Hírlevél feliratkozás

Keresés

Fotó: Okos Attila Ákos

Csalánfőzelék szamárkolbásszal

De tudtam, hogy nem haragszik. Néhány percig üldögélt még a homályban, majd lassan felállt, belépett a gyertya fénykörébe, és életemben először úgy nézett rám, mintha az édes gyermekére nézne. Úgy nézett rám, mintha csak azt mondaná: na, most már te is tudod, te sügér.


Ez közvetlenül az után az éjszaka után történt, hogy Nika Karanika, a kis cinege démon megmutatta nekem a háta közepén a sebhelyet, amelyet egy rossz szándékú idegen – vagy ki tudja, talán nagyon is közeli ismerős – hagyott ott neki ajándékba egy esőszagú éjszakán, amikor az árnyékszékről ment volna épp vissza a szobájába. Hogy megkéselték, gyakran megemlítette addig is, ám hittük is, nem is a dolgot. Most, hogy Nika Karanika érett barackhoz hasonlatos bőrén a saját szememmel pillantottam meg a lilás-karmazsin krátert közvetlenül a gerinc hegyvonulata mellett, nem lehettek többé kétségeim, és egyúttal megértettem azt is, miért hiányzik neki annyira szülőföldje és a tenger, amelynek illatát most is érezni lehetett a hajából, ha a Medwaya és a Paltin lejtőin cicázó pajkos szelek meglegyintették göndör fürtjeit. Ha a nyelvemet beledugtam abba a kráterbe, és körkörösen mozgatni kezdtem, éreztem a penge beletört hegyét is, ami ott mocorgott azóta is Nika Karanika csigolyái között, akadályozva olykor szegényt a mozgásban.

De nem ő, hanem Aliwanka varrónő volt az, aki úgy egy hónappal azelőtt megkért: lopjam el az öregemtől Eronim Mox szakácskönyvét, amelyet Anatol Korkodus olyankor szokott olvasgatni, ha valami baja volt vagy ha nem értette egészen pontosan, mi folyik épp körülötte Jablonska Poljanán, Verhovinán és úgy általában a világban.

Az elején azt gondoltam, Aliwanka meghibbant.

Ha megteszed, amire kérlek, nem kell többé a kifőzdében ennünk azt a moslék kaját, és Edmund Pochoriles fogadós is elmehet a fenébe a híres-nevezetes konyhájával együtt.

Ha sokat károg itt nekem, még a végén hollónak fogom nézni – mondtam, miközben termálvizet engedtem egy fonott pálinkás kantába a közmosodában. A termálvíz kénes bűze most összekeveredett a tárnicsgyökér-pálinka szúrós szagával és ugyancsak csavargatta az orromat. Anatol Korkodus meghagyta, nehogy kimossam a kantát, csak engedjem tele: este abban a pálinkás termálvízben akarja áztatni reumás csülkeit.

Ha megszerzed nekem a szakácskönyvet, ezentúl jól fog menni a te hasad is meg az enyém is – erősködött Aliwanka.

Ha Anatol Korkodus megtudja, miféle holdkóros ostobaságokat beszél, útilaput köt a talpára, de az én utamat is kiadja, ha sokat hallgatom a fecsegését.

Erre Aliwanka csak megvonta a vállát, belecsapta a frissen mosott ruháit egy kopott teknőbe, hóna alá vette, majd ruganyos léptekkel kisétált a közmosodából. A következő hetekben azonban addig-addig hízelgett, addig rágta a fülemet, amíg meg nem ígértette velem, hogy alkalomadtán majd kimásolok neki egynéhány receptet egy kockás füzetbe Eronim Mox szakácskönyvéből, lehetőleg úgy, hogy Anatol Korkodus ne tudjon róla. A kockás füzetet egy megrágott végű ceruzacsonkkal együtt ő maga csúsztatta a zsebembe. A füzeten ez a felirat állt: Emlékeim (Aliwanka).

A lapok azonban, amelyeken annak idején Aliwanka emlékei sorjázhattak, hiányoztak. Egyenként téphették ki őket, vonalzót sem használva: a szélük ott éktelenkedett a megmaradt lapok fölött cakkosan-hullámosan, akár a Medwaya ormai, amelyeket holdvilágos éjszakákon olyan sokat bámultam az ágyamban fekve az egykori Czervensky-kúriában lévő szobám ablakából, hogy fejből le tudtam volna rajzolni őket, még ha a legmélyebb álmomból vernek is fel.

Erről jut eszembe: gyakran álmodok törpékkel.

Szóval Aliwanka emlékei hiányoztak. Úgy tűnik, a varrónő jobbnak látta, ha eltünteti őket, mielőtt Jablonska Poljanára jött volna. Még az is lehet, hogy a biztonság kedvéért a fejéből is kitörölte őket – ki tudhatja az ilyesmit.

A varrónő emlékeivel nemigen törődtem, de most azt várta tőlem, hogy Anatol Korkodus háta mögött szerezzek meg neki egypár receptet Eronim Mox könyvéből. Azt ugyan várhatja, gondoltam magamban, hiszen pontosan tudtam, hogy Jablonska Poljanán semmi sem történhet az öregem tudta nélkül.

Már-már azt tervezgettem, mihez kezdjek a kockás füzettel, ha már Aliwanka volt olyan ostoba, hogy nekem adja, amikor Nika Karanika egy este váratlanul áthívott magához. Szerzett egy kis pézsmaolajat, kenegessem be vele a sebhelyet a háta közepén, ezt mondta nekem.

Nem akartam firtatni, ugyan honnan szerezte azt a pézsmaolajat, de annyi sütnivalóm azért volt, hogy tudjam: üres kézzel nem állíthatok be hozzá, ha másmilyen sebhelyeket is érinteni akarok a testén, nem csak azt, amit emberi kéz hagyott ott rajta. Leültem hát a priccsem szélére, a térdemre fektettem Aliwanka kockás füzetét, és a következő verset írtam bele:

Szép vagy, Nika Karanika, mint a Hold,
Szép vagy, Nika Karanika, mint a Nap.
Nélküled a lelkem üres bolt
Vagy netalántán egy kifordított kalap.

Amikor elkészültem, még egy pillantást vetettem a művemre. Elégedett voltam vele. Kitéptem a lapot, amelyre írtam, négyrét hajtva a zsebembe csúsztattam, majd elindultam bekenni Nika Karanika sebét.

Csak jóval később – amikor a szerelemtől ragacsos ajkakkal hajnalban hazatértem – jutott eszembe, hogy zavaromban elfelejtettem odaadni a verset. Sebaj, gondoltam, majd odaadom neki legközelebb, hiszen abban egyeztünk meg, hogy amíg a pézsmaolaj kitart, minden második este elmegyek hozzá, hogy szerelmes búgások, sugdolózások közepette kenegessem a hátát. Azon az éjszakán éreztem meg életemben először, hogy két lélek a sötét meghitt csöndjében képes annyira összesimulni, hogy a feltámadó apró szikrákból valami halvány derengés fogja körül az embert, és a levegőnek édes lesz az illata, mint a szegfűszeges méznek.

De nem erről akartam beszélni.

Amikor hajnalban hazaértem fáradtan, de boldogan, tudtam pontosan, hogy aludni már nem sok időm van, hiszen egy-két órácska múlva már jelentkeznem kell Anatol Korkodusnál eligazításra. Úgy gondoltam, ahelyett, hogy azt a kis időt alvásra fordítanám, inkább elábrándozok egy sötét sarokban, visszaidézve Nika Karanika bőrének érintését, amely még mindig ott sajgott édesen a tenyeremen.

Ekkor vettem észre, hogy Anatol Korkodus irodájának ajtaja résnyire nyitva van.

Furcsálltam a dolgot, hiszen az öregem máskor mindig gondosan elzárja az irodát, ahol a vízügyi brigád fontos jegyzőkönyveit, feljegyzéseit, kimutatásait tartja.

Csak hogy tisztázzuk, mi itt Jablonska Poljanán, és az egész vízvédelmi körzetben ezzel foglalkozunk: számba vesszük a folyókat, patakmedreket, iható és termálvizes forrásokat, egyszóval mindent, ami víz, és feljegyezzük az észrevételeinket. Mármint főként az öregem, Anatol Korkodus vezeti a jegyzőkönyveket, aki annak idején elhozott engem a Monor Gledin-i javítóból, hogy mederbe terelje az életemet.

Egy pillanatra meg is torpantam, hiszen nekem, egyszerű segédnek aligha volt bejárásom a brigadéros papírjai közé, havonta csak egyszer léphettem be a helyiségbe, hogy olajos rongyokkal letöröljem a bútorokról a port, de olyankor Anatol Korkodus mindig egy sarokba helyezett széken ülve figyelt, nehogy egyik-másik polc előtt a kelleténél többet időzzek.

Végül mégis beléptem, és meggyújtottam a nevelőapám íróasztala sarkán a gyertyát. Ekkor vettem észre, hogy az asztal közepén Eronim Mox szakácskönyve hever kinyitva. Nagyot dobbant a szívem. Aliwanka kérését ugyan sosem vettem komolyan, hiszen nem akartam ujjat húzni az öregemmel, de titkon én is rég kíváncsi voltam, mi minden áll abban a híres könyvben, amelyből Anatol Korkodus minden tudása származik. Annyit azért tudtam, hogy Eronim Mox könyve csak a kisebbik részében tartalmaz ételek készítésére vonatkozó útmutatásokat, a mezei és kerti növényekből készült fogások receptje után rendszerint egy-egy talányos történet következeik Verhovina amúgy is ködös múltjából. Ezekben pedig a szemfüles olvasó számára bölcs útmutatások rejlenek nem várt események megértéséhez.

Legalábbis így mondta nekem egyszer az öregem.

A fejezet, amelynél a könyv ki volt nyitva, ezt a címet viselte: Kímélő egytálételek lassan múló bánatos napokra. Úgy látszik, Anatol Korkodusnak nyomja valami a mellét mostanság, ha ilyen olvasmányokkal kúrálja magát.

Ám a fejezet receptjei között semmi különöset nem találtam, semmi olyasmit, ami Aliwanka varrónőt – akiről köztudomású volt, hogy vízből, verítékből, nyálból vagy akár vizeletből is képes jósolni – érdekelhette volna. Könnyű labodalevesek, többféle sóskafőzelék, krumplis, medvehagymás fogások sorjáztak egymás után, afféle lusta asszony konyhája volt az egész, gyorsan összeüthető villámételek tárháza.

Szóval ez volna Eronim Mox híres szakácskönyve. Na hiszen, gondoltam magamban.

Már-már otthagytam volna csalódottan a csodakönyvet, ám az utolsó, a hagyományosan Szent Vaneliza napján fogyasztott szamárkolbászos csalánfőzelék elkészítésének módját taglaló – a szamárkolbászt, semmiképpen sem olajban, hanem zsírban, lehetőleg vaddisznó- vagy tengerimalaczsírban kell kisütni fokhagymával és kakukkfűvel! – recept után újabb darabok következtek Eronim Mox meséiből, amelyekben Verhovina múltjának eseményei a képzelet cikornyás villámcsapásainak vakító fényénél derengtek fel egy-egy pillanatra a feledés áthatolhatatlan sötétjéből.

Csakhogy a mesék magyar nyelven íródtak.

Én ugyan még a Monor Gledin-i javítóból tudtam pár szót magyarul, újabban pedig vasárnaponként egy órán keresztül olvasok fel Klara Burszen kisasszonynak a Boursin-tanyán a Máramaros vármegye hegy- és vízrajza, valamint növény- és állatvilága című magyar nyelvű könyvből – a kisasszony ugyanis egy magyar katonatisztre vár, aki Aliwanka jóslata szerint eljön érte és magával viszi, ezért szoktatja fülét a magyar beszédhez –, érteni azonban alig értek valamit ezen a nyelven.

És mégis: mintha a betűk skarlátvörösen felizzottak volna, ahogy tekintetemet Eronim Mox sorain hordoztam, nem tudtam abbahagyni az olvasást, csak úgy faltam az újabb és újabb oldalakat az érthetetlen szövegből. Egy-egy szó, egy-egy félmondat jelentése felderengett ugyan előttem, de a többi csak halvány sejtésekkel töltött el, megmagyarázhatatlan előérzetekkel a közeli jövőre, és fáradt belenyugvással a nemrég múlt eseményekre nézve.

Amikor az utolsó mese végére értem, és fáradtan becsuktam a könyvet, már pontosan tudtam, hogy miért éppen ezt a részt olvasgatta mostanában Anatol Korkodus.

Megértettem, hogy úgyszólván ütött az öregem órája. Hogy azok a nehezen követhető változások, amelyek a világot titkos utakon irányítják, most elérték Jablonska Poljanát, a Jablonka forrásvidékét és egész Verhovinát. Valaki szemet vetett a környékre forrásaival, erdőivel, hegyeivel és völgyeivel együtt, ez pedig nem jelenthet mást, mint hogy a vízügyi brigádnak, Anatol Korkodus megbízatásának, és mindannak, ami eddig itt működött, egyszeriben vége lesz, fölöslegessé, értelmetlenné válik, és akkor az is kiderül, hogy az a sok feljegyzés, jegyzőkönyv, jelentés, az a sok gondosan szortírozott és iktatott papír nem az örökkévalóságnak, hanem az enyészetnek készült.

Valakik jönni fognak – hiszen valakik valahonnan mindig jönnek, elindulnak ellenünk már a születésünk pillanatában, és csak a sors kegyén múlik, hogy milyen hamar hozzák el a vesztünket –, Anatol Korkodusnak pedig mennie kell, mint ahogy a Czervenskyek is nyom nélkül eltűntek innen még azon a hajnalon, amikor letelt az ezer esztendő, amennyi időre Háromlábú Militzenta a gondjaikra bízta Verhovinát.

És persze Anatol Korkodussal együtt nekem is távoznom kell.

De megértettem még valamit. Mégpedig azt, hogy én szúrtam hátba Nika Karanikát azon az esőszagú hajnalon, csak eddig a lelkiismeret különös, csalóka varázsai elfedték értelmem elől, hogy mit is tettem. Én döftem hátba, mert a közelébe akartam férkőzni, és úgy tűnik, csak akkor kerülhetünk igazán közel egy másik emberhez, ha kisebb-nagyobb sérüléseket okozunk neki azzal, amilyenek vagyunk.

A tekintetem ekkor a sarokba tévedt, és csak most vettem észre Anatol Korkodust. Ott ült azon a széken, amelyen akkor szokott, amikor az irodában takarítok, és azóta engem figyelt, hogy beléptem ide.

De tudtam, hogy nem haragszik. Néhány percig üldögélt még a homályban, majd lassan felállt, belépett a gyertya fénykörébe, és életemben először úgy nézett rám, mintha az édes gyermekére nézne. Úgy nézett rám, mintha csak azt mondaná: na, most már te is tudod, te sügér.

Másnap a tekintetem előtt vibráló sejtelmes derengésből Aliwanka varrónő egyből kitalálta, hogy belelapoztam Eronim Mox szakácskönyvébe. Odasomfordált mellém a közmosodában, oldalba bökött, és fojtott hangon azt tudakolta, megtettem-e végre, amire kért. Kis töprengés után benyúltam a zsebembe, elővettem a kockás füzetlapot, amelyre Nika Karanika versét írtam, a vers fölé pedig a következőt kanyarítottam oda cím gyanánt: Csalánfőzelék szamárkolbásszal.

De jól vigyázzon Aliwanka, a szamárkolbászt nehogy olajban süsse ki nekem, ellenkezőleg, inkább zsírban pirítsa ki fokhagymával és kakukkfűvel, különben nem ér semmit az egész – oktattam a varrónőt, miközben átnyújtottam neki a papírlapot. Aliwanka elvette, nézegette, forgatta, majd rám meredt kikerekedett szemekkel. Végül becsúsztatta a papírt két nagy melle közé, amelyeket csak egy kopott otthonka takart.

Tudtam, hogy rád számíthatok, mondta, és már ment is nagy sietve, alighanem főzni támadt kedve.

Jablonska Poljanára pontosan ekkor érkeztek meg az ősz első fuvallatai. Hozták magukkal a hószagú hideget a Medwaya és a Paltin csúcsairól, és bár a fák koronáját még nem ütötte meg a rozsdaszín elmúlás, tudtam, hogy csak hetek kérdése az egész. Hogy Verhovinán hamarosan nemcsak a nyárnak, de valami egyébnek is vége szakad, valaminek, ami eddig keretet, formát adott az életemnek, és tudtam azt is, hogy mire tavasszal az első hóvirágok kidugják fejüket az olvadó hó alól, én már messze járok, és talán az lesz a legokosabb, ha az emlékét is kitörlöm a kobakomból ennek a helynek, mint ahogy Aliwanka is megszabadult az emlékeitől, amelyek netán bajt hozhattak volna rá. Ha valaki megkérdi, jártam-e már Jablonska Poljanán, ismerem-e Verhovina vidékét, csak a fejemet fogom ingatni.

Dehogy. Hát az meg hol van?

Varga László Edgár 1985-ben született, a Bihar megyei Székelyhídon nőtt fel. Biológiából diplomázott Kolozsváron, közben diákújságíró volt a Perspektívánál. Az egyetem után a Krónika című napilap tördelőszerkesztője, majd a kultúra rovat szerkesztője csaknem kilenc évig, majd két évig a Látó szerkesztője. Jelenleg a Főtér.ro-nál dolgozik újságíróként. Két verseskötete jelent meg eddig cseréptavasz és bejárónőm: isten címmel. Verset, prózát és zenét is ír.