A Hóhér Erdeje – lapok a misztikus katasztrófaturizmus kézikönyvéből

Részletek

Írta: Serestély Zalán

Járta a hír, hogy tán az idősebbik Derzsi, Kálmán fogadott fia volna, az Amadeo Lipan ideiglenes szálláshelyéül szolgáló, Két Bölcs Vadkanhoz címzett fogadó tulajdonosa esküdött rá, hogy Béla Braniszláv szivartárcáját olyan bársonyos bőr borítja, ami nem nőhet máson, csak bálnapéniszen.

Andrei tán még ismerheti a történetet, láthatta az állami vaddisznókondát makkolni ott, talán ült is a székben, meglehet, ezért beszél már nyelveken, akár Ábrahám, mikor Izsák az áldozatról kérdezi. Mára kivénültek a fák abban a huszonhatholdas bükkösben, melyet északról a Büdös-csurgó, délnyugatról pedig – a patakra rézsútosan – a keskeny pregyinai út határol, szögbe fogva az erdőt. Keletről a Miléner-üvegházak állják útját a bükkös terjeszkedésének. Az üvegházak tulajdonképpen az Umwelt&Schönheit biokozmetikai részlegéhez tartoznak, folyton nyérchúgyszagúak, a helyiek mégis csak Milénerként emlegetik mindhármat. A huszadik század utolsó évében emelte őket tulipániskolának a később roppant mód eladósodott és a szégyentől halálba menekülő van der Meyer házaspár. Amadeo Lipan is mindenfélét hallott az ügyről, a segédlelkész azt terjesztette, hogy kétezertizenöt környékén sprayjel fújták feketére sárga tulipánjaikat, és lebuktak velük a bákói virágpiacon. Mások szervezett lejáratásról fabuláltak, szerintük a polgármester emberei feketíthették be van der Meyerék tulipánbizniszét. Egy holland lehet csapnivaló az ágyban, erkölcstelen a házasságban, gyalázatos feleség, pocsék férj, gyatra felebarát és felejthető szakács, de a tulipántermesztésben nem ismer tréfát.

A bükköst még negyvenhatban ültették a Derzsi-fivérek, Kálmán, az idősebbik és öccse, Titusz. Neve volt itt minden fának. A megrendelőjük után kapták – Joszif Prepegyán, Weisz Béla, Didike Schwarz. A rugalmas húsú csemetéket úgy hajlították rá egy-egy acélkeretre, hogy már nőttükben fölvegyék a megrendelt bútordarab formáját. Élő bútorok – ágyak, karosszékek, tálalók, spanyolfalak – voltak ezek, melyeket a kívánt törzsvastagság elérésével kivágtak, meghántottak és válogatott pácokkal kezeltek a Derzsiek. Különös gondjuk volt rá, hogy a hajláspontokat még kivágás előtt szívósra érlelje a nap.

A hóhér székét, egy jókora karfás, fejtámlás darabot Rugonya utolsó ítéletvégrehajtója rendelte, a Derzsi-fivérek öt évet kértek az elkészítésére. Zakharit aztán ötvenegyben saját szőlősében lógatták fel, miután fültanúk szerint a néhány nappal korábbi falugyűlésen azt találta mondani: ő csak a Jóistennek akaszt, parancsnoknak soha. A hóhérnak nem voltak hozzátartozói, az elárvult székre nem találtak vevőt a fivérek, bár évekig senkinek nem volt útjában az acélkeretnek egyre rosszabbul engedelmeskedő gnóm. Ötvennyolc rossz év volt. A nyári aszály miatt kiszáradt több frissen ültetett csemete, a gabona megtetvesedett a földeken, el-eltünedeztek megrendelők, az erdészeti hivatal a bükkös legelősítésével riogatott. A Derzsiek kilenc hold megtisztításában egyeztek ki Solomon Maurean erdőkomiszárral. A szárazabb, út felőli sávot szemelték ki erre, ahol a fiatal bükkök levele folyton elrongyolódott a fölverődő portól. A hóhér széke épp ezen a sávon terpeszkedett, de hiába gyürkőztek neki több ízben is Pregyina legpompásabb ifjai, mintha minden újabb fejszecsapástól szíjasabbá és bütykösebbé vált volna, sorra csorbult ki rajta a szerszámok éle. A kiadós októberi esőzések hamar feledtették a gnóm konokságát, áradások jöttek, lassan a marhákat is telelő fedél alá kellett hajtani, de még a barna felhőkből hónapokig szakadó eső sem moshatta le a bükkösről új nevét: a Hóhér Erdeje.

Az utolsó megrendelést hatvanegy nyarán teljesítették a Derzsi-fivérek, s még ebben az évben Ausztráliába települtek át, ahol a falusiak szerint bálnák péniszbőréből varrtak luxuspénztárcákat. A Hóhér Erdejét az állami vaddisznókonda makkoltatójává nevezték ki, néha öblös lövések dörrentek ott, Solomon Maureant pedig senki nem faggatta, kit engedett puskástól a magaslesre. Ha szél járta a lombot, csikorogtak az elkorcsosult bükkök, némelyek idővel levetették magukról az acélkeretet, mások húsukba fogadták és a magasba emelték, időnként ezek is összeütődtek; haragos a hóhér, motyogták ilyenkor a pregyinaiak.

Senki sem értette, hogy Béla Braniszláv, ez a könyökarcú, de szedett szemöldökű piperkőc hogyan tette rá a kezét az állami konda makkoltatójára. Járta a hír, hogy tán az idősebbik Derzsi, Kálmán fogadott fia volna, az Amadeo Lipan ideiglenes szálláshelyéül szolgáló, Két Bölcs Vadkanhoz címzett fogadó tulajdonosa esküdött rá, hogy Béla Braniszláv szivartárcáját olyan bársonyos bőr borítja, ami nem nőhet máson, csak bálnapéniszen. Arról sem tudott senki, hogy Béla Braniszláv milyen jövőt szánt az elöregedett bükkösnek. Kitermelni bútordeszkának, tüzelőnek? Aligha. A bükkök annyira csámpások, korhadtak, hogy szánalmasan csekély hasznot hajtana mindkét vállalkozás. A fogadós nem sokkal Béla Braniszláv megjelenése után japán katasztrófaturistákat látott a faluban, meg is szálltak nála néhány éjszakát, nem esett hát nehezére arra következtetni, hogy Braniszláv a misztikus katasztrófaturizmus jól profitáló célpontját látja a Hóhér Erdejében. Egyvalami azonban napnál is világosabb volt a pregyinaiak számára: hamarosan ismét napirendre kerül a hóhér székének eltávolítása, tekintettel legfőképp arra, hogy az öreg bükk korhadásnak indult, kar vastagságú száraz ágak zuhantak le róla, a húsába kérgesedett egykori fejszecsapások rontották a táj misztikáját, sem elég konok, sem elég megadó nem volt már a maradáshoz.

Amadeo Lipan Braniszláv színre lépése után három évvel, egy novemberi hajnalon érkezett Pregyinára, jobb vállán Husqvarna láncfűrész. Besétált a Két Bölcs Vadkanhoz fogadóba, kérte a szobakulcsot, és nem mutatkozott másnap reggelig. Braniszláv embere, mondták, a hóhér székét jött eltávolítani – szótlansága, megfellebbezhetetlen magabiztossága is erre utalt. Mértékkel evett, húst egyáltalán nem, és napestig a környékbeli erdőket járta. Az terjedt róla, hogy előtanulmányokat készít, jóllehet, senki egy szem korpát nem látott a Husqvarna fogain. Egyszer az erdőben gombászokkal találkozott, zuzmókról és mohákról kérdezte őket, és arról, hogy a kora tavaszi hónapokban milyen a mozgás az erdőben. Azok egyből félreértették, és azt válaszolták, hogy a madár se jár itt áprilisig, mire Lipan világossá tette, hogy a talaj fölengedésére és az állatokra gondolt.

Béla Braniszlávnak februárban veszett nyoma. Akkor derült ki, amikor a híres svájci katasztrófaturista, dr. Reinhard Zwinger megérkezett a Két Bölcs Vadkanhoz fogadóba, Braniszlávot kereste, és, amennyire a fogadósnak sikerült kihámoznia, egy szerződést emlegetett, melynek értelmében ő fogja elvégezni az erdő misztifikálási munkálatait, azért jött, hogy terepszemlét tartson, felmérje a költségeket, elkészítse a látványtervhez szükséges felvételeket. Braniszláv hullájára március közepén talált rá a segédlelkész, amikor IMZ terepjárójával a bükkösön keresztül rövidített, hogy néhány szálfát húzasson le a Hóhér Erdeje fölötti fenyvesből. Braniszláv a hóhér székében ült, bemohásodott ujjaival olyan erősen szorította a karfát, hogy kézfeje majdnem leszakadt, amikor megpróbálták elmozdítani, akkurátusan rövidre nyesett körmei leváltak a körömházról, apró gombák nőttek helyükön, a hőmérsékletingadozástól pedig püffedt-kékké változott az ábrázata, mint aki épp most harap el egy rossz hangfekvésben indított mondatot.

Március tizennyolcadikán Amadeo Lipan nem akart búcsúzni. Jobb vállára vetette láncfűrészét, és határozott léptekkel haladt el az üres söntés mellett. Alig múlt néhány perccel hét, a Két Bölcs Vadkanhoz címzett fogadóban már reggelihez terítettek ilyenkor. Amadeo súlyosnak érezte a lépteit, jobban nyikorgatták a padlót, mint szerette volna. Lassított röptű vadludakra gondolt, nehézkes szárnycsapásaikra, amelyekkel elemelik ázott testük a folyóról, miközben szabad szemmel alig látni valamit röptük kínjából.

– Nem jön már vissza, igaz? – szólt utána váratlanul a fogadós, Amadeo megfordult. A lépcsőforduló alatti résben, egy kopaszodó birkabőrön térdepelve Emil Kornyistánt vette észre, műanyag virágcserepek karimáit luggatta, bizonyára ezektől a lukaktól akarta feldrótozni őket a verandára. Egy felhevített, ormótlan facsavart használt, harapófogóval csippentett rá a fejénél. Amadeo most ismerte fel, hogy a füst, mely az alsó szintet belengte, nem, vagy legalábbis nem csak az odakapott rántottáé.

– Nem jövök, Isten magukhoz! – remélte, hogy Kornyistán ebben az órában beéri ennyivel.

– Fizetett már? – kérdezte a fogadós.

– Fizet majd értem, aki Andreiért is.

– Mért, Andreiért ki?

– Jobban tudja azt nálam.

– Az ispántól küldte meg, csak annyit tudok. Azt hittem, Braniszláv volt.

– Braniszláv halott – mondta, csak hogy olyasmit mondjon, ami vitathatatlan. Aztán kilépett a márciusi haránt világosságba, fél arca eltűnt, az ajtó résén még látszott, hogy erősen hunyorít, ahogy fogászati fényben szokás.

Serestély Zalán 1988-ban született Kézdivásárhelyen. Költő, esszéíró, egyetemi oktató, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar tudománykommunikátora.