A mellékszereplők sorozata

Részletek

Írta: Zsolnai György

Egy igazi prequel vagyis előzménytörténet nem is tehet mást, minthogy aláveti magát annak a történetnek, amelynek előzményéül szolgál. De ez az alávetettség, még ha koncepcionális szinten erős kötöttséget is jelent, nem feltétlenül jelenti azt, hogy az eredeti történet minden jellemzőjét tekintve újra kell termelnie, csak éppen a történet szüzséje szempontjából egy korábbi időpontban kell felvennie a fonalat. A Gilligan–Gould alkotópáros is jóval többet tett annál, mint hogy a Breaking Bad farvizén vitorláztassa el a Better Call Sault évadról-évadra.

A minőségi sorozatok dömping-időszakának egyik fontos mérföldköve volt a Breaking Bad (2008–2013, magyarul Totál szívás), ami egyetlen nagy átváltozás-történetet beszélt el a nézőknek, nem ritkán nagyepikai eszközöket felhasználva. „Walter White (Bryan Cranston), albuquerque-i kémiatanárnál ötvenedik születésnapján előrehaladott tüdőrákot diagnosztizálnak. A férfi úgy érzi, szinte semmit sem tud hagyni családjára, így feleségére és mozgássérült fiára, ezért kémikus tudását a gyors vagyonszerzés érdekében a drogkészítés területén veti be. Ám végül minden balul sül el…” Nagyjából ilyen és ehhez hasonló ismertetőket olvashattunk a maga idejében a sorozat premisszájáról a tévészolgáltatók műsorleírásaiban, és valljuk be, egy ilyen fülszövegből valóban egyenesen következik a Totál szívás mint a magyar címfordítás és így a sorozat egyfajta elszigetelése is a hazai közönség elől. Nehéz ezért könnyedén, az ezoterikusság vádjától nem fenyegetve a Breaking Bad előzménysorozatáról, a Better Call Saulról (2015–, szerencsére még magyar cím nélkül) írni, ami nagy részben azonos szereplőkkel dolgozik, hasonló univerzumban, hasonló értékkészletet felhasználva, ám saját jogon is a legjobb szériák közé tartozik.

Ráadásul az alkotók szintjén is adott a folytonosság, hiszen Vince Gilligan és Peter Gould vállalkozott arra, hogy a Breaking Bad lezárt világát az előzmények oldaláról tágítsa tovább. A kontinuitás sok mindenben tetten érhető, a szereplők motivációtól kezdve a konfliktusok mélységén át a meglepő fordulatokig mindenhol, és nem csupán az eredeti történet értelmezése gazdagodik újabb szempontokkal az előzmények megismerése révén, hanem több, párhuzamosan futó történetet is kapunk. Nem kizárólag a Breaking Badben megkedvelt zugügyvédet, Saul Goodmant (a Saturday Night Live-komikusként és szinte örökös mellékszereplőként ismert Bob Odenkirk zseniálisan árnyalt alakításában) vizsgálgatjuk, hogyan is vált olyanná, amilyenné lett, egy ilyen megközelítés ugyanis csak egy újabb Breaking Bad-kísérletet hozott volna maga után. A Better Call Saul tétje jóval nagyobb: Saul Goodman/James McGill története csak az első számú dráma a sok között, ami ráadásul nem is mindig a legnagyobb terjedelemben jelenik meg az egyes epizódok során. Rajta kívül a párja, a sikeres céges jogász Kim Wexler (Rhea Seehorn) történetét, a bátyja, a makulátlan hírnevű, névadó partner ügyvéd Charles McGill (Michael McKean) történetét, a kevés szavú, kopasz megoldóember, Mike Ehrmantraut (Jonathan Banks) történetét, a könyörtelen, de rejtélyes főgonosz, Gustavo Fring (Giancarlo Esposito) történetét is a főszereplőéhez hasonló részletességgel ismerhetjük meg. E párhuzamosan futó, csak bizonyos pontokon találkozó történeteket egyvalami fogja csak össze: annak a külsődleges ténynek az ismerete, hogy tudomásunk van arról a nagy történetről, amelynek szempontjából mindez érvényesen értelmezhető. Az értelmezés keretét megszabja, hogy a még futó Better Call Saul, ami idén október elején ért a negyedik évadja végére, megállíthatatlanul halad a saját utótörténete felé, amelynek kimenetelét, alakulását, és kevés kivétellel a benne szereplők sorsát már ismerhetjük. Az alkotók keze ezért, bármennyire is idősebbek és tapasztaltabbak már ők maguk is, mint tíz éve, amikor a Breaking Badbe belefogtak, saját maguk által lett megkötve.

Egy igazi „prequel” vagyis előzménytörténet nem is tehet mást, minthogy aláveti magát annak a történetnek, amelynek előzményéül szolgál. De ez az alávetettség, még ha koncepcionális szinten erős kötöttséget is jelent, nem feltétlenül jelenti azt, hogy az eredeti történet minden jellemzőjét tekintve újra kell termelnie, csak éppen a történet szüzséje szempontjából egy korábbi időpontban kell felvennie a fonalat. A Gilligan–Gould alkotópáros is jóval többet tett annál, mint hogy a Breaking Bad farvizén vitorláztassa el a Better Call Sault évadról-évadra: az előzménysorozat atmoszférája sok mindenben elüt a Breaking Bad nyers erőben és hatalomban tobzódó hangulatától. Új-Mexikó vakító sivatagi napsütését és a sötét éjszakák csendjét megjelenítő festményszerű beállítások, narráció nélkül hagyott cselekvéseket bemutató képsorok, a saját magukat sarokba szorító szereplők merengő tekintete mind-mind a Better Call Saul egzisztenciális mélységére irányítják a figyelmet még akkor is, amikor nem éppen egy sorsfordító történésnek vagyunk éppen a szemtanúi.

Merthogy abból bőven akad: például a két testvér, Jimmy McGill (akit Saul Goodmanként ismertünk meg az eredeti sorozatban) és a sztárügyvéd bátyja, Charles McGill közötti konfliktust inkább testvérháborúnak lehetne nevezni, hiszen Charles meg van róla győződve, hogy öccse alkalmatlan az ügyvédi hivatásra. Amikor világossá válik a számára, hogy Jimmy átlépte a jog által megengedett határokat a munkája során, mindent megtesz annak érdekében, hogy kizárják őt az ügyvédi kamarából. Az ellentét azonban jóval több, mint szimpla adok-kapok: kisebbségi komplexus, testvéri szeretet és annak a hiánya, irigység, túlkompenzálás, lenézés különleges keveréke. Nem csoda, hogy a Better Call Saul több olyan flashbacket is tartalmaz, ahol belepillanthatunk a két testvér közös történetébe annak érdekében, hogy ezt a karakterformáló kapcsolatot, valamint a harmadik évad végén öngyilkosságot elkövető báty mentális kórtörténetét is jobban megérthessük.

Ha a Breaking Badet átalakulástörténetnek nevezhetjük, akkor a Better Call Saul sokkal inkább identitástörténet. A központi probléma minden résztörténetben a következő kérdésre redukálható: mit kell tennem ahhoz, hogy önmagam legyek? A filozófiai ihletésű kérdés megválaszolásához azonban a szereplők nem rendelkeznek eszköztárral, elkötelezettségük vagy éppen ellenállásuk minden esetben inkább ösztönös cselekvés, mintsem egy alaposan kimunkált életstratégia eredménye. Még Gustavo Fring, a Los Pollos Hermanos gyorsétterem-lánc tulajdonosaként droghálózatot működtető chilei üzletember esetében is így van, aki látszólag tudatos, szisztematikus munkával, a saját két kezével és ügyességével építette fel mind legális, mind illegális birodalmát. Még róla is kiderül, hogy a családja körében megtapasztalt nélkülözés és számos megpróbáltatás ellenhatásaként fejlődött ki benne a túlélés energiáiból táplálkozó csúcsra törés képessége, ami nem nélkülözi a könyörtelenséget sem (amint azt a Fring-Salamanca ellentétben is kibontakozni láthatjuk). Jimmy McGill azért küzd, hogy kisstílű csalóból és irodai kézbesítőből legalább olyan elismert ügyvéddé váljon, mint amilyen tulajdon bátyja, de hiába harcol évekig a levelező tagozaton a jogi diplomáért, majd a saját praxisért is, csakhamar megfosztják egy évre az ügyvédi engedélyétől etikátlan viselkedés miatt. A külső kényszerek paradoxona itt is beköszönt: hiába végez egy évig tisztességes munkát egy mobilüzletben és dolgozik közben azért, hogy visszanyerje az engedélyét, azt nem kapja meg elsőre, mivel a bizottság előtt tiszteletlenül viselkedik, amiért nem tesz említést sem a bátyja sikereiről. Csak egy fellebbezés után nyeri vissza a praxisát, akkor is csak úgy, hogy megható beszédet rögtönöz az etikai bizottság előtt a bátyja iránt érzett tiszteletről, amiből egy szó sem igaz.

Úgy érezhetjük, senki sem szabadon dönt, úrrá lesz rajtuk a döntés pillanatában valami, ami nem racionális, ami nem könnyen leírható. Éppen ez a meghatározottság az, ami élővé és emberszerűvé teszi a szereplőket a szemünkben, az indulataik, a gyengeségeik, a kiszámítható kiszámíthatatlanságuk. Adódik akkor a kérdés: ha az a sorozat világképe, hogy mindenki a saját pszichológiai terheltsége, a tragédiái, a kapcsolatai viharában sodródik csak valamilyen végzet felé, és a meghatározottal való szembenállás lehetetlen, akkor vajon beszélhetünk-e valódi drámákról, valódi konfliktusokról? Metafizikai értelemben semmiképp, hiszen a szabad akarat jelenlétét nem látjuk, de heroikus, a tömegből kilógó, nagyszerű cselekedetek sincsenek, sem igazán emberi, jó tettek, csak a hétköznapiság van az összes bágyadt determinizmusával együtt.

Nehéz megjósolni, hogyan drótozza majd össze az alkotópáros a következő évadban a két sorozatot. Az már a negyedik évadból kiviláglik, hogy a széria nehézkedése egyre nagyobb és egyre több apró és nem is olyan apró utalást vehetünk észre a későbbi történetre nézve. Sőt, az alkotók olyan kérdéseket is megválaszolnak, amiket a Breaking Bad nézésekor egy szkeptikusabb néző is feltehetett magának: hogyan tudott Gustavo Fring egy nagyteljesítményű droglabort építeni egy mosoda alá úgy, hogy az senkinek sem szúrt szemet? A Better Call Saul a mellékszereplők sorozata, korántsem mellékszereplői szintű kivitelezésben, ami a kritikusok szerint már el is homályosította nemcsak a Breaking Bad sikerét, hanem művészi kimunkáltságát is. Még ha így is van, a Breaking Bad hamarosan teljesen lenyeli a Better Call Sault (legalábbis Bob Odenkirk egy idei interjújában így fogalmazott).

Tévésorozatokból ma már sokat, sokszor, sokféleképp fogyasztunk. Nincs erre jobb szó, fogyasztjuk őket, mint a szórakoztatóipar bármely más termékét, de néha jogosan érezhetjük úgy, hogy a szériák magunkhoz vételét még a „habzsolás”, a „dőzsölés” és – hogy egészen szakszerűek legyünk – a „darálás” szavakkal sem fejezik ki megnyugtató pontossággal. Ez köszönhető nemcsak annak, hogy nem vagyunk mértékletesek, hanem annak is, hogy a sorozatgyártók szó szerint sorozatban gyártják sorozataikat az Egyesült Államokban éppúgy, mint az Egyesült Királyságban vagy (a nem-egyesült, de tematikusan szinten mindenképpen egyként kezelendő) Skandináviában. Kellő elszántsággal szinte mindenki megtalálhatja magának azt a szériát, amivel akár hosszabb időre is le tudja magát kötni, mint amennyi időt egy regénytrilógia elolvasása igényelne. De mi az, ami megragad minket egy sorozatban? Miért térünk vissza hozzájuk és miért felejtjük el őket úgy, mintha sosem láttuk volna őket? Mi köt össze időben és témában távoleső sorozatokat egymással? Milyen kulturális folyamatok állnak egy sorozat témaválasztása(i) mögött? Ilyen és ehhez hasonló kérdések elspoilerezésére vállalkozunk rendszertelen elmélkedéseinkben, a SPOILER-ben.