Hírlevél feliratkozás

Keresés

Fotó: György Alida

Széljegyzetek egy szakácskönyvhöz

Petróleumban pácolt tekintete / körül gyűrűző, fodrozódó / árkok, töltések elsimultak, / mint szélcsendben a tóbarázdák, / átköltözött belé az erdő némasága, / tornyosul fölötte az ég rézgálic oltára.

Himnusz a Háromlábú Asszonyhoz

Mi asszonyunk, ki két erős karoddal
tapasztod az éj tömlőjét, nehogy
kifakadjon, nehogy lezúduljon ránk
a nyirkos, sűrű sötétség,
a kifordíthatatlan éjszaka,
amely rikoltozó varjak szárnya alatt feszül,
amely szénbányák torkában örvénylik,
amely mély tavak fenekén lopva áramol,
amely asszonyok pupillájában terül szét,
amely férfiak kámforszagából szivárog,
amely gyermekek kócos álmai közt ficánkol!

Mi asszonyunk, ki a Hold két szarváról
kotrod össze a hajnali harmatot, te,
akinek lábnyoma mentén sarjad a víz,
ajkából puha hévizek fakadnak,
ha felénk mosolyogsz,
patak csicsereg és a völgy kivirágzik,
meddőhányók búgják a te neved,
mormolják a hegyek és lombok,
bárányfellegek suttogják tetteid!

Mi asszonyunk, ki három lábadon
tartod az égbolt roppant márványzatát,
mint árpát, szórod a csillagokat mifölénk,
gondoskodsz patakokról, szélről, fákról,
hadd, ne bolyongjunk útvesztőkön,
kéngödrökbe rohanó csapásokon!

Add, hogy a gálickék nyugalom és
a rengeteg kénes némasága ne
boruljon még ránk, ne takarja be apró
hagyatékaink! De addig is vezess,
taníts és idomíts, hadd duruzsoljuk
a vizek nyelvét, mely éltet és táplál,
hadd melegedjen az étel a tűzön,
hadd ne rágják a húst meg a férgek,
hadd zöldelljen a sóska, kakukkfű,
hadd zizegjen a metélőhagyma,
puhuljon a szilva, érjen a meggy
és gyarapodjon a gomba serényen,
a barack kiviruljon és ne vacogjon
a krumpli a göröngyös földben!
Járja át őket a kegyelmed, amiként
végigáramlik bennünk a lényed,
hagyd meg minekünk örökül
bár még ezer évig e tájat!
Hágók, völgyek, források vize,
rókák léptei, őzek bőgése,
medvék málnaszagú lehelete,
menyétek meleg ölelése,
a lombok hullámzása, a tisztás
friss ragyogása tanítja nekünk
hajad lobogását a hajnali szélben,
mert így vagyunk mi itt utánad,
általad, érted, belőled, mert
te tartod fölöttünk az éjszakát,
hogy rá ne zuhanjon a völgyre!

Rád pillantani nem vagyunk méltó,
téged beszélni nem vagyunk méltó,
kérünk téged, Szent Militzenta, nézd,
iszapos testünkben irántad
végigcsordul a hála, vízből lettünk,
vízzé leszünk és elpárolgunk utánad,
szelek rohannak, erdők lángolnak,
kövek zúzódnak, de a víz,
a víz marad!


lassú víz forr

a forrás vizét ha forr a vízben
forrását őrizni kell medrét vigyázni
hadd lobogjon ha víz habot vet és
a pára fut köhög a láp felett
lassú víz marad ha kell velünk
marad csobog nekünk fecseg
riadt madárrajok helyett amíg
helyet talál a lassú víz ha forr
magának ködlik míg kiáramol
a tejbeköd a szürkeköd szivárog
a sárbaköd iszapgomoly a fátyol
ha rejt elold a föld ha önmagától
ha föld alatt búvópatak ha bújna
ha visszajön kié e föld és újra
hosszú hallgatásaink hogy eltanulja
a fák között tanulni szikár kérgeket
ha szél forog kavar sodor ha kéreget
szemébe fut ösvény csapás utak erek
magára néz hogy tükör ha ránk figyel
lassú víz a mosodát hogy tölti fel
ha néz ha lát ha figyel messziről
mintha rókatekintetben lusta gőz
mozdulatlanul ha áll ha állván elidőz
ha falnak áll ha falhoz falba vagy ha nekidől
a víz marad a víz sodrása hogyha for
dul kanyarban és a rozsdamart csövek
feljegyezni mérni csöppnyi vízjelet
összeírni ragaszkodni amíg lehet
madarak hangját huhogó szellemek
derengnek buzognak fortyogó iszapban
hogy itt vagyunk miattuk miattad miattam
otthontalan a látvány a völgy ha károg
sáfrány és kakukkfű dereng felszivárog
felhők bodor hulláma mint a bárány
üveg szemében a roppant márvány este
az éjszakának vaskos teste nekidől
csak áll szeme világol hogyha néz
ha gőzölög orrából feltörő vizek
ha felliheg ha búg ha fáj ha viszketeg
ha gyapja szúr szorít ki menti meg
ha néz a gőz mögött karám mögött
ha nézve visz ha pára lesz ha elgomolyog
ha lábán vattafelhő csüng magáról
mint az álom mint az álmaink ha voltak
magáról rázza le testéről a szarvas holdat
lerázza és csak hull csak hull a zápor
tömött dió a háztetőn akár csalódott
asszonyok tekintetében elsimítja
házak falán hajszálerek repedéseit
ha forr a víz ha vagy ha szívbe futnak
szilánkok mintha pára futja át az arcod
ha letakar tömött leheleted ha fújod
hajad hullám hajad gomoly ha nyirkos
ha víz vagy és buzogsz csöpögsz szivárogsz
vigyázni hogy levetve itt vagyunk
simítjuk el a földet és a vízbe mártunk
ujjakat kezet ha forr ha hűt ha tisztít
amit muszáj takarni ami lemosható
ha tart a völgy a szurdok és a rengeteg
hogy vigyáz a zsombék a láp a tó
a hágó meddőhányó tekergő folyómeder
hogy vagyunk a ház a kert a fal az ajtó
végül a víz lemos vagy víz mos víz mos el


Siratóének a kecskeszakállúért

A szíjas zergében nincs többé élet.
Nincs élet többé a vaskos zergében,
a tőzegpatájú végleg elhallgatott,
gyűrt sörényéből kiszivárgott
a hallgatás, mint hirtelen füst,
bozóttűz, avarperzselés.

A kecskeszakállú nincs többé, nem él,
nem szökell többé a források között,
a Hold elgurult két szarva közül,
nem maradt több megbocsátás benne,
a büszkén ügető, hegyeket cipelő,
éjszakák hű és hűtelen cinkosa
már nem él, nélküle maradtunk.

Petróleumban pácolt tekintete
körül gyűrűző, fodrozódó
árkok, töltések elsimultak,
mint szélcsendben a tóbarázdák,
átköltözött belé az erdő némasága,
tornyosul fölötte az ég rézgálic oltára.

A borsikafű és kámforszagú nincs többé,
az áfonyamellű, szamócaorrú,
kökényhajú sincs már velünk többé,
a menekülő és hazatérő,
az oltalmazó és visszakérdező,
az uszító és szelídítő,
nincs, jaj, nincs többé.
Nem jutott neki több élés,
hínárkarokkal nyújtózik a víz alatt,
bőrén nem fog a kristály,
itt hagyta nekünk a madarak
friss csobogását, a csicsergő, fürge
vizeket, kuvikoló patakmedreket,
és feloldódott fortyogó
források lepedékei közt.

Zajló jégtáblák alatt
folyó dühödt morajlása,
tó mélyén keszegek inalása,
a szél szekerén döcögő,
súlyos karvalyok vijjogása
tátogja, susogja, búgja, süvölti
siratódalod, mert emléked
rettentő nehezéke alatt görnyed
az erdő, az ormok, a szurdok,
szívünk malmának zúzakövei
recsegve és csikorogva
őrlik, morzsolják a hiányod.

André Ferenc (1992, Csíkszereda) költő, slammer, szerkesztő, műfordító. A Fiatal Írók Szövetsége, az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Romániai Írók Szövetsége tagja. Több, mint 100 irodalmi és slam poetry rendezvény szervezésében vett részt, számos irodalmi díj kitüntetettje. Jelenleg az Erdélyi Híradó Kiadó és a FISZ gondozásában megjelenő Hervay Könyvek sorozat társszerkesztője. Kötetei: szótagadó (Jelenkor, Budapest, 2018.), Bújócskaverseny (Koinónia, Kolozsvár, 2020).