A darálás mint fogyasztás

Részletek

Írta: Zsolnai György

A darálás az autonóm fogyasztás illúziójával kecsegtet. Olyan szabadságot ad, mint amit az „all you can eat”-éttermek tudnak nyújtani az éhes vendégeiknek. Szemben a tévézés hőskorával, amikor a menüből (rádió- és tévéműsor) választhattuk ki, mit fogyasztunk a megadott időpontban, esetleg a séf ajánlatára bíztuk magunkat (ez lenne a főműsoridő).

Nehéz megállapítani, mikor jelent meg pontosan a hétköznapi beszédben a „darálás” fogalma, amely alatt egy sorozat epizódjainak gyors egymásutánban való megtekintését értjük. De azt is nehéz megmondani, hogy a darálás (eredeti jelentéséből kiindulva, vagyis egy éles pengékkel ellátott alkalmatosság körkörös fizikai mozgásából, mint amilyen a kávészemeket daráló gépé) bír-e valamilyen szempontból pejoratív jelleggel akkor, amikor egyetlen, jól körülhatárolható tartalomforma, vagyis a sorozatok befogadására alkalmazzuk. Hogyan észleli a darálás tárgyát a befogadó? Az egymás után sorjázó részek megtekintése a tartalom felszínének súrolását teszi csak lehetővé, vagy éppen a koncentrált fogyasztás mélyebb betekintést biztosít? Habzsolásról vagy inkább mélyre merülésről beszélhetünk a darálás esetén?

Egyre több olyan sorozat jelenik meg a szerializált tartalmak piacán, amelyek egyes részeihez nem heti rendszerességgel, egy televíziós csatornán keresztül férhet hozzá a publikum, hanem teljes évadok egyetlen napon válnak elérhetővé valamely streaming-szolgáltató platformján. A tartalmak közzétételében megjelenő változás magával hozta a darálás (binge-watching) egyre szélesebb körben való elterjedését. Ugyanakkor maga a jelenség nem esik egybe a streaming-piac 2010-es évek vége felé tapasztalt élre törésével: egy-egy évadot már jóval korábban is be lehetett szerezni DVD-n vagy fájlcserélő oldalakon, ami a sorozatrajongók számára lehetővé tette a koncentrált befogadás saját maguk által irányított élményét. A kulcs éppen az irányítás látszólagos megszerzésében van, hiszen a néző tökéletes passzivitása a tartalom adagolása szempontjából lassan semmivé válik, csak az évadpremierek időpontja szab határt az újabb és újabb részek megtekintésének. A néző maga skálázhatja befogadását a szokásaihoz igazodva így megszabhatja, milyen adagokban, milyen ütemben tekinti meg az éppen privát műsorára tűzött sorozatot. Az epizódok szerinti tagolás megmarad, vagyis nem sérül a széria integritása, de a mű is egyben marad, mint ahogyan egy regény sem sérül attól, hogy egymás után falja a fejezeteit az olvasó. Ebből a szempontból a sorozatok még egy lépéssel közelebb kerülnek a regényekhez, hiszen a néző az olvasóhoz hasonlóan önszabályozó befogadóvá válik, nem egy-egy tévécsatorna műsorterve az, amely meghatározza a tartalom fogyasztásának ütemét. A befogadó függetlensége azonban sosem lehet teljes, hiszen a streaming-szolgáltatók is rendelkezek saját műsortervvel, igaz, most már egy-egy epizód vetítését nem az epizód köré pakolt reklámbevételek határozzák meg, hanem egy szinttel feljebb jelentkeznek a determináló tényezők. A streaming-szolgáltatók közötti verseny dönti el, hogy egy naptári év mely időszakában jelenik meg egy sorozat újabb évada, ez pedig elsősorban attól függ, hogy hol tud birokra kelni egy másik szolgáltató hasonló tematikájú tartalmával, fenntartva az előfizetői hűséget újabb hónapokra. A reklámbevételek helyett mostanság az on-demand előfizetők száma a siker fokmérője és egy sorozat túlélését ugyanúgy külsődleges szempontok határozzák meg (nem pedig mondjuk a cselekményének alakulása vagy a történet lekerekítettsége), mint az analóg televíziók egyeduralma idején.

A darálás az autonóm fogyasztás illúziójával kecsegtet. Olyan szabadságot ad, mint amit az „all you can eat”-éttermek tudnak nyújtani az éhes vendégeiknek. Szemben a tévézés hőskorával, amikor a menüből (rádió- és tévéműsor) választhattuk ki, mit fogyasztunk a megadott időpontban, esetleg a séf ajánlatára bíztuk magunkat (ez lenne a főműsoridő). Ám a darálás éppen annyira nincs tekintettel a szervezetünk valódi befogadóképességére, mint ahogyan az önkiszolgáló éttermek sem figyelmeztetnek a kalóriaszámlálás fontosságára, a transzzsírokra, vagy éppen a túlzott szénhidrát-bevitel veszélyeire. Ránk van bízva, hogy habzsolunk vagy megtaláljuk azt a kényes egyensúlyt, aminek a megtartásával épülni tudunk a ránk zúdított tartalmak közül kiszelektált, számunkra fontos és értékes sorozatokból. A darálás akkor válik túlfogyasztássá, amikor a sorozatok világában menedéket, otthonosságot, referenciát vagy szórakozást kereső nézőn eluralkodik az érzés, hogy minden választása szükségképpen más lehetséges választás megvalósulásától veszi el a lehetőséget. Félbehagyni nem lehet, hisz csakúgy, mint egy már megkezdett fogást, amit kiszedtünk a tányérunkra, magunkba akarjuk tömni az aktuális széria-adagot, még ha közben már más ételek felé kalandozunk is. Amíg a mértéktelen darálásról elmondhatjuk, hogy valamiféle cselekvés (még ha a szó abszolút értelmében pótcselekvés is, hiszen csak és kizárólag a befogadás aktusát jelenti), addig a fogyasztás másik végpontja valódi nem-cselekvés: a tanácstalan bámulás. Ezt akkor élhetjük át, amikor új sorozat után nézve, azon morfondírozva, mire is szánjuk életünkből tíz-húsz, vagy akár jóval több órát (az elérhető évadok számától függően) sorozatról-sorozatra léptetünk a Netflixen, az HBO Go-n, az Amazon Prime-on, az Apple TV-n, a Hulun, de nem tudunk döntést hozni arról, mi kerüljön a tálcánkra. A bőség zavara a fogyasztóként felfogott befogadás egyik tünete.

A féktelen daráló, ha a függőség jegyeit mutatja magán (a kanapéról való felállás képességének romlása, a következő folytatás utáni vágyakozás, elméletgyártás egy-egy szubplot alakulását illetően és így tovább), szinte biztosra vehető, hogy klasszikus sorozatfüggő is egyben, vagyis nem akar lemaradni egyetlen új megjelenésről sem, nem akar kikerülni a jelen kontextusából, lépést akar tartani a globális publikum egységesnek hitt  érdeklődésével. Már csak ezért sem tudja megtalálni a befogadás kívánt mértékletességét. A daráló, ha már habzsolt tartalmat, tudja, milyen az, amikor telítődik egy sorozat-univerzummal, eltompulnak az értelmező receptorai, és lassan az esztétikai rezisztencia felé kezd sodródni.

Valójában a sorozatok darálása nem sokban különbözik attól, ahogyan bármi mást fogyasztunk manapság. Magát a lehetőséget rejti magában, amivel tudni kell élni. Ám a dömpingszerűen megjelenő, hol piritet, hol valódi drágaköveket magában rejtő zsákbamacska-sorozatok szelektálására (sőt, a sorozatok mint kortárs tartalmak befogadásának technikájára) nem tanít meg egyetlen tantárgy, szeminárium vagy szakkurzus sem. Magunkra vagyunk hagyva a választás és a darálás szabadságával egyaránt. Pedig a darálás maga, illetve annak megítélése, hogy egy sorozat egyáltalán a darálhatóság szempontjából megfelelő alapanyag-e számunkra, nem ördögtől való. Ezt a legtöbb streaming-szolgáltató is tudja, és darálásra érdemesként listáz ki számunkra több olyan szériát, amelyből már számos évad elkészült, így akár hetek, súlyosabb függőség esetén pedig napok alatt is ledarálható. Jó példa erre a Netflix, amely a felhasználó személyre szabott kategóriái elé a „binge-worthy” jelzőt is odabiggyeszti, hiszen tudja jól, hogy az adott felhasználói fiók tulajdonosa hajlamos a darálásra. Darálásra érdemes sorozat azonban kevés van, mint ahogyan újranézésre méltó is, ennek a két halmaznak ráadásul elég nagy a közös metszete. Amely sorozatban örömünket leltük már egyszer, amiben vigaszt, megnyugvást, szórakozást, otthonosságot, mélységet, vagy egyszerűen: szárazanyag-tartalmat találtunk, azt szívesebben tekintjük meg gyorsabban, mint más, bizonytalan alakulású és kimenetelű szériákat. Az elvárási horizontunk szemmagasságban van, a kedvelt sorozat világába magabiztosan léphetünk be, szinte visszavonulhatunk belé hosszú órákra is. Sorozat-eszképizmus ez, belépés a virtualitásba, az újranézés komfortjához pedig a darálás teremti meg az üzemi hőfokot.

A darálás a maga szélsőségeitől eltekintve a befogadásnak nemcsak mennyiségi, hanem minőségi árnyalatát is jelenti. A letehetetlen könyv kikapcsolhatatlan képernyővé változik. Műélvezet lesz, amit nem a tartalomgyárosok elénk tárt porciói határoznak meg, hanem a tartalom esztétikai minősége. A legjobb kritikája egy sorozatnak az, ha darálásra, sőt, ha újranézésre és darálásra is érdemesnek tartjuk. Ezt azonban nem a streaming-szolgáltatók kategóriái szabják meg, hanem mi magunk.

A jóból is megárt a sok, a csömör elkerülése legalább akkora kihívás, mint egy olyan, a tökéleteshez közelítő tartalom megtalálása, mint a Maffiózók (The Sopranos, 1999–2007), a Mad Men (Mad Men – Reklámőrültek, 2007–2015), vagy a Drót (The Wire, 2002–2008), hogy a szubjektív listámról említsek olyan szériákat, amiket már többször is a tálcámra tettem a nagy tartalom-önkiszolgáló étteremben. Az epizódok által kijelölt fejezethatárokon túlra tekintgethetünk, részek egymásutániságában mutathatunk ki szabályszerűségeket, mintázatokat kereshetünk az egyes epizódok eltérő tónusaiban, felgyorsítva láthatjuk, hogyan bontakozik ki egy történetszál – ilyen és ehhez hasonló, nagyobb összefüggéseket fedezhetünk fel, ha a mértékletes darálás útját választjuk.

Tévésorozatokból ma már sokat, sokszor, sokféleképp fogyasztunk. Nincs erre jobb szó, fogyasztjuk őket, mint a szórakoztatóipar bármely más termékét, de néha jogosan érezhetjük úgy, hogy a szériák magunkhoz vételét még a „habzsolás”, a „dőzsölés” és – hogy egészen szakszerűek legyünk – a „darálás” szavakkal sem fejezik ki megnyugtató pontossággal. Ez köszönhető nemcsak annak, hogy nem vagyunk mértékletesek, hanem annak is, hogy a sorozatgyártók szó szerint sorozatban gyártják sorozataikat az Egyesült Államokban éppúgy, mint az Egyesült Királyságban vagy (a nem-egyesült, de tematikusan szinten mindenképpen egyként kezelendő) Skandináviában. Kellő elszántsággal szinte mindenki megtalálhatja magának azt a szériát, amivel akár hosszabb időre is le tudja magát kötni, mint amennyi időt egy regénytrilógia elolvasása igényelne. De mi az, ami megragad minket egy sorozatban? Miért térünk vissza hozzájuk és miért felejtjük el őket úgy, mintha sosem láttuk volna őket? Mi köt össze időben és témában távoleső sorozatokat egymással? Milyen kulturális folyamatok állnak egy sorozat témaválasztása(i) mögött? Ilyen és ehhez hasonló kérdések elspoilerezésére vállalkozunk rendszertelen elmélkedéseinkben, a SPOILER-ben.