Szubjektív punctumok

Részletek

Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című poémájáról

Amikor megkaptam a felkérést, pipázós töprengések után arra jutottam, talán a barthes-i punctumokat kellene megkeresnem a Kányádi-versben. Roland Barthes a Világoskamrában fejti ki a studium és a punctum közötti ellentétet: az előbbi narratív tényező (mi van a fotón, hogy kerül oda), míg a második az az elem, amely magához rántja a fényképet figyelő ember tekintetét.

A Halottak napja Bécsbenről több elemzés is született (Pécsi Györgyi írt róla a monográfiájában, Ködöböcz Gábor a magáéban, Murvai Olga egész kis könyvet szentelt neki – Vers-rekviem. Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című poémájának szövegtani elemzése címmel 2005-ben jelent meg a Kriterionnál), az egész kapcsán már nemigen van mit pótolni, nekem legalábbis nem sikerül. Azt azonban meg tudom tenni, hogy azokat a helyeket, amelyek különösen megragadnak a poémában, összeszedem, és megpróbálok kezdeni velük valamit.

Az első ilyen hely maga a felütés.  „Befonnak egyszer téged is / valami pompás koszorúba / idegen lesz majd és hideg / minden akár e bécsi utca / elgurulsz mint egy villamos / utánad felgörbül a vágány // kutyatej páfrány / tör át a járdán // kit érdekel hogy erre jártál”. Ez a Kányádira annyira jellemző, ha szabad így mondanom, határozottan vagy bűvölősen népdalos hang, mely népdalban mégiscsak városi kellékek találhatók, tehát modern népdal, ott vannak azonban a klasszikus népdalra oly jellemző növények, melyek azt érzékeltetik, ha a beszélő élete véget ér, és ez majd a világ végével is együtt jár valamiképpen. Ebből a szempontból Székely János Hiánytalan (1968) című párrímes versével is rokonítják az 1978-as Halottak napja Bécsbent, még ha az filozofikusabb is, nem beszélve a négyes rímről, asszonáncról, mely valósággal bezár ebbe a gondolatkörbe – nos, ez a hang tehát azonnal megragadja az olvasót, „beviszi” a versbe, érdekeltté teszi.

„Mondják sőt írja az histoire de la musique / encyclopédie de la pléiade egyébként / kolozsvárott a vasile alecsandri tíz szám alatt / lakó dr schuller rudi barátom bárkinek aki / franciául nem értené szívesen magyarra né- / metre vagy románra fordítja azt a részt / hogy a nagy utazók les grands voyageurs állítása / szerint a legistenhátamögöttibb les plus lointaines / civilizációk bennszülöttei akik a szomszédos / törzs tamtamja iránt is teljesen közömbösek valának / egyedül mozart zenéje hallatán kezdték / hegyezni a fülük.” – ez a második punctumom, nevezhetném lokálpatrióta érintettségnek is. Egyrészt Kolozsvár, a szülővárosom miatt, másrészt azért, mert Schuller Rudit én is ismertem, Kányádi Sándor kisebbik fiával, Andrissal jártam nála, és tudom, hogy hol lakott; harmadrészt tágasabb szülőhelyem miatt, hiszen az egyik olyan költőt, aki szintén nagyszerű verseket írt ezzel a lüktető, prózai szabad áradással, s aki, mint Kányádi, idegen szavakat is kevert a szövegbe, Szilágyi Domokosnak hívták – az ő egyik nagy poémájának, mely rokonítható a Halottak napja Bécsbennel, Haláltánc-szvit a címe (az 1969-es Búcsú a trópusoktól című kötetben jelent meg).

Itt arról lehet szó, hogy a lokális univerzálissá tágul, s aki egy sokak számára kimondhatatlan nevű, ismeretlen román költőről elnevezett utcácskában él, az attól még több nyelven is tudhat, jó transzszilvanista hagyományok szerint azon a hármon feltétlenül, amelyek Erdély nyelvei voltak, de kiderül, hogy franciául is, természetesen.

Természetesen már csak azért is, mert a halál témája, a tőle való félelem és szorongás egyáltalán nem lokális, még egyetemesebb, mint Mozart, mert olyanok bizonyára vannak, akiknek fogalmuk sincs Mozartról, olyanok viszont nincsenek, akik nem hallottak a halálról, vagy akik nem fognak meghalni. A halálfélelemmel csak a reménység egyenrangú, az, hogy bízunk benne, volt értelme az egésznek, és valami mégiscsak marad utánunk, vagy ha már nem volt értelme, legalább könnyen és gyorsan halunk meg, „szép halálunk” lesz. „Én királyom nagy királyom / ki születtél Kolozsváron / gyertyámat most érted gyújtom / szál virágom néked nyújtom” – ez a népdalszerű rész ismét a lokalitás, most azonban nem egy művelt ember lefordította cikk nyomán, mely a zseniről szól, hanem annak révén, aki a város hatalmas szimbóluma, kétszeresen is: a történelmi tény és Fadrusz impozáns szobra a Főtéren egyaránt azzá teszi. Mozart és Mátyás valamiképpen mégiscsak ugyanazt jelenti: a halálon túlit, az élni-érdemest, azt a linket, mely által a költő, a zeneszerző és a király kapcsolódik egymáshoz: két halott, akik „már elvégezték művüket”, és egy élő, aki büszke rájuk, és hozzájuk fohászkodik.

A „túli” aztán megjelenik a negyedik punctumban is, Ioan Alexandru román költő beszúrt versének fordításában: „Tu ești văpaie fără grai / de dincolo de matca mumii / te vagy a láng a szótalan / az áldott anyaméhen túli / világvégét érintő angyalok / szárnyaitól szoktál kigyúlni.” Emlékszem, milyen büszkén mesélte Kányádi, hogy még a rímhelyzetben lévő szó hangzását is megtartotta. Születés és halál összefügg, a láng kezdetkor és a vég pillanatában is megvilágít bennünket; születés és halál összeér, mint a nagy román költő, Nichita Stănescu utolsó versében, melyet éppen Kányádi fordított: „…a vágyak vágyát gyújtva föl / csábított az anyaöl / azzal hogy szül s meg is öl / azzal hogy szül meg is öl.”

Végül visszatér az első punctum: a záráskor megismétlődik az első négy sor, ám hozzájuk most egy német csatlakozik: „wie die glocken ihren schall verloren” (a harangok elvesztették hangjukat” – a vers központozása nem teszi lehetővé a főnevek nagybetűsítését, ahogy a német helyesírás diktálná), és egy magyar zárja: „felejted hamar minden örömöd”. Míg a vers elején a négyes rím és a tördelés törte meg az egyértelműnek tűnő verselést, itt a két utóbbi sor teljes rímtelensége és semmivel sem rímelése. A vers zárásával az élet is megszűnik, nemcsak a vers maga – következésképpen a vers az élet volt a maga teljességében, bár a poémát, szemben az élettel, újra lehet kezdeni.

És hogy nemcsak újra lehet, hanem újra is kell kezdeni, annak zálogai az előbb kiemelt punctumok. Az én punctumaim ezek (hogy egy ellenpéldát is felhozzak, a „szabófalvától san franciscóig” sor mindig is mondhatni lexikálisan érdekelt, érdekességképpen, olyan sorként, amelyet műsorok címébe emelhetnek, mint ahogy meg is tették), de hát attól, hogy a vers kétségtelenül azokat a szavakat tartalmazza, amelyeket tartalmaz, mégis minden olvasó számára mások ezek a pontok, ahol megsűrűsödik a figyelem, gyorsabban kezd dobogni a szív; mindenki másért olvassa újra a nagy verseket, köztük a Halottak napja Bécsbent. Az újraolvasás technikáját vagy inkább folyamatát próbáltam bemutatni – újraolvasásom folyamatát.

A miértjét talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy erdélyi magyar vagyok, Kolozsváron születtem, megéltem azt a korszakot, amelyben úgy tűnt, a diktatúra ellehetetleníti a magyarságot, és amelyben Kányádi Sándor versei a levegőt, a reményt jelentették; másfelől a hosszú verseket mindig is szerettem, Szilágyi Domokos említett remekétől T. S. Eliot Négy kvartettjéig vagy a Pound-művekig és tovább, Szőcs Gézáig, Balla Zsófiáig vagy Kovács András Ferencig; költő vagyok, aki figyel a szavak műhelyére; és végül: olvasó vagyok, aki hisz a szövegekben.