Kányádi csillagai

Részletek

Írta: Lapis József

Lukács is arról beszél, hogy „jelek lesznek a napban, a holdban és a csillagokban”. Kányádi versének utolsó szakaszaiban, mint láttuk, a végidők jelei bukkannak föl, s a vezérlő csillag hiánya sajátos módon egyszerre jelzi az eszkatont és a második eljövetelt, de a Krisztusra mutató jel eltűnését, a jézusi vezetés megrendülését is – erre a kettősségre rímel a költemény legvégének ironikus rétegzettségű viszonya a feltámadás-hithez.

Ha megfejtjük azt a talányt, hogy miképpen lehetséges, hogy a Kányádi-vers végi vezérlő csillag takarásban van, miközben nincs, ami eltakarja, közelebb kerülünk a költemény logikájának megértéséhez. Olyan lírát olvasunk, amely nem tudomány, a szó formális értelmében.

Akarva nem akarva
itt meg kell állanunk
valami eltakarta
vezérlő csillagunk

pedig sehol egy felhő
nincs egy tenyérnyi folt
más csillag sincs ha feljő
egymaga lesz a hold

Az „Akarva nem akarva” szakaszkezdet a szófordulat-jellegen túlmutató értelemmel bír, mégpedig azzal, hogy az akaraton túli terrénumban járunk. Ahol most vagyunk, ahová most értünk, nem az a hely, amely akartunk szerint alakul, nem az, amelyet akarva alakítunk. Inkább mi vagyunk azok, akik alakulnak, aki alakul: itt meg kell állanunk. Eszünkbe jut a vezérlő csillag ős-toposza, a betlehemi csillag, amely előbb útra indít, útra kényszerít, majd megállít. Máté evangéliuma számol be erről a jelenségről, mely szerint, mint tudjuk, keleti bölcs emberek kaptak jelet csillag formájában arról, hogy megszületett a Király. A csillag „előttük ment mindaddig, amíg odaérve meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt” (Mt 2,9).[1] A Kányádi-vers idézett részletében sajátos módon nem a jel beteljesülése, a megérkezés kényszerít megállásra, hanem a jel hiánya, a jel elrejtőzése.

A jel, úgy fest, hogy magától rejtőzött el, elrejtette magát – hiszen nem valamilyen külső entitás akadályozza, nem áll be semmi a látó és a látott közé, és más versengő jel sem homályosítja el („más csillag sincs”). Amikor a csillag az isteni vezetés médiuma, akkor annak önmagától való elrejtőzése az isteni vezetettség visszavonását jelenti. Egyenesen következik ebből a toporgás és tanácstalanság állapota, az a helyzet, amelyben a jeltől való megfosztottság a jelentésekben való bizonytalansággal jár együtt. Tekintettel arra, hogy Kányádi Sándor verseiben a természettudományos és a szimbolikus fikció-szálak rendre egymásba csavarodnak, és egyszerre, párhuzamosan szivárogtatják a jelentéseket, az idézett versrészletben szinte tüntető a hiánya a tudományos magyarázatnak. Részben ez indíthat minket arra, hogy eszkatologikus (s nem pusztán az apokalipszis [a leleplezés, feltárulás], illetve a vers keletkezési idejében épp népszerűvé váló fizikai-csillagászati eszkatológia felől, hanem a parúzia, a második eljövetel, valamint a megváltás) távlatából olvassuk a versszakasz (később pedig a teljes költemény) végét: „ormok és tornyok dőlnek / egymásra hangtalan / minden ránca a földnek / kisímul boldogan // ki elkezdett bevégez / nincs gondunk ezután / talpunk alatt a csöndes / gömbölyű óceán”.[2] A teremtés nem pusztán befejeződik, nem összeomlik, hanem az isteni akarat szerint végződik be. A költemény eztán következő végfutama azért különösen izgalmas, mert nem pusztán bevonja végül mégiscsak a természettudományos, mégpedig mikrofizikai távlatot, hanem ezzel valamelyest idézőjelbe is teszi a metafizikait is, s feltételes módban kezd el szólni a keresztyén végidő-várás talán legfontosabb jellemzőjéről, a reményről:

Utána már semmi sem következhet
csak a lebegés olyan szegényen
akár egy hidrogénatom
de megkísérthet még a félsz
ha netán eszükbe jutna
elvenni az egyetlen megmaradt
elektronunkat is
                           így legalább
megvolna még a remény a tíz-húsz
milliárd évnyi jövendőbe vethető
hit a feltámadásra
vagy valami ahhoz hasonlóra

A két réteg, a természettudományos és a transzcendens egymást ironizálja, amennyiben egymást a másik távlatából úgy zökkenti ki, hogy közben nem fosztja meg értelmétől, jelentésétől és jelentőségétől.

Kányádi költészetében rendkívül izgalmas ez a rendre megfigyelhető kettősség (vagy akár többesség), amely a természettudományos és a vallásovilágképek egymásra montírozódásából származik. Hadd elevenítsek föl néhány, pusztán a csillagokkal kapcsolatos vonatkozó példát. A Tűnődés csillagok alatt című korai (1955) versében a transzcendensnek és az Istenhitnek nyomát kevéssé leljük, itt még a csillagok lenyűgöző végtelensége, a feléjük irányuló vágy a technikai, tudományos progresszióba vetett hittel kapcsolódik össze: „Most is, hogy ott nézelődtem, / megkapott a végtelenség. / Úgy éreztem, mintha máris / fönn a csillagok közt lennék. // Gyermekálmom két pej lovát / befogtam a Nagy Göncölbe, / s hajtottam a Hadak útján / komótosan, hátradőlve.” A Tejút és a Nagy Medve csillagkép részét képező Göncölszekér itt egyfelől az ősi magyar mitológia történetelemeként mutatkozik meg, összekapcsolódva a gyermekkori vágyak és fantáziák helyszínével, amely a technikai civilizáció révén válik, válhat kvázi-elérhetővé: „Vásárt csaptam, s jegyet vettem / egy induló rakétára. / – Körülbelül kétezeret / írhatott a Föld naptára. // […] // Végzem, mit az idő rám mér, / végzem, ha kell százszorozva! / Hinni kell csak, s följutunk mi, / föl a fényes csillagokba!” A csillagvégtelenség az álmok helye, a földi hétköznapisággal (a „mindennapok kis tényeivel”) szembeállított, némiképp infantilis vágyképzetek kivetülése.

A Nagy Göncöl a régi időkben ugyanakkor iránymutató is volt, hiszen a szekér elejének két csillagát összekötve, majd az meghosszabbítva találjuk meg a circumpoláris, az északi félgömbről mindig jól látható északi sarkcsillagot, amely az éjszakai égbolt legfőbb irányjelzője. Amikor ez a vezérlő csillag látható, nem téved el az ember messzi éjjeli útján. Nem véletlen, hogy a jól ismert, Dél keresztje alatt című Kányádi-versben a Göncöl válik az ismerősség és az otthon, az „itt” szimbolikus jelölőjévé, míg az „ott”-ot, másikat, az idegent a déli félgömb szintúgy emblematikus csillagképe, a Dél keresztje jelöli: „az indián és a néger / tüzet rakni éppúgy térdel / mint a hargitán a pásztor / számolni ujjain számol / különbség ha van az égen / itt a göncöl jön föl este / fölöttük a dél keresztje”. Érdemes arra figyelni a szövegben, hogy miként íródik bele az azonosság és a különbség, a sajátszerűség és az idegenség. Az első strófa nem hagy kétséget afelől, hogy az amerikai őslakosok és a hargitai pásztornép archaikus viselkedése és kultúrája között inkább egyezést, semmint eltérést talál: a praxisok és tevékenységet hasonlóak, az életmód tulajdonképpen ugyanaz, s a különbség csak a díszletekben, a háttérmintázatban van (egyik és másik csillagkép funkciója is megegyezik). A második strófa logikája ugyanez: a romló, „rojtosuló” poncsó és condra a szegénységben való osztozásra is rámutat, s ez már előrevetíti azt, hogy a vont párhuzam nem feltétlenül derűlátó az erdélyi népre vonatkozva sem, sőt: ismerjük, Kányádi ottani útja során saját tapasztalatából is megismerte az amerikai „indiánok” rezervátum-sorsát[3] (amely tapasztalat Oravecz Imrét is szíven üti, amikor, jóval A hopik könyvének megírását követően, találkozik a ténylegesen létező hopi törzs megmaradt tagjaival). A harmadik strófa gyakran idézett „más a dallam egy a nóta” sora ismét csak a felszíni különbségek mögött meglévő lényegi azonosságot erősítheti, a sor szerkezete ugyanakkor mégsem véletlenül helyezi kiemelt pozícióba a „más” szót, hiszen különbségek és hasonlóság érzékeléséből és felmutatásából egyaránt létesül az identitás, s – József Attila-i allúzióval szólva – akkor látjuk csak önmagunk arcát valamiképp, ha másban mossuk meg azt.[4] Az utolsó versszak az, amely a dichotomikus gondolkodást meghaladva idegen és saját egymást feltételezését, kölcsönhatását jelzi a szimbolikus jelölők által, a lenn és föl irányok összebékítésével, a banán és sarló jelképeinek holdban történő találkoztatásával, valamint, végül s legerősebben, a két nagyszerű csillagkép a bensőségben (tulajdonképpen az imagináriusban) történő egymásba írásával: „ó te istenáldott földrész / lenn vagy – a szemem rád fölnéz / érett banán az újholdad / íve akár a sarlónak / nézem hosszan vágyakozva / ha feljön a göncöl este / szívemen a dél keresztje”. S érdemes azt is megjegyezni, hogy a két világrész folyamatos egymáshoz illesztésével, ahogyan a baljós sorsok is egymásra vetülnek, úgy az isteni áldás is szükségképp átárad.[5]

Frank Sawyer ír föntebb idézett esszéjében Kányádi Sándor „teológiájáról”, s a Valaki jár a fák hegyénből kiindulva, de annak ethoszát ki is terjesztve, a „gondviselő félelem” paradoxonáról.[6] „A teológiai tanok segíthetnek, de akadályozhatnak is, hiszen amint úgy tűnik, hogy Istent sikerült rendszereinkbe beszorítani, azonnal észre kell vennünk, hogy Istent nem lehet foglyul ejteni.” – fogalmazza meg Sawyer.[7] A Halottak napja Bécsben szövegében az istenivel kapcsolatos retorikai paradoxon a Fehér templomokban kezdetű szakaszban vehető észre, amennyiben a templom és az ima szín-attribútumai folyton cserélődnek benne (fekete templom – fekete ima, fehér templom – fehér imádság, fekete templom – fehér imádság), ráadásul maga a szöveg a regölés népi varázsformájába integrálódik, néminemű szinkretista keretezést adva a költői megszólalásnak: „fekete templomokban / fehér imádságot / hej regö rejtem / azt is megadhatja / az a nagy úristen”. Ahogyan a Dél keresztje alatt kísérletet tett a dichotomikus szerkezetek egyszerre retorikai és egyszerre az isteni áldás alatt történő feloldására, hasonló törekvést vehetünk észre e Halottak napja-szakasz esetében is. A Valaki jár a fák hegyén ugyanakkor azért is az egyik legnagyszerűbb Kányádi-költemény, mert az eddig említett példáktól eltérően sokkal kevésbé didaktikusan és mechanikusan mutatkoznak meg benne gondviselés, sorsszerűség, elhagyatottság, vágy, saját és idegenség feltételrendszerei.

A Valaki jár a fák hegyén olyan szöveg, amely meg sem kísérli „Istent beszorítani”, s valójában a megfoghatatlanságot, a megismerhető elrejtettséget, a megérinthető idegenséget mutatja föl. A sokszor értelmezett versből[8] ezúttal két momentumot ragadnék ki, amelyek kapcsolódnak az eddigi gondolatmenethez. Az első a rendkívül talányos, az idegenségtapasztalatot megérzékítő nyitósorral kapcsolatos: „valaki jár a fák hegyén”. A fák hegye azon túl, hogy világok határát jelöli, rímel az evangélium egyik gyakran visszatérő, döntő jelentőségű helyszínére, az Olajfák hegyére is. Krisztus többször tanított ezen a helyen, itt található a Gecsemáné kert, ahol tanítványaival imádkozott,[9] s ahol elfogatása (majd nem az evangéliumok, de a hagyomány szerint mennybemenetele) is történt. Érdekes azonban, hogy itt mondta el azon próféciáit a már utalt bibliai részekben, amelyek a templom pusztulásáról, sorsáról, feltámadásáról és második eljöveteléről, a végidőről szólnak. Az ószövetségi iratok ehhez a helyhez kötik Isten leszámolását a népekkel (Jóel és Ezékiel próféta könyvében), Zakariás próféta szerint pedig innen indul majd el az Úr az ő napján, amikor harcbaszáll a Jeruzsálem ellen vonuló népek ellen, s a kettéhasadt Olajfák hegye jelzi majd útját (14,1-5). Nem véletlen, hogy az eszkatologikus távlat ilyen hangsúlyosan mutatkozik meg már a nyitó sorban, hiszen a költemény sorai folyamatosan (nem elsősorban fizikai értelemben vett!) halál és újjászületés, megsemmisülés és létezés gondjait járják körül. Nagyon érdekes ebből a szempontból a negyedik strófa, amely az egy pontba koncentráltan sűrűsödő fekete lyuk képzetét hívja elő, s a szakasz második részében a szupernóva jelenségének lehetősége merül föl – míg a fekete lyuk a csillag végső összeroppanásaként érthető, a nóva-típusú csillagvégjátékot kísérheti újabb égitest kialakulása: „vagy engem is egyetlenegy / sötétlő maggá összenyom / s nem villantja föl lelkemet / egy megszülető csillagon”. A vers metaforái ugyanakkor a természettudományos implikációk mellett a zsidó-keresztyén vallásosság jelentéstartalmait is hordozzák, hiszen alig képzelhető el az Istentől mint élettől és fénytől való megfosztottság erőteljesebb képzete a fekete lyuk sötétlő magjánál. (Az Ótestamentum értelmében a halál nem kifejezetten fizikai elmúlásként, hanem az Úrtól való megfosztottságként, távolságként érthető.[10]) A Valaki jár a fák hegyén félelme ily módon nem az elmúlással fonódik össze, hanem Isten közelségével és a reménnyel.

A Halottak napja Bécsben egyik szakasza, a nem csak szerkezetében, de modálisan is ironikus Oszlopnak vetett háttal kezdetű versrészlet a Dies irea (a harag napja) kezdetű ismert szekvenciát, a gyászmise részét írja újra, s jól érzékelhető a kapcsolat az ítélet napját előidéző rész, valamint a versvégi, szintén a végidőre (is) utaló, írásom elején idézett rész között. Érdemes fölidézni részleteiben: „valami eltakarta vezérlő csillagunk”; „más csillag sincs ha feljő / egymaga lesz a hold”; „ormok és tornyok dőlnek / egymásra hangtalan” (stb.). Az Emberfia első és második eljövetele (mely utóbbiról beszámolnak az evangéliumok: Mt 24,29-36; Mk 13,24-32; Lk 21,25-33) a Halottak napja Bécsben hangsúlyosan és folyamatosan jelen lévő szubtextusa, jelképrendszere.[11] Máté evangéliuma szerint „a nap elsötétedik, a hold nem fénylik, a csillagok lehullanak az égből, és az egek tartóoszlopai megrendülnek”; Márk hasonlóan fogalmaz („a nap elsötétedik, és a hold nem fénylik, és a csillagok lehullanak az égről, és az egek tartóoszlopai megrendülnek”), s ezek a magyarázatos Biblia szerint már az Ószövetségből ismert, a végső ítéletre, „a kozmoszban történő változásra”[12] vonatkozó jelek. Lukács is arról beszél, hogy „jelek lesznek a napban, a holdban és a csillagokban”. Kányádi versének utolsó szakaszaiban, mint láttuk, a végidők jelei bukkannak föl, s a vezérlő csillag hiánya sajátos módon egyszerre jelzi az eszkatont és a második eljövetelt, de a Krisztusra mutató jel eltűnését, a jézusi vezetés megrendülését is[13] – erre a kettősségre rímel a költemény legvégének ironikus rétegzettségű viszonya a feltámadás-hithez. Írásomban a Halottak napja Bécsben zárlatából kiindulva, néhány más Kányádi-vers és -szövegrészlet összefüggésében és összehasonlító olvasásával arra igyekeztem rámutatni, hogy a költői életmű csillag-toposza hogyan, milyen módokon gravitálja az eszkaton, az újjászületés, a (fiú)isteni vezetés, a remény és félelem, elrejtőzés és feltárulkozás összetett, gyakorta paradox szerkezetű értelemalakzatait.

(Az esszé alapját képező előadás elhangzott 2018. szeptember 28-án a Sárospataki Református Teológiai Akadémián, a Kutatók Éjszakáján.)