Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Disznófül, ami nincs

Nevét a páncéljáról kapta, amely kacsacsőrre emlékeztető, bizarr képződményben csúcsosodik ki. Ha ezt a páncélt olyasféle mozdulattal, ahogyan a villanykörtét csavarjuk ki a foglalatból, eltávolítjuk, megkapjuk magát az állatkát, amelyet nyersen fogyasztunk, mint az osztrigát, egy kis citrommal és pezsgővel.

Márton László 1959-ben született Budapesten. Babérkoszorú- és József Attila-díjas író, esszéista, drámaíró. A német nyelvű irodalmak egyik legelhivatottabb fordítója. Legutóbbi könyve A mi kis köztársaságunk címmel látott napvilágot a Kalligram Kiadó gondozásában, 2014-ben.

 

(Korponai Tamás felvétele)

 

Karcsi disznófül-salátával akarta meglepni estére hívott vendégeit. Ehhez édeskés lilahagyma kell, továbbá olívaolaj, balzsamecet, kápia-paprika, petrezselyem és snidling. Ja, igen, és disznófül, amelyet puhára kell főzni, de csak annyira, hogy roppanós maradjon benne a porcogó.

 

 „Disznófül van-e?” – kérdezte a hentestől.

 „Sertésfül!” – mondta a hentes nevelő célzattal, megrovóan. Majd hozzátette: „Nincs.”

 

Igazából már a disznófül ötlete is kompromisszum volt. Karcsi eredetileg ökörszáj-salátát szeretett volna készíteni, olyat, amilyen Svájcban és a Rajna-vidék déli részén szokott szerepelni az étlapokon. Az ökörszájat megfőzik, vékony csíkokra vágják, és salátává alakítják. Ők. Mi nem. Nálunk az ökörszájból kutyatáp lesz. Karcsi olyan hentessel még nem találkozott, aki hajlandó lett volna ökör- vagy borjúszájat szerezni. Pofát, vagyis a pofazacskóból kinyerhető rágóizmot, azt még csak-csak, esetleg szeletelt lábszárat, úgynevezett osso bucót, azaz „lyukas csontot” is, de Karcsi ezúttal ökörszájra, végszükség esetén disznófülre gondolt.

 

A disznófülkeresésre az egyik pesti vásárcsarnokban került sor, egy keddi napon, a déli órákban. Sok hentes tartott nyitva. Egyikük egész vagy fél disznófejet ajánlott, de Karcsi kizárólag a fület tudta volna felhasználni a salátához. A másiknál történetesen lett volna disznófül, de tíz kilós kiszerelésben, lefagyasztva. Volt egy belsőségekre szakosodott hentes is, ott Karcsi vásárolhatott volna tehéntőgyet, vagy szemérmesen „malactartónak” nevezett, különös formájú szervet is, de abból ugyanúgy nem készíthető saláta, ahogyan marha- vagy borjúpofából sem.

 

A „malactartó” egy pillanatra gondolkodóba ejtette. Azok kedvéért, akik nem ismerik ezt a csemegét: a koca méhéről van szó. A régi rómaiak nagyra becsülték, mustsűrítményben párolták puhára. A Békés megyei cigányok lecsóval főzik meg. Kókusztejben főzve, citromlével és koriander zöldjével is el lehet készíteni. Ez is jókora meglepetés volna az esti vendégek számára. Igen ám, de a vendégek közt nők is lesznek, konkrétan két nő. Az egyik általában véve finnyás, a másik az a típus, aki nagy élvezettel fogyasztja a kakasheréből készült sáfrányos ragut, de női ivarszerveket nem szívesen lát az asztalon. Így tehát a kókusztejben főtt malactartóról, amelynek íze leginkább a bükkfahamuban és oltott mészben fermentált kacsatojáséra emlékeztet, Karcsi némi töprengés után lemondott.

 

 Átment a csarnok hátsó traktusába, ahol az erdei gombákat árulják, amikor éppen árulják, de most egyetlen árus sem volt látható. Elfelejtettem mondani, hogy július vége volt, négy hete egy csepp eső nem sok, annyi sem hullott az egész országba. Úgyhogy a csirkehússal együtt párolt vargánya vagy rókagomba terve is szertefoszlott, füstbe ment vagy éppenséggel kútba esett.

 

Lement az alagsorba, ahol a halak voltak, vagy inkább lettek volna megvásárolhatók, mert Karcsi – néhány szomorkás ponty- és busaszeleten kívül – csak halkonzervet és légmentesen csomagolt füstölt halszeleteket látott. Ebben a nyári hőségben amúgy sem ajánlatos halat venni. Hacsak nem az Atlanti-óceán partján vagyunk, egy normandiai vagy galíciai kisváros halpiacán. De most nem ott vagyunk. Ha ott volnánk, akkor Karcsi amúgy sem halat venne, hanem kacsakagylót, amely, nevével ellentétben, nem kagyló, hanem rákféleség, de a víz alatti sziklafalakon megtapadva, telepekben él ugyanúgy, mint a kagylók. Nevét a páncéljáról kapta, amely kacsacsőrre emlékeztető, bizarr képződményben csúcsosodik ki. Ha ezt a páncélt olyasféle mozdulattal, ahogyan a villanykörtét csavarjuk ki a foglalatból, eltávolítjuk, megkapjuk magát az állatkát, amelyet nyersen fogyasztunk, mint az osztrigát, egy kis citrommal és pezsgővel. Csakhogy – ellentétben az osztrigával, amely, kellemes vagy kínos érzést keltve, pinára hasonlít – a páncéljától megfosztott kacsakagyló olyan, mint egy kis lila fütyi. Egy két-három éves kisfiú csalántól vagy csípős paprikától felizgatott fütyije. És ezekből a kis fütyikből legalább ötvenet el kell fogyasztani ahhoz, hogy az ember úgy-ahogy elverje az éhségét. De ezt csak a teljesség kedvéért említem, mert azon a keddi napon, amikor Karcsi arra járt, kacsakagyló éppúgy nem fordult elő a pesti vásárcsarnokban, ahogyan disznófül sem.

 

Őszibarackból például sokféle volt. Sárgahúsú és fehérhúsú, szőrös és kopasz, nyúlánk és pogácsa alakú. Paradicsomból is mindenféle, amilyet akarsz. Krumpliból is: kifli formájú, narancssárga, sötétkék. De Karcsi az őszibarackot, a paradicsomot és a krumplit már megvette a sarki zöldséges feleségénél, Borikánál. Ő az ökörszájat helyettesítő disznófül kedvéért zarándokolt el a vásárcsarnokba.

 

Ma kedd van. A szerda a vásárcsarnok szempontjából „egy semmilyen nap”. Karcsi ezt is attól a hentestől hallotta, aki a disznófület sertésfülre javította, mielőtt közölte volna, hogy nincs. A szívgyökérrel kapcsolatban pedig azt ajánlotta, hogy olyasmit a gyógynövényboltban kell keresni, egyébként az sincs. Szerdán, ugye, a keddi szállítás már elfogyott, a csütörtöki meg még nem érkezett meg, mert a szerda, ugye, nem csütörtök.

 

A hétfő is egy semmilyen nap, még semmilyenebb mint a szerda, mert hétfőn árusítják a szombaton el nem adott maradékot.

 

A vasárnap a lehető legsemmilyenebb nap, talán mondanom sem kell, miért.

 

Igazából azt kellene megmondanom, ki ez a Karcsi. Honnan jött és hová megy? Őszintén szólva, nem tudom. Annyit tudok róla, hogy disznófület akart venni, de nem kapott. Az már csak az én feltételezésem, hogy ebben a pillanatban döbben rá: a szerda ugyanolyan semmilyen nap, mint az összes többi.

 

Márton László