Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Vizes légyottrecipék

Folyóvíz kell hozzá, nem túl sebes, de azért legyen meg a zubogása, legyenek kövek beleszórva (sima felületükön selyemszövetként mintázódik a víz), és akárcsak szavak között a szavak, legyenek a kövek között megfelelőek, olyanok, amelyek elbizonytalanítják a megszokott módszerek rabjait. Egy efféle kőre telepedve egyesül férfi és nő

Láng Zsolt 1958-ban született Szatmárnémetiben. József Attila- és Márai Sándor-díjas író, esszéista, a Látó folyóirat szerkesztője. Legutóbbi kötete Szerelemváros (és más történetek) címmel látott napvilágot a Kalligram Kiadó gondozásában, 2013-ban.

 

 

A Vulvata külön említi az álló- és a folyó-, az édes és a sós vizeket, sőt, a jéghideg pezsgővizekre is kitér, amin már csak azért is felesleges csodálkozni, mert az efféle kompilációs művekbe elkerülhetetlenül beiktatódnak a folklorisztikus itinerárium állomáshelyeinek sajátos ízei is.

 

Rögtön álljon itt erre nézve egy példa.

 

Az orsó

 

elnevezésű recipéhez jéghideg pezsgővíz szükséges. Egyfelől a pezsgés felhajtó erejét, másfelől a hideg serkentő hatását kell említenünk, mindkettő nélkülözhetetlen. A leghidegebb pezsgővizű tavak az erdélyi Medárd falu közelében, a Méhlegelő fennsíkjain találhatók, maga a recipé is valószínűleg az itt lakók találmánya. Erős, izmos férfiaknak és nőknek ajánlott, ugyanis az összefonódó párok orsóként pörögnek a vízfelszínen, és ahhoz, hogy a recipé szándéka szerint az igazi élvezethez eljussanak, gyors és erőteljes mozdulatokra van szükség. A művelet akkor tekinthető sikeresnek, ha a két test, azaz az orsó elindul valamerre a forgástengely mentén. Ha a pörgés kitartó, az összefonódók előbb-utóbb besodródnak a tó közepéig, és amikor a szédület felhőjéből kipillantanak, hirtelen nem tudják, hova kerültek, amitől megijednek, és a természeti katasztrófák elől menekülők rémületével rántják magukat a másikba, betetézve egy ájulásig kimerítő mozdulatsort.

 

 

A csikóhal

 

tengervizet igényel, partközeli, sekélyes, enyhén hullámzó vizet. A férfi teste a vízbe nyúlik, fejét egy óriási aphrodité kagylóra fekteti, sőt, akár egy gigantikus nautilusba is bedughatja, amitől úgy fog kinézni, akárha fodrászburában szárítaná a haját. Most ellenben épp a felhevüléstől óvja fejét, ugyanis a kagyló belsejében mindig hűvös van. A nő háttal ül a férfi testére, bokáját a férfi csípőjéhez szorítva, hátát elnyújtott ellipszis alakú ívben behajlítva, kézujjait a férfi lábujjaiba akasztva. A Vulvata felhívja a figyelmet arra, hogy senkit ne ijesszen meg a leírások bonyolultsága, a gyakorlatban minden sokkal egyszerűbb és magától értetődőbb. A csinálást ógörögül poézisnek mondják, vagyis a szó eredeti értelmét megízlelve, kijelenthetjük, hogy csupán azok számára tűnik csinálmánynak a szerelem, akik eltekintenek igazi és ősi értelmétől, a költészettől. A part felé igyekvő verslábak ritmusát veszi át a nő, és amikor a kezdeti sekély hullámok megemberesednek, készen arra, hogy túlcsapjanak a testeken, a nő előredől, és harapdálni kezdi a férfi nagylábujját, heves, mondhatni hisztérikus nevetésre ingerelve a csiklandós férfit. A férfi nevetése kiharsog a nautilus-kagylóból. A közeli sziget még fel nem fedezett őslakói felkapják fejüket, majd buzgón elindulnak templomaikba, hogy istenüknek áldozzanak „a legtisztább imával”. A Vulvata nem tér ki a „legtisztább ima” mibenlétére, azt viszont leírja, hogy az őslakók templomai ugyanolyan hagymakupolások, mint a szláv ortodoxoké, illetve, hogy náluk sem ismeretlen a keresztvetés, és ők is három ujjal vetik, akár az ortodox hívők, ellenben ujjhegyükkel nem a homlokukat, a földet és két vállukat érintik meg, hanem ajkukat, nemi szervüket és két csupasz mellbimbójukat.  

 

 

A ravatal

 

nem kötődik a tengerhez, de mindenképpen sós vizet kíván. A Rufi Lali birtokában lévő 1870-ben kiadott német nyelvű Vulvata „Zuspruch”-nak nevezi, ami magyarul annyit tesz: biztatás, másutt a párologtatós is előfordul e recipé megnevezéseként.  

Két test kell hozzá, minimum, de akár kisebb csoportok is szóba jöhetnek. A testek a vízen lebegnek, jellemzőjük a végtelen türelem és a végtelenen is túláradó odaadás. Olyan férfiaknak és nőknek ajánlott, akiknek már elegendő gyakorlatuk van a szerelmi recipék terén. Úgy kell simogatni a másik testét, hogy ne érjünk hozzá, mi több, meg se moccanjunk. Az a fontos, és a sós víz ezért ajánlott, hogy a két (vagy több) test lehetőleg belátható időn belül elpárologjon, ellenben molekuláik ne hagyják el a vízfelszín fölött képződő nehéz páraréteget. Az erősen sós vízpára zizegése kedvezően befolyásolja a molekulák aktivitását. Kis csápjaikkal addig-addig birizgelik egymást, míg leválik róluk identitásuk burka, és kopreikálisan összeolvadnak. E módszer különös nehézsége egyebek mellett az „inverzió”, ugyanis gyakran előfordul, hogy az ily módon egyesült testek nem kívánnak visszatérni korábbi létformájukba.

 

 

A lélegző tégla

 

nem igényel sem különleges felkészülést, sem előzetes tapasztalatokat. Folyóvíz kell hozzá, nem túl sebes, de azért legyen meg a zubogása, legyenek kövek beleszórva (sima felületükön selyemszövetként mintázódik a víz), és akárcsak szavak között a szavak, legyenek a kövek között megfelelőek, olyanok, amelyek elbizonytalanítják a megszokott módszerek rabjait. Egy efféle kőre telepedve egyesül férfi és nő, oly módon, hogy a víz sodrásával szemben a nő hever a kőre, beengedve nemcsak a férfit, hanem a zubogást is (a halaktól nem kell félni, azok csakis a zubogással szemben úsznak). Fontosak a megfelelő kövek, de természetesen nem a köveken múlik. Mint ahogy a mégoly különleges szavak sem tudják kifejezni a világ lényegét, vagy ahogy a Vulvata mondja, a szavak felvillantják a lényeget, de a lényeg nincs benne a szavakban. A víz sodrása fogja kitárni a megértés kapuját, de ez csak akkor történhet meg, ha ennek a kitárulásnak megvan a maga tere. És ha már térről beszélünk, „élvezettrapéz”, így nevezi egy modern kiadású Vulvata azt a mértani alakzatot, amit a nő két comb-, illetve az ágyékvonala rajzol a férfi alhasára. Ennek az egyenlő szárú trapéznak a szárai (a combvonalak) enyhén homorúak (a trapéz belteréből nézve). Homorúságuk megegyezik az akropoliszi téglák oldalgörbületével. Annak idején a jobb statikai szerkezet, illetve a távlatok játékába szenvedélyesen belehabarodott tekintetek miatt ilyen téglából építették a Parthenónt.      

 

 

A fülpálcika

 

-ként emlegetett recipé egyéb elnevezést is kaphatna. Példának okáért „a horgászó” találóbb volna. Esetleg „az örvénylő”. Vagy „a kotró”. Weszelszky prof szerint a Vulvata a címadás rejtélyével fel akarja hívni figyelmünket valamire. Mégpedig arra, hogy a recipék egy idő után könnyen kimerülhetnek az ugyanazzal való kísérletezés másképp való elnevezésében; új ízeket nem tesznek elérhetőbbé, elszaporodásukkal legfeljebb epigon jellegű reneszánszokat hozhatnak magukkal. „Elérkeztünk a recipéket gyártó korszak végéhez”, állítja György prof, aki egyébként Kafka Az átváltozás című elbeszéléséről is azt állítja, hogy szexista mű. Trieszt prof viszont cáfolja ezt is, és azt is, hogy a recipék korszaka véget ért volna, ő éppenséggel a megújulás lehetőségeit emeli ki, mi több, végről csak abban az esetben szólhatunk, ha a végen túli oldalról is a végre tekintettünk, ám ha a végen túl létezik valami, akkor azt mégsem lehet végnek nevezni. Demeter prof szerint „a fülpálcika” a fülre, vagyis a hallásra utal, annál is inkább, mivel a Vulvata külön fejezetet szentel a szerelmi légyott alatt elhangzó csujogatóknak, kéjsikolyoknak, diluviális hörgéseknek, kiemelve a fül szerepének fontosságát az ízek kikeverésében.

 

 

A tengeri csillag

 

a legklasszikusabb vízi recipé. A Vulvata a tengert javasolja helyszínnek, ugyanis a lebegő pozíció felvétele tengervízben erőfeszítés nélkül lehetséges. Holdtalan derűs nyári éjszakák recipéje. A párok combjaikkal összekulcsolódnak, miközben felsőtestükkel hátradőlve, ráfekszenek a vízre, széttárják karjaikat. Semmihez sem hasonlatos ősi állapotban találják magunkat. (Vigyázni kell, hogy a testek megfelelő mértékben hátradőljenek, másképp úgy járnak, mint egy félig felfújt gumicsónak, amely az utasok súlyától összecsuklik, és elsüllyed.) Az összefonódott testek fölött a csillagos ég. Mértéket vesz ilyenkor a tekintet, hol és hová, meddig és mi által. Akárha vízből kiköltözni készülő tengeri lények nemzői volnának. A születendő lény már nem kopoltyúkkal, hanem tüdővel fog lélegezni. A testek közben közös tengelyük körül lassan elkezdenek körbeforogni, ugyanolyan lassan, ahogy a csillagok az égbolton, de azokkal ellentétes irányban, mindig az ellentétesben. (Ez igaz, ki lett próbálva.)

 

Láng Zsolt