Negatív szobrokból érzéki világokat

Részletek

Kulcsár-Szabó Zoltán 1973-ban született Budapesten. József Attila-díjas irodalomtörténész, kritikus, az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének egyetemi tanára. Legutóbbi könyve: A gondolkodás háborúi. Töredékek az erőszakos diskurzusok 20. századi történetéből (Ráció, Budapest, 2014.)

Sokan elmondták már a kritikában, hogy Oravecz Imre a kortárs magyar irodalom egyik legsokoldalúbb és bizonyos értelemben legkiszámíthatatlanabb alkotója. Miből lehetett volna levezetni a Celanon iskolázott, a kor magyar költői regisztereiben teljesen társtalan, legkorábban talán Weöres által értékelt pályakezdést? Hogyan lehetett volna megjósolni a Héj verseitől a nagy, epikus, leíró költeményekig vagy a hopi mítoszok világa felé vezető utakat, és innen az 1972. szeptember vállalkozását, amely a szerelmi költészet hagyományát a versmondat teherbíró képességének és a személyesség lehetőségeinek szigorú grammatikai feltérképezésével fogta vallatóra? Mutattak-e jelek innen a Halászóember témája, emlékezetfelfogása és higgadt, a mondatépítkezés és a verssor harmóniáját felmutató dikciója felé? Ki gondolta volna, hogy innen ismét a – Héj ilyen darabjaitól ugyanakkor igen messze álló – rövid versműfajok felé nyílik meg az út, vagy éppen – a Szajla-verseket kísérő alcím utalása ellenére – azt, hogy a magyar realista epika Oravecz Imre révén fogja új arculatát megmutatni? „Bennem mindig volt egy hiperrealistának nevezhető törekvés” – mondta a díjazott egy 1999-es interjújában: mit is takar vajon, teremt-e valamiféle egységet ez a kategória az életmű korábbi és későbbi szakaszaira kiterjesztve? Az irodalomkritika, persze – talán természeténél fogva – megtalálta a magyarázatokat erre a kiszámíthatatlanságra: kísérletet tett például arra, hogy valamiféle konceptualizmusban azonosítsa Oravecz alkotásmódjának központi karakterét, egy régi, még a Halászóember megjelenése előtt készült kismonográfia a költészettörténeti perspektívát segítségül hívva próbált meg bizonyos súlypontokat (például az emlékezetét) kijelölni az életműben – utóbbira még itt is érdemes lesz visszatérni.

Oravecz Imre költészetének (és immár regényeinek) fogadtatása persze arról tanúskodik, hogy nincs szükség feltétlenül a kritikai leírás egységesítő eszközeire ahhoz, hogy ez az életmű újra és újra, fentebb jellemzett jellegéhez illően sokféle, olykor nehezen megjósolható összefüggésekben irányítsa magára irodalomtörténészek, kritikusok, doktori értekezések készítői vagy éppen fiatal lírikusok jelentős csoportjainak figyelmét. Ki gondolta volna például, hogy miközben az irodalmi-kritikai nyilvánosság éppen azzal volt elfoglalva, hogy miként nyújtson meggyőző magyarázatot a Kaliforniai fürj olvasók sokaságát magával ragadó, noha olykor ugyanezen olvasók némelyikét komoly kihívásokkal szembesítő írásmódjára, aközben különböző egyetemi műhelyekben éppen a lírikus Oravecz korábban nem igazán tárgyalt képhasználatáról vagy az első versgyűjtemény rövid költeményeinek sajátosságairól készülnek diákköri és szakdolgozatok? A megfelelő nap egyik darabja, némi ironikus színezettel, az alábbi (szkeptikus és egyes pontokon, ha lehet így fogalmazni, alighanem téves) önleírást nyújtja az életműről: „Verseimmel mindig szemben úszom az árral, / semmi küldetéstudat, útmutatás, lángolás, / vagy posztmodern mutatvány, viccesség, csavar, / földhözragadt, komor vagyok és érzelmes, / és folyton panaszkodom, / eszközeim pedig költőietlenek, / ha vannak egyáltalán eszközeim, / kritikusaim sem tudnak velem igazán mit kezdeni, / olvasóimhoz nem jutok el –” (Irodalom). Ma, úgy tűnik, ezek a talán nem létező, talán csak az árral szemben úszva megmutatkozó eszközök tartós figyelmet követeltek ki maguknak.

Hogy nem magától értetődő, mit is kellene velük kezdeni, az nem utolsósorban annak tudható be, hogy mindenekelőtt folyamatos határátlépésekre hívják meg az olvasót. Ez történik akkor, amikor a Héj töredékei nominális lenyomatokban – vagy éppen „egy ismeretlen szó kifordított héjában” (Nézés) – ejtik foglyul a beszédet, vagy amikor az Egy földterület növénytakarójának változása emlékezetes darabjai a tárgyias költészet eszméjét komolyan véve annak eszközeit a személytelen leírás prózai tartományaiba mentik át, de voltaképpen akkor is, amikor az 1972. szeptember a „te” pozícióján megszűrve építi fel a lírai önelemzés személyes nyelvét. Talán a saját múlt nagyszabású számbavételére vállalkozó Halászóember létrejöttéhez is szükség volt arra a korábbi kísérletre A hopik könyvében, amely egy nagyon távoli, részint talán elképzelt kultúra mitológiájának világába átültetve vizsgálta meg az anyanyelv grammatikai és logikai teljesítőképességét, azt mintegy egyszerre belülről és kívülről szemügyre véve. A szavak, a nyelv eme folyamatos migrációjának mintázata talán nem is áll olyan távol az Árvai család történetét elbeszélő regények legalább kettős arculatú narratív vállalkozásától. Annak megmutatásától, hogy az, ami voltaképpen a sajátot alkotja (vagy ami sajáttá lesz), végső soron csak a térbeli és időbeli eltávolodás által válik megragadhatóvá, valamint attól, hogy ehhez az emlékezés olyasfajta munkája lesz szükséges, amelynek – legyen szó a hazai paraszti kultúráról vagy az 1900 körüli amerikai bevándorlókéról – mindenekelőtt az emléknyomok hiányát kell premisszaként kezelnie. Ezek a regények (a Halászóember Por című darabjából kölcsönzött kifejezéssel élve) „negatív szobrokból” teremtenek érzéki világokat.

Amint arra a díjazott nem egyszer figyelmeztetett, ez az emlékezés nem vagy nem csak irodalmi téttel rendelkezik. Mégis, valamiképpen irodalommá lesz. Hogy hogyan, arról többek közt két – ma divatos irodalomtudományi terminust alkalmazva – írásjelenet tanúskodhat, amelyeket Oravecz művei keletkezéséről beszámolva adott elő. Az 1972. szeptember létrejöttéről írva azt mutatta be, miként tárult fel az „igénytelen rögtönzésnek” indult ősszövegekben egy forma és egy szerkezet, melyben „nem volt többé szó, kifejezés, fordulat, amelyet ne tudtam volna felhasználni. Valósággal lábamnál hevert az egész szótár.” Egy forma, amelyre immár irodalmi tekintetet lehet vetni („akkor támadt fel ismét az író bennem”) és amely csak mint irodalmi forma bizonyul egyedül alkalmasnak a múlt megszólaltatására. A regénysorozat (Ondrok gödre, Kaliforniai fürj) egy interjúban előadott ősjelenete megint csak az írói kíváncsiság feltámadásáé: „Egyszer ültem otthon a dolgozószobámban, és kíváncsiságból leírtam egy mondatot, hogy ilyen lenne az első mondat, ha mégis elkezdeném.” És – lehetne hozzáfűzni – talán így is folytatódott, hiszen – a későbbi nyilatkozatok rendre ilyesmire utalnak – mintha a hősei sorsa iránti kíváncsiságnak volna köszönhető, hogy a szerző immár a harmadik regény fejezeteit adja közre. Talán nem áll túlságosan messze az igazságtól az a feltevés, amely általánosabb értelemben is ebben a kíváncsiságban, ebben a saját ábrázolásmódra vetett egyszerre belső és külső pillantásban sejti a magyarázatot az életmű varázslatos sokféleségére – és olvasóinak kitartó ragaszkodására.

(Kulcsár-Szabó Zoltán laudációja, a 2015-ben Szépirodalmi Figyelő-díjjal kitüntetett Oravecz Imréről)