Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Miatökusz

Fűzfatüdő… gévagomba… – idézte fel a nagyapja, egykori uradalmi erdőkerülő tanítását. – Mi-a-tököm szulfureusz… – de bárhogy is erőlködött, nem jutott eszébe a latin név fele. – És mit keres a miatökusz a hegytetőn? – morfondírozott tovább, hiszen ezek a nagy, sárga golyvák a folyók árterében keletkeznek, leginkább fűzfákon. – Valami már megint nincs rendben a világban – állapította meg, s ezzel nagyjából el is volt rontva a napja. Azért a legnagyobb, úgy félkilós golyvát lemetszette a tölgyről, s a zsákjából elővett staneszliben vitte magával.

Király Farkas 1971-ben született Kolozsváron, Budapesten él. Bella István-díjas költő, műfordító, újságíró és lapszerkesztő. Az Ambroozia egyik alapító szerkesztője.

 

 

Mint minden reggel öt óra negyvenkettőkor, Holencsuk képzelt alezredes kilépett a fülkéből. A folyosón balra fordult, a vagon végébe ment, kinyitotta annak ajtaját, lelépkedett a három lépcsőfokon, rágyújtott egy mezítlábas cigarettára, krákogott, egyet köpött, megigazította a sapkáját, és elindult elintézni a dolgait. Aznap éppen az Orbánc-domb csúcsára igyekezett, az ottani vadászlesből távcsővel megfigyelni a völgyben fesztiválozókat, s lehetőleg megszámolni őket. A hosszabb, de kevésbé meredek utat választotta, s mivel tiszthez illően remek fizikai állapotban volt, fütyörészve tette meg a néhány kilométeres utat. Menetelés közben szokása szerint be-betekintett az erdőbe, felmérve annak állapotát. Már közel volt a leshez, talán egy pisztolylövésnyi távolságra, mikor az erdőben, egy öregebb tölgyfán észrevett valami hatalmas, alaktalan sárga micsodát. Letért az ösvényről, és bevette magát a fák közé. Egy bő perccel később lenyűgözve állt meg a tölgy előtt: a törzsét félméternyi széles övként vette körbe a tán száznál is több termőtest.

 

Fűzfatüdő – állapította meg. Majd hirtelen olyasmi történt vele, ami az utóbbi évtizedekben egyetlenegyszer sem. Előtörtek gyermekkora emlékei. Ahogyan a nagyapjával bolyongtak hétvégente a falu környéki erdőkben, áprilistól januárig, mindenféle gombát begyűjtve. A csősznek és a szomszédoknak mindig azt mondta az öreg, hogy a megmaradt néhány baromfi takarmányához keveri a gombák darálékát, de valójában maguknak főzték-sütötték meg a javát. Olyan időkben, amikor annyiért is elvitték az embert, ha a kombájn után maradt kalászokból szedett össze egy szakajtóra valót…

 

Fűztüdőt minden nyáron találtak, az elsőket már május elején, az utolsókat iskolakezdés idején. Nagyanyja, az elkergetett uraság egykori szakácsnője felszeletelte, lobogó sós vízbe vetette egy időre – Holencsuk fura mód pontosan emlékezett a különböző gombák főzés közben áradó más és más illatára; ez a sárgaság vegyes gyümölcsök kellemes-kellemetlen gőzével töltötte meg a konyhát –, majd kiszedte, s nekilátott az elkészítésének. Olykor a szeleteket lisztben-tojásban-prézliben rántotta ki, pont, ahogy a húst szokás, sóval, borssal fűszerezve. Újhagymás krumplipürével, némi ribizlilekvárral, máskor mustáros mártással körítette – nem evett ilyet akkoriban a megyei első titkár sem. Vagy kockára aprította a gombát, s paprikást főzött, szokás szerint hagymával és paprikával, kis babérlevéllel, meg egy pohár édes fehérborral – melléje nokedlit szaggatott, az egészet pedig borsos-fokhagymás tejföllel önthette le, ha akarta. Amit pedig nem ettek meg, az borkánba került, sós vízben, néhány borsszem, babérlevél, fokhagyma társaságában – ebből télvíz idején főzött levest az öregasszony, némi befőzött meggyet adva hozzá. Vagy, ha nem volt elég üres befőttesüveg, szeletekre vágva szitán megszárították, s mikor kemény lett, mint a kő, nagyapja ügyesen megdarálta, s a port üvegben eltette fűszernek.

 

Fűzfatüdő… gévagomba… – idézte fel a nagyapja, egykori uradalmi erdőkerülő tanítását. – Mi-a-tököm szulfureusz… – de bárhogy is erőlködött, nem jutott eszébe a latin név fele. – És mit keres a miatökusz a hegytetőn? – morfondírozott tovább, hiszen ezek a nagy, sárga golyvák a folyók árterében keletkeznek, leginkább fűzfákon. – Valami már megint nincs rendben a világban – állapította meg, s ezzel nagyjából el is volt rontva a napja. Azért a legnagyobb, úgy félkilós golyvát lemetszette a tölgyről, s a zsákjából elővett staneszliben vitte magával. A vadászlesben sem úgy teltek az órák, ahogyan a dombra felmenet elképzelte: a bikinis fesztiválozó lányok látványa valahogy nem csigázta fel annyira, mint az előző években, egyre újabb és újabb gyerekkori emlékek rohanták meg, hol kedvesen, hol viszont aljasul és fájón. A gombát többször elővette, tapogatta, szagolgatta – nem tudta eldönteni, hogy tapossa‑e szét büntetés gyanánt az emléktolulás miatt, vagy inkább keblére szorítsa ugyanazon okból. Végül arra jutott, hogy nem bántja, hanem este kotyvaszt magának valamit belőle.

 

Holencsuk kelletlenül távcsövezett és jegyzetelt. Az emlékek szembesítették azzal, hogy észrevétlen elszállt az idő felette – felfigyelt a testében rejtőzködő oly fájdalmakra, melyeket eladdig teljesen figyelmen kívül hagyott, ízületeinek korábban hallhatatlan roppanásaira, tüdejének finom zörgésére. Mikor már csak úgy egyórányi volt hátra a megfigyelésből, úgy döntött, hogy lelép a lesből. Magába fordulva lépdelt, s csak akkor ocsúdott fel, mikor Százas, a túlmozgásos gátőr közvetlen közelről ráköszönt:

 

– Na mi van, alezredes, mit rejtegetsz? – s már ki is kapta kezéből a papírzacskót. – Mi a ráknyavalya ez, te? – kérdezte szinte azonnal.

 

– Tapló – felelte Holencsuk, s megpróbálta visszaszerezni egy mozdulattal a staneszlit, sikertelenül.

 

– Ó, tényleg? Nézd meg te is, Duma, te jársz egyetemre. Duma a városi unokaöcsém  – magyarázta Holencsuknak – növényegyetemre jár…

 

– Agronómiára – szólt közbe a suhanc.

 

– …és mindent tud az ilyenekről, legalábbis azzal vág fel.

 

Holencsuk a gátőr arcát fürkészte egy kis ideig – ismét megállapíthatta, mily hihetetlenül hasonlított a régebbi százas bankóra metszett archoz –, majd ennyit mondott:

 

– Nézze csak meg.

 

A legény nézte, nézte, majd kibökte:

 

– Hát ezt pontosan nem tudom azonosítani.

 

A gátőr ránézett, majd Holencsukhoz fordult:

 

– Alezredes, segítenél egy kicsit a gyereknek? Nagy a szája, kevés a tudománya, hehe…

 

– Ez egy miatökusz-féleség.

 

A leendő agronómus felvillanyozódott:

 

– Persze, egy sárga miatökusz faj, pont erre gondoltam, csak éppen hiányoztam, amikor a miatökuszokat tanították. De igaza van az alezredes úrnak, ezen a miatökuszok minden jellegzetessége látszik.

 

Holencsuk magához ragadta a papírzacskót, és két ujját a tányérsapkájához emelve jelezte: vége a csevegésnek, ő most megy. Ám Százas tovább kíváncsiskodott:

 

– És mire kell neked ez a sárgaság?

 

– Bedarálom a tyúkoknak, mire…– ezzel odébb állt, s a vagonig azon töprengett, amin jó ideje már az egész Pokol-völgye, az egész megye, az egész ország, és talán a világ még nagyobb része: hol cseszték el igazán az életet az utóbbi ötven évben…

 

Kedves Olvasóm! Holencsuk története, ahogyan nem itt kezdődik, úgy nem is itt ér véget – de további részleteit ecsetelni itt és most nincs sem hely, sem elbeszélői szándék. Mindettől függetlenül szükségét érzem megosztani Önnel azt, hogy mi lett a miatökusz – mint már rájöttek: sárga gévagomba – sorsa. A gombát Holencsuk százados (említettem, hogy csak képzelt alezredes) forrásvízben megmosta, a rá- és beléragadt szennyektől megtisztította. A vagonban – mely lakásául szolgált – kéttojásnyi gombát lobogó sós vízbe vetett, majd a vagon lépcsőjén üldögélve elszívott egy cigarettát. Utána egyetlen serpenyőjében a villanyrezsón megolvasztott egy gyufásskatulyányi szalonnát. A zsírba dobott egy apró kockákra vágott, közepes hónapos retket, s megsózta. A retek hamar vizet eresztett, ekkor a serpenyőbe dobta az apróra vágott hüvelyknyi pórét, s lefedte. A gombát leszűrte, forrásvízzel lehűtötte, szépen felkockázta, majd a serpenyőbe dobta azt is a már üveges hagymára. Négy tyúktojást ütött fel, összekeverte sárgájukat a fehérjéjükkel, kisvártatva azt is az előbbiekhez adta, s gondosan kevergette. Mikor majdnem kész volt a rántotta, kikapcsolta a rezsót, borsot őrölt az ételre, és, mivel éppen volt, egy evőkanál mustárral összekeverte. Ekkor kopogott a vagon ajtaján Valéria, a Bába-völgyi boszorkány (vagy tündér, ezt majd később tudjuk meg – ha egyáltalán valaha megtudjuk), aki friss rozsos kenyeret meg egy műanyag palackban imbolygó édes fehérbort rakott zsákjából az asztalra.