Megkeresni Európát

Részletek

Markó Béla Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című verséről

Az irodalomtörténészek többsége nem tagadja, hogy az összmagyar irodalmon belül az erdélyi írók műveiben van valamiféle transzilván jelleg. Ezzel még azok is egyetértenek, akik egyébként elutasítják a két világháború között kialakult transzilvanista ideológiát, de ha megkérdeznénk, hogy mitől is erdélyiek ezek az írók, és miért különíthetők el például magyarországi kortársaiktól, többnyire közhelyeket kapnánk válaszul. Az eltérő történelemszemlélettől az egzotikus tájleírásig vagy a stílromantikáig sok mindent szokás felsorolni ilyenkor, és van is igazság mindebben. Hiszen példának okáért a túldíszített, néha már öncélúan ide-oda hajlított nyelvnek funkciója van: szembeszegülés a magyar nyelv sorvadásának, majd elvesztésének rémítő víziójával. Viszont ezek a formai jegyek, akár a gyakori történelmi témaválasztás, akár a jellegzetes domb- és hegyvidék történetalakító szerepe, akár az időnként agyonfűszerezett költői képek csupán eszközei egy olyan sajátos léthelyzet megfogalmazásának, ami így vagy úgy minden erdélyi írónál fellelhető. Már-már azt mondhatnám, hogy nemcsak más életérzést, hanem más életszemléletet is közvetítenek a legjelentősebb erdélyiek, azok is egyébként, akik nem Erdélyben fejezték be a pályájukat, mint például Áprily Lajos és Jékely Zoltán, illetve a maiak közül talán a legerősebben ezt a különbséget a régóta Magyarországon élő Bodor Ádám műveiben lehetne kimutatni. Az erdélyi vagy Erdélyről szóló remekművek többsége ugyanis azt az identitás-dilemmát próbálja feloldani, amellyel nem is csak száz éve, hanem évszázadok óta meg kell küzdenie az erdélyi értelmiségnek. A költészetre szorítkozva: a fontos erdélyi költők sorra megírták a maguk identitás-költeményeit, amelyeket idegenség-költeményeknek is lehetne nevezni. Egzisztenciális szorongásról van szó, persze, de nem az elidegenedés kiúttalan – mert visszafordíthatatlan – közérzete ez, hanem tulajdonképpen az otthonkeresésé, ugyanis az erdélyi költő olyan világban ír, amely nem nyújt igazi otthonosság-érzést vagy haza-tudatot azoknak, akik egyébként nem máshol, hanem saját szülőföldjükön szembesülnek ezzel a különös ellentmondással.

A magyar kultúrának amúgy is markáns ismertetőjegye az identitás-dilemma, és ennek a közérzetnek a történelmi gyökerei nyilván a kereszténység felvételéig nyúlnak vissza, beleértve azt is, hogy annak idején választanunk kellett a nyugati vagy keleti kereszténység között. Egy olasz, francia vagy német költőnek általában nem dilemmája az európaiság, még kevésbé a nyugati kultúrába való integrálódás, elvégre értelemszerűen ők maguk jelentik a Nyugatot, míg nálunk ez a téma nagyon hamar megjelenik, igazság szerint már Janus Pannonius leüti az alaphangot: „Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne, / Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein. // S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben, / Ám csodaszép rügyeit zúzmara fogja be majd!” (Egy dunántúli mandulafáról; Weöres Sándor fordítása) Ez a hazám, és mégsem érzem itthon magam, sugallja Csezmiczei János, vagyis a latinul író Janus Pannonius. Ugyanez az Európa-sóvárgás felbukkan majd Csokonai Vitéz Mihálynál, talán leghangsúlyosabban éppen egy erdélyi tárgyú poémájában, a Marosvásárhelyi gondolatokban. A több mint kétszáz esztendős Csokonai-költemény egészen modern megközelítésben szembesíti Nyugatot és Keletet, Marosvásárhelytől Londonig tekint végig Európán, jó vagy rossz jövőt vizionálva földrészünknek, attól függően, hogy végül ki és mi győzedelmeskedik, a „csinos nyugot” vagy a „durva kelet”. De megtalálni az Európa-szorongást, a beilleszkedés vagy kívülmaradás alternatíváját még Arany Jánosnál is, nem beszélve Ady Endréről. József Attila Thomas Mann-metaforája, a „fehérek közt egy európai” is ugyanennek a közérzetnek a közvetítője, és később Illyés Gyula nagy poémája, A reformáció genfi emlékműve előtt szintén Európa-vers, bár ennek nem annyira a Kelet-Nyugat szembenállás a központi gondolata, hanem a reformáció haszna vagy hiábavalósága. Viszont a némiképpen sematikus befejezést leszámítva, pontosan és hatásosan demonstrálja Európa legfőbb hajtóerejét: a kételyt.

Vagyis mégsem erdélyi sajátosság a beilleszkedés vagy kívülmaradás dilemmája? Természetesen nem. Ám a huszadik századi erdélyi költő nem Európa idegenségét próbálja megszüntetni, sőt, Európát hívja segítségül ahhoz, hogy megszabadulhasson örökös skizofréniájától, attól a kollektív identitás-zavartól, amelyben élnie kell. Mert otthon van Erdélyben, és mégsincs otthon. Ezt a létfilozófiai ellentmondást sorra próbálják feloldani az erdélyi költők. (Meg nyilván általában az írók: elég a sokat idézett Tamási-mondatra utalni: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”) Ismétlem, a transzilván líra egyik fővonulatát képezik az idegenség-versek, és a magyar költészet remekei születnek ebből a szorongásból. Dsida Jenő megírja a székelykocsárdi állomás várótermének „fullatag sötétjét”, a Nagycsütörtököt, amely krisztusi magasságokba emeli a szorongást, ahogy az utolsó vacsora után a Getsemáné-kertben, tanítványai körében, a kereszthalálra készülve fokozatosan válik magányos idegenné a megváltó. Ugyancsak Dsida Jenő írta a Trianon utáni erdélyi költészet másik nagy identitás-versét, a Psalmus Hungaricust, amelyben éppen a vágyott Európáról mond le a költő, hogy otthon lehessen az övéi között. De a sokak által csak különös zenéjű tájversek költőjeként számon tartott Áprily Lajos versei is az idegenségről szólnak. Talán Janus Pannoniusig visszatekintve, sokszor egy-egy latin szóval is érzékelteti ezt az idegenséget, és olyan közérzetet közvetít, amely ugyancsak szorongással tölti el az olvasót, mert van valami – talán Erdély, talán maga az emberi lét –, ami a miénk, és mégsem, vagy legalábbis nem teljesen. A Tavasz a házsongárdi temetőben első olvasásra megtévesztő is lehetne, hiszen itt a máshonnan jött Aletta van der Maet idegensége látszólag természetes, csakhogy jól tudjuk, a Hollandiából szülőföldjére visszatért Apáczai Csere János már éppúgy idegen volt hazatérése után, mint ahogy idegen maradt a külországból hozott asszony is. Áprily Lajos legismertebb identitás-verse ez, amelynek megvan egyébként a párverse is, a Találkozásom Farkas Gábriellel, de számomra legalább ennyire megrázó a sokkal kevesebbszer emlegetett Feldkirchi hangulat, amely ráadásul meg is előlegezi, amit majd Szilágyi Domokos elmond Bartókot idéző poémájában, illetve valamivel később Kányádi Sándor összegezi ezt az életérzést a Halottak napja Bécsben című nagy költeményében.

A transzilván költészet egyik emblematikus alkotása 1978-ban íródott, és Kányádi Sándor ismétlődő szintézis-kísérleteinek kiemelkedő pillanata ez, ám ugyanakkor szervesen illeszkedik az egész magyar líra Európa- és identitás-kereső áramába is természetesen. Viszont elsősorban az erdélyi előzményekhez kapcsolódik, és a Bartók Amerikában folytatása is lehetne, mivel annak első változatát a fiatalabb generációhoz tartozó Szilágyi Domokos jóval korábban, még 1964-ben vetette papírra. Mindkét költő zenei téma köré strukturálja a szöveget, Szilágyi Domokos Bartókot, Kányádi Sándor Mozartot aposztrofálja, és mindkettőnek az üzenete többek közt a művész idegensége saját világában. Szilágyi is, Kányádi is nagyon széles skálán „játszanak”, a népdal egyszerűségétől a széttördelt, montázs-szerű szövegig többféle hangot váltogatnak. Végül is mindkettőjüknél az a vers tétje, hogy lehet-e szintézist teremteni egy diszharmonikus világban, lehet-e igazi otthonra lelni a sokféleségben. Kétségtelenül visszautal a Halottak napja Bécsben a Szilágyi Domokos-poéma módszerére is, de legalább ennyire igaz, hogy ez a verstípus meglehetősen jellemző arra a korra, az erdélyiek közül Lászlóffy Aladárt említhetném még. Viszont a Halottak napja Bécsben mégis a Kányádi Sándor költészetén belüli szerves fejlődéssel értelmezhető valójában. Életművét végigkövetve jól látható, hogy koronként egy-egy összegező mű születik az identitás-problémáról, többek közt 1968-ban a Fától fáig, 1972-ben a Fekete-piros, majd 1978-ban a Halottak napja Bécsben és végül 1992-ben a Kuplé a vörös villamosról. Ez az utóbbi formájában egyszerűbb, társadalombírálatában direktebb, mivel a rendszerváltás után íródott, de létfilozófiája talán még összetettebb is, mint az előző, hosszabb költeményeké.

Ha a fokozatos változás jeleit keressük Kányádi Sándornál, nem nehéz kimutatni, hogy ez az út a Fától fáig elveszett lovait kereső gyerekhősének egzisztenciális szorongásától a kollektív kiábrándulásig tart, amit a többes szám első személyű Kuplé a vörös villamosról fejez ki a leghatásosabban. Idegen a sötétedő erdő a kisfiú számára, és lassan-lassan az átláthatatlan és értelmezhetetlen emberi lét szimbólumává válik, a helyzetétől, sőt, létének korlátaitól szabadulni akaró individuum úgy próbál otthonra, otthonosságra lelni, hogy mássá akar változni: „Őznek rókának farkasnak lenni / bokornak ágnak avarnak lenni / madárfészeknek lenni / madártojásnak lenni / nyárfalevélnek lenni / csak lovait kereső kisfiúnak / ne lenni”. Ugyanezt az idegenség˗otthonosság dilemmát fogalmazza meg a Fekete-piros is, Kányádi metafora-teremtő képességének másik kiemelkedő példája. Itt a tradíció – az identitás – és a modern, ráadásul egy másnyelvű kultúrát propagáló urbánus környezet ütközését, a szó szoros értelmében véve „néma” küzdelmét örökíti meg. A kimondatlanul a Dante létmetaforájára is utaló („egy nagy sötétlő erdőbe jutottam”, mondja a Divina Commedia költője) Fától fáig kisfiúja után a Fekete-pirosban a hagyományos közösség próbál egy identitás-szigetet („járdaszigetet”) kiszakítani az idegenségből, végül pedig a Halottak napja Bécsben foglalja össze a lehetséges referenciákat, vagyis kapaszkodókat a költő számára, és a hivatkozások rendkívül gazdag szöveghálóját alkotja meg ily módon. Amikor például „Zsuzsannáról” van szó, egyidejűleg tudja felidézni számunkra, bár ki sem mondja, a Zsuzsanna és a vének bibliai történetét meg Balassi Bálint pajzán versét is. A beékelt német, francia és román mondatok, illetve Szabófalva és San Francisco említése földrajzilag is kitágítja a vers horizontját, időben pedig, nyilván Mozarton kívül, Mátyás királytól Kossuth Lajosig számos történelmi utalás van a szövegben. Mint ahogy a népi és a modern is egymásra lel a vers egységes áramában: „Rikító rézpetúniák / szirmain gyémánt harmat / fürdőző pufók angyalok / tomporára rápall a karnagy / mise és mese csörgedez / eltrillázgat a szoprán / és földöntúli édeni / nyugalmat balzsamoz rám”. Egy pillanatig együtt van a gyermekkor és a felnőttkor, a szülőföld és Európa, ugyanabban a képben otthonra talál, Mircea Eliade szavaival, „a szent és a profán”: „párától glóriás / puliszka-óriás”. Családtörténet és Európa-történet egyidejűleg ez a poéma, amelynek konklúziója az a keserű, mégis megnyugtató felismerés, hogy a legnagyobb emberi feladatunk valószínűleg szabadság és identitás viszonyának helyes értelmezése: „bort ide angyalkák az ajtóm elibe / világtól válni akarok / szabadok közé szállni”. Teljes szabadság nem lehetséges, mondja Kányádi, mert identitásunk elvesztését jelentené, vagyis a halálunkat: „utána már semmi sem következhet / csak a lebegés olyan szegényen / akár egy hidrogénatom / de megkísérthet még a félsz / ha netán eszükbe jutna / elvenni az egyetlen megmaradt elektronunkat is / így legalább / megvolna még a remény a tíz-húsz / milliárd évnyi jövendőbe vethető / hit a feltámadásra / vagy valami ahhoz hasonlóra”.

A költemény befejezése egyébként Illyés Gyula versének, A reformáció genfi emlékműve előttnek a végére is emlékeztet az „atomra” való utalással, de itt sokkal szervesebben vetíti ki a képet a jövőbe. Azt is megkockáztatnám, hogy maga a Kányádi-életmű ad újra meg újra választ az összegező versekben fölvetett kérdésekre, ugyanis a szabadvers és a hangsúlyos vagy olykor jambikus verselés éppoly természetesen illeszkedik nála egybe, az európai és erdélyi múltra való hivatkozások éppen úgy válnak egyetlen referencia-hálóvá, mint ahogy végső soron az idegenség˗otthonosság dilemma is feloldható lenne egy olyan Európában, amely a különböző regionális identitásokat nem beolvasztani, csak integrálni akarja. És ne felejtsük: réges-rég, 1978-ban tette fel ezeket a ma is változatlanul érvényes kérdéseket Kányádi Sándor.