Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Hogy kerül a katana a képregénybe?

Pádár Ádámot Szép Eszter kérdezte
Magyarországon a képregényes szubkultúra a nagyobb kulturális intézmények és pénzforrások radarjai által pásztázott terület szélén helyezkedik el, valahol a tervezőgrafika-fennsík, az illusztráció-rengeteg, a nosztalgia-üveghegy és a geek-metropolisz között. Ugyan a képregényes rendezvények (nemzetközi és hazai fesztiválok valamint börzék) mindenki számára nyitottak, és a konvencionális kulturális határok átlépéséhez útlevélre sincs szükség, mégis viszonylag kevés kultúrafogyasztó merészkedik hamuban sült pogácsával teli tarisznyájával a képregényes berkek mélyére.

Sötét bugyor ugyanis ez a világ: nem csak három próbát kell kiállni, Gotham bűnös városát sem elég egyszer megmenteni, és az a minimum, hogy mindezek után – esetleg közben – az ember titkos vérszerződést köt a többi fanatikus gyűjtővel …  Na jó, nem is.

(galéria nyílik)

 

Hogy mennyire sokszínű és sokérdeklődésű a magyar képregényes paletta, a Szépirodalmi Figyelő eddigi és soron következő számai is bizonyítják, a jelen interjúban megszólaló Pádár Ádám pedig remekül példázza, hogy a limitált példányszámú, többnyire magánkiadású képregényekben mennyi ötlet és lehetőség rejlik. Legyen szó természetfeletti képességekkel rendelkező busókról, a Sátánnal megküzdő BKV-ellenőrről vagy a világűrt átszelő harcos kecskéről, Ádám megbízható rendszerességgel jelentkezik újabb és újabb ötletekkel. A Molnár Gábor rajzolóval közösen készített A munka gyümölcse című képregényben, amely 2014-ben megkapta a szakma elismerését, az Alfabéta-díjat, rosszarcú alakok gépi alkatrészek beültetésével turbózzák fel a versenyagarakat. A Műút 2015 júniusi számában publikált Kányádi Sándor-adaptációt, a Valaki jár a fák hegyén című képregényt, melyet Koska Zoltán rajzolt, Ádámnak az irodalom felé tett nyitásaként is tekinthetjük.

 

Szép Eszter: Az általad írt vagy teljes egészében általad készített képregények az élet és a fantázia legváratlanabb elemeit hozzák össze néhány panelban. Miről szeretsz képregényt csinálni, honnan meríted a témáidat?

 

Pádár Ádám: Ötletember vagyok, igazából minden téma érdekel. Szeretem felrúgni a hagyományos felállást, szeretek beletenni egy csavart valahol a sztoriba, szembemenni az elvárásokkal. Vagy elrejteni valahol valamit, amit ha nem is feltétlen vesz észre az olvasó, számomra jelentőséggel bír. Lényegében mindegyik történetemnek van egy ilyen csavareleme. Egyébként pedig sokszor visszatérő motívum nálam a kutya, még közelebbről pedig az agár. A családom agarak tenyésztésével és versenyeztetésével foglalkozik, én pedig hétéves korom óta agarak közt nőttem fel, így számomra a kutyatenyésztés, a versenyzés és a kiállítások világa nagyon ismerős, és szeretek ezen a világon keresztül reflektálni az emberekre.

 

Sz. E.: És milyennek találod az embereket?

 

P. Á.: Izgalmasak, furák és gyarlók. Rengeteg érdekes attribútummal, hibával, történettel, amiket nagyon szeretek megismerni. Meglátni bennük magam. Hatással lenni ezekre az emberekre, mint ahogy ők is hatással vannak rám akár jó, akár rossz értelemben. Viszont nagyon elszomorít, hogy hiába ez a sok történet, nem sokan vagyunk kíváncsiak rájuk.

 

Sz. E.: A történetek…

 

P. Á.: Egy képregényben főleg a történet fog meg. Nagyon szeretek történeteket mesélni, kibontani egy érdekes ötletet és mögöttes tartalommal megtölteni. Szeretek karaktereket felvázolni, akik ha megszületnek, önmaguktól képesek göngyölíteni a cselekményt. Számomra is izgalmas felfedezni azt, hogy egy egy-egy karakterem helyzete és személyisége hogy fut ki egy sztorin belül.

 

Sz. E.: Miért és mióta készítesz képregényeket?

 

P. Á.: Körülbelül négyéves korom óta. Nagyon sok időt töltöttem gyerekként nagyszüleimnél, ahol anyukám húgával képregényeket terveztünk. Akkoriban meglepően sok videojátékokkal foglalkozó televíziós műsor készült, én pedig rajongtam értük. Főleg ezeknek a játékkaraktereknek a közös kalandjairól sztorizgattunk, a rajzokat többnyire a nagynéném készítette, én meg általában színeztem. Komolyabban öt éve foglalkozom képregényírással és rajzolással, ami azt jelenti, hogy saját illetve közös kiadványokat készítek a 5panels nevű magyar képregényes alkotócsoport tagjaival.

 

Sz. E.: Mi történik a Szépirodalmi Figyelőbeli képregényedben, a Paprikás krumpliban?
 

P. Á.: Egy posztapokaliptikus jövőbeli Magyarországon járunk, ahol egy anyuka nagybevásárlásra készül a vasárnapi ebédhez. Ám a bolt zárva van, mert jó ideje ellepték a mutánsok, és az élelemért meg kell küzdeni. Ez az alapkonfliktusa a történetnek.

 

Sz. E.: A Paprikás krumpli előtt már volt egy főzős képregényed, a Bruno nagyon főz (2014) című paródia, és volt egy harcolós-ninjás is, The Wolf With the Black Katana (2014), hogy jutott eszedbe, hogy ezt a két témát összehozd?


P. Á.: Nem volt tudatos. A SzIF szerkesztői gasztronómiai témára kértek fel, a katana pedig egy olyan elem, amit adott történetekbe szeretek beemelni. Mindkét főzős képregénynél az volt a cél, hogy teljesen szembemenjek azzal a nagyon jellegzetes főzős hangulattal, amit általában a receptkönyvek és az ilyen jellegű műsorok sugároznak: egyfajta hedonista „főzzünk nagyokat, éljünk bele a világa, minden szép, minden szuper” miliőt. Az első főzős képregényem így lett egy kifejezetten agresszív és esetenként már-már undorító és elég abszurd főzőműsor, a főszereplő szakács pedig elég egyértelműen elmebeteg. A SzIF-ben megjelent főzős képregény pedig a nyolcvanas évek sötét, véres, agresszív és nagyon menő akciófilmjeiből próbál meríteni.

 

Sz. E.: Mi a legbetegebb képregényötlet, ami valaha eszedbe jutott?

 

P. Á.: Fogós kérdés. Van egy pár történet előkészületben, talán közülük az egyik, de nehéz lenne választani. Illetve nem is szeretném ellőni őket előre... Talán a Farkas Fekete Katanával, amit az előbb említettünk. Ez a tavalyi nemzetközi 24 órás képregényrajzolásra készült. Lényegében arról szól, hogy egy farkaskutya bosszúból lemészárol egy drogkartellt egy fekete katanával, mert azok ellopták a kis gazdija maciját, ebben akartak ugyanis drogot csempészni. 

 

Sz. E.: Vannak képregényes példaképeid?

 

P. Á.: Nem vagyok az a példaképes ember, a képregényezést mindig is egy saját harcnak éltem meg legbelül, amíg nem találkoztam a 5Panels csoporttal. A képregény nekem szembemenés mindennel és mindenkivel. Talán a 5panels tagjait tartom a legtöbbre. Ritka és nagyon nehéz olyan alkotókat és barátokat találni, akik képesek és hajlandóak tenni a képregény ügyéért. Velük rendszeresen találkozunk, közösen rajzolunk, képregényeket adunk ki. Értem, hogy kevesen vagyunk ezzel így a hazai alkotók közül. A jelenlegi körülmények között nem sok alkotónak van kedve vagy egyáltalán ideje képregényekkel foglalkozni. Megértem, de elfogadni nem tudom. A munkáimra sokan vannak hatással a csapaton belül. Legtöbbször Koska Zolival dolgozunk (Kányádi: Valaki jár a fák hegyén – Műút (2015); KillerKaller – 5panels (2014); Lifetime Story – 5panels (2013) Jankele – 5panels (2012)), így főleg egymástól tanulunk, de a csapaton belül mindenkivel nagyon jó kapcsolatot ápolunk és mindenki hatással van rám. A csoport tagjain felül még Dudás Győzőt emelném ki. Mint művészt, és mint embert is nagyon sokra tartom, sokat beszélgetünk és sok érdekes és fontos dolgot tud nekem mondani és mutatni, tervezünk is egy antológiát a jövőben, ami remélem, hamarosan elkészül. Külföldiek közül talán Joe Madureirat, DougTenNapelt, Mike Mignolát és GendyTartakovskyt emelném ki, az ő munkásságuk nagyban meghatározza az érdeklődésemet és az alkotásaimat.

 

Sz. E.: Hogyan látod a magyar képregény jelenét és jövőjét?

 

P. Á.: Jobban, mint mondjuk 5-10 évvel ezelőtt. Akkor nem volt semmi, most van valami. És esetenként meglepődök, hogy van érdeklődés és visszajelzés. Például nagy érdeklődést generált A hegy, amit Varga Bálint Bánk ír és Pintér Márk rajzol a Libri kiadó pályázatára, vagy a Nyugat + Zombik, Csepella Olivér ötlete. Mind a két projektnek drukkolok, viszont szkeptikus is vagyok. Ez az én természetem, hogy mindig akkor hiszek el valamit, ha az már megtörtént. Akkor is csak akkor, ha látom. Szóval először legyen a kezemben mindkét kötet. Látok esélyt a hazai képregénykúltúra felvirágzására. De csak óvatosan merek álmodozni és örülök annak a közönségnek, akik jelenleg is követik a munkásságunk. Akármi is lesz, én biztos fogok képregényeket csinálni a jövőben is!