Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Fotó: Soós Brigitta

Ilyen hatással van az emberre

Purosz Leonidasz tudósítása a XII. Véneki Alkotótábor második napjáról.

Már az előző esti fakultatív örömszerzés közben éreztük, hogy nagyon optimista terv a délelőtt tízes kezdés – ennek megfelelően Pataki Viktor bő fél óra csúszással fog bele előadásába, amely elsősorban a madármotívum irodalmi vonatkozásai köré épül. A madárhang mint a költői szó metaforája a kezdetektől élő képzettársítás, Goethén és Baudelaire-en keresztül jutunk el Oravecz Imre Madárnapló ciklusához (kettő is van belőle). Ahogyan a madáré emelkedik ki a többi állat hangjai közül, úgy különbözik el a költészet is a mindennapi nyelvtől. Vagy: a költészet, akárcsak a madárének, versengés és variáció. Goethe környékén történik a paradigmaváltás, többé nem kell „látnunk a madarat”, csak a hangja számít, ahogyan az írott szövegről fokozatosan leválik a szerzői előadás jelentősége is. Pataki Viktor jó előadó, fenntartja a közönség figyelmét. Törekszik arra, hogy ne menjen át túlzottan szaknyelvibe – mondja, de azért a gondolat végére becsúszik egy pre-diszpozicionális logosz (sajnos ezt nem lehet másképp mondani). Oravecz Imre költészetének kapcsán kifejezetten tartalmas vita kezdődik ember, költészet és természet viszonyáról, a „van-e kérdés?”-re kivételesen tényleg „van” a válasz. Említésre méltó még Pataki Viktor kijelentése, miszerint bár nagyon divatos fogalom mostanában a tábor hívószavául választott biopoétika, ő nem biztos benne, többet jelent ez a természetlíránál. (Jó, most már vannak amőbák és moszatok is a versben – teszi hozzá viccesen.)

Az ebéd utáni hűsölésből kikecmeregve a Mechiat Zina vezette műhelymunkába kapcsolódom be, ahol a délelőtt elhangzott két Oravecz Imre vers képezi a beszélgetés tárgyát. A tegnapi Nemes Z. szövegekhez képest ez az anyag éppen ellentétes kihívás elé állítja a résztvevőket: míg ott az extrém sűrítettséget kellett felfejteni (vagy nem is biztosan kellett, merült fel szempontként), Oravecz esetében nagyon egyszerű, letisztult és rövid versekhez keresünk kulcsot. Már Pataki Viktor is izgalmas szempontokra hívta fel a figyelmet délelőtt (például a kapucsengőt kopogtató madárra, amely a két lehetséges hang, a madárének és a csengőszó helyett zörejt kelt), de a beszélgetés meglepően sok további árnyalatra derít fényt. Ritka az ilyen produktív közös olvasás, melynek során nem csupán „erről jut eszembe” jellegű hozzászólások érkeznek, hanem azt érezzük: valóban gazdagodott a befogadás élménye. Az utolsó fél órában bőven jut idő az elrugaszkodásra is: többek között kollektív tudatalattiról, buddhista filozófiáról zajlik a diskurzus.

Délután hosszas szabadidős sáv, amelyben sor kerül a hagyományőrző koedukált futballmérkőzésre: a Kupihár–Bödecs–Kertai csapat mérkőzik meg az Élő–Makáry–Purosz gárdával. Az eredményt nem árulom el, viszont Csenge legalább a miheztartás végett lerúgja a fiúkat az ellenfél csapatából. Csobbanunk a tóban, kicsit hűvös a délután, de benne van az árban, meg egyébként is úgy kipirultunk, mint akik most futották le a félmaratont. Közben rotyog a bográcsban a Vincze Feri receptje alapján készülő csorba, pontosabban egy darabig nem rotyog, a türelmetlenek áthidaló szalámis szendvicseket alkotnak. Végül elkészül a ránézésre egész Véneknek elég adag, jót főztek a SzIF-esek. Vacsora után megnézzük, mi újság unikum-ügyben a strandbüfénél, ahol összefutunk a nap hangulatfelelőseivel: a helyi idősek klubjával. Zengnek a nóták, egy hetvenes néni tinédzserkori önmagamat megszégyenítő lelkesedéssel kérleli társait, maradjanak még inni. A pultnál egy öregúr bazsalyogva bökdösi az oldalamat: „látjátok, ilyen hatással van az emberre az alkohol”.

Este felolvasás, ma már több lelkes jelentkezővel, novellát hoz Élő Csenge, Margetin István és Vass Norbi, regényrészletet Zakariás Cecília, versben Soós Brigitta, Mechiat Zina, Kupihár Rebeka és Kertai Csenger utazik, utóbbi egy kisesszével spékeli meg előadását. Kölcsönadom Briginek a laptopomat fotókat válogatni, aztán azon kapom magam, hogy ott ragadok, és órákon át értekezünk, vajon levágjunk-e a kép széléről egy-egy vizes palackot. Átülünk a többiekhez, rejtélyes vörösborok kerülnek elő, ma éjjel mindenki legény, kíváncsian várom a holnapot. (Valójában mire ezt írom, kiderült, hogy rajtam kívül nappal is szinte mindenki az.) Előkerül egy sátor és egy pecabot, de utóbbit lehet, hogy csak hallucináltam, mint a tegnapi Edda és Lord Tribute Band plakátokat, amelyek mostanra eltűntek a kisbolt ajtajáról. Szalai Zsolt hajnalban összeszedi az emberek után ottmaradt poharakat és egyebeket, amit az elején kértek, hogy ne maradjon ott – hála neki! A laptopomat természetesen én is a teraszon hagyom, ha valaki olvassa, és holnap is ez lesz, lopja el nyugodtan, most már tényleg megérdemelném.