Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Az elárasztott mező

Régóta vártam már a környéken, hiszen engem meg az a fakéregbe kötött könyv érdekelt, amelyikről tudtam, bent található a házban, ahol valamikor többen is forgatták, de Vízer Nikolaj utolsó szavaiból, amiket hallottam, arra következtettem, hogy őt mostanában másvalami foglalkoztatja. Várhattam volna még, vártam is volna valószínűleg kedvenc helyemen, a kémény mögött, de a béka feltűnése olyan jel volt, amelyet nem hagyhattam figyelmen kívül.

Balázs Imre József 1976-ban született Székelyudvarhelyen. József Attila-díjas költő, irodalomtörténész, egyetemi oktató. A Korunk folyóirat főszerkesztő-helyettese.

 

(Porczió Veronika felvétele)

 

Néhány éjszakával azután, hogy Jablonska Poljanán az utolsó ember, a remete Vízer Nikolaj is halálát lelte, egy nagytestű békát láttam beugrani a vízügyi felügyelőség egykori épületébe a résnyire nyitva maradt ajtón. Ahhoz az egykori békához hasonlított – úgy képzelem –, akiről egy régi könyvben azt olvastam, hogy hiába próbálta összerakni a harmatcseppeket a holdsugár szálaival és a környékbeli szirmok szagával, s amikor már több napja rágta a szelet és a füveknek a vízpartra vetülő árnyékát, végül éhen halt, bőre üvegszerűen áttetszővé vált, csak két kökényszerűvé aszalódott szeme s a bőr alatt páraként még sokáig világító fűillat látszott belőle messzire.

 

Vízer Nikolaj azokban az időkben már keveset mozdult ki a házból, és az, hogy olykor be is zárkózott a szobájába, gyanúsnak tűnhetett volna bárki számára, ha lett volna más is rajtam kívül, aki figyeli őt. Ha ki-kijött az épületből, és az egykori gát felé indult az elárasztott mezőt szegélyező töltésen, összefüggéstelenül motyogott – egyszer, amikor a szél abból az irányból fújt, a Rák csillagjegyéről és az érzelmi intelligencia fejlesztéséről szóló hangfoszlányokat sodort felém. Valami olyasmire bukkanhatott az állomásépület romjai között, amitől képzelete hirtelenül kapott lángra, és bizonyára izgalmában zárkózott be több napig. Csak tűzszerszámának meg-megvillanó fénye látszott át időnként a vastag porrétegen, amelyik ablakát takarta.

 

Régóta vártam már a környéken, hiszen engem meg az a fakéregbe kötött könyv érdekelt, amelyikről tudtam, bent található a házban, ahol valamikor többen is forgatták, de Vízer Nikolaj utolsó szavaiból, amiket hallottam, arra következtettem, hogy őt mostanában másvalami foglalkoztatja. Várhattam volna még, vártam is volna valószínűleg kedvenc helyemen, a kémény mögött, de a béka feltűnése olyan jel volt, amelyet nem hagyhattam figyelmen kívül.

 

Hangot nem adott ki a béka, miközben a karmaimmal lefogva szaggatni kezdtem a húsát bent, egy régebben ülőalkalmatosságként használt fatönkön. Csak azután éreztem meg Vízer Nikolaj törékeny, könnyűnek látszó, asztalra dőlt testének jelenlétét, átvilágítottak bőrén a csontjai. Az asztalon színes, megpörkölődött szegélyű lapok. A konyha bepókhálósodott sarkában ott volt az is, amit kerestem. Alig különbözött a fatönktől, amelyiken a békát téptem szét, csak éppen sokkal kisebb volt, és valamivel laposabb.

 

Hamar megértettem azonban, hogy elkéstem. Eronim Mox szakácskönyve közvetlenül a döngölt földpadlón hevert, fakéregburkolatán pedig életerős léggyökerek, ágak törtek át, erősen a padlóhoz vagy inkább a padlóba ágyazva azt. Nem úgy tűnt, mintha valaha, valakinek újra sikerülhetne kinyitni, hogy beleolvashasson.

 

Kedvenc helyemen, a kémény mögött ülök, és az épületek, tetők reccsenéseit hallgatom, amint újra és újra áttör rajtuk egy újabb ág belülről. Hirtelen gyorsult fel minden, mintha a lassú agóniát ellensúlyozná az, ahogyan birtokba vesz itt mindent a víz és a növényzet. Valójában persze egészen másról van szó: ők semmit sem birtokba vesznek. Ők csak vannak.

 

 

(A DIA-képhez Bartha-Tóth Alexandra fotóját használtuk.)

Balázs Imre József