Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

Valami mindig kilóg a versekből

Simon Bettinát Tinkó Máté kérdezte
A saját hang nagyon fontos. Nem az irodalomban, hanem az életben. Pusztán az a koncepció, hogy verseskönyvek jelennek meg szerzőktől, hozzájárul ahhoz, hogy a világban kitüntetett helyet és figyelmet érdemeljen a szuverenitás és az egyén. Mindez különösen fontos a mai valóságunkban, ahol a különbözőség problémát jelent és súlyos következményekkel jár az egyén szintjén. Fontos kérdések ezek.

 

Tinkó Máté: Külön felhívtad a figyelmemet előzetes beszélgetéseink alkalmával debütáló versesköteted, a JAK-Magvető közös gondozásában 2018-ban megjelent Strand borítójára, hogy mindenképp mondjak róla véleményt adott pillanatban, úgyhogy kezdjük ezzel. Egyébként is fontosnak tartom bármely könyv paratextuális jelzéseinek funkcióját, értelmezési lehetőségeit, és nálad a letisztult, vázlatszerűen felskiccelt 39 strandszéknek (ami egyébként valamiféle arcmaszk, illetve kapu/átjáró is lehetne) – két nagyobbat vesz körül a többi, egyformán apró – szerintem beszédes a végül is páratlan mivolta. 18 párt látok, de hárman egyedül maradtak. A középpontban lévő székek nagyobbak a többinél, és rózsaszínesre vannak bemaszatolva. A dedikációdban az első mondat úgy hangzik: „Jó úszást vagy olvasást kívánok!”, de a betűid formájának köszönhetően az „úszás”-t majdhogynem „vérzés”-ként olvastam ki. Különös, hogy erre az aspektusra a kötetedet látván egy művészettörténész barátom rögvest felhívta a figyelmemet. De akkor mit szimbolizálhat a zöld? Egyébként van valamilyen viszonyulásod Háy János tollrajzaihoz, pálcikaembereihez?

 

Simon Bettina: Háy János rajzai nem jelentek meg előttem, de szeretem például El-Hassan Róza és Erdély Miklós, vagy Joseph Kosuth székeit. Az arcmaszk felvetésed nagyon tetszik, mert összhangban van azzal, amiért ilyen borítót készítettem. A kötetemben többféle személyesség is kibontakozik, így a székek hálózatossága, és a tárgyak felmutatása utalhat a (bármilyen) költészeti témákhoz való viszony tárgyiasultságára. A költészetben még a tárgy, az eltárgyiasított világ is visszautal az énre, a forrásra. A székek ismétlődése miatt a behelyettesíthetőség is érvénybe lép. A két középső, nagyobb szék kijelöli a beszédhelyzetet, ami a versekben is meghatározó. A körülöttük lévők lehetnek az olvasóké, de az is lehet, hogy a főszerepben nem is a versben megelevenedők foglalnak helyet, hanem az olvasók. A színezés egyébként egy fotó miatt lett zöld és (az utolsó pillanatban piros festéket nem találva az írószerboltban) ciklámen színű. Eredetileg egy brazil fotós munkáját szerettem volna a borítón látni, amire főleg azért esett a választásom, mert az utóbbi jó pár évben a JAK-füzeteknél a szerzők által választott fotó került a borítóra, így tulajdonképpen ebből a kényszerhelyzetből született meg az ötlet. Az eredeti fotóból annyi maradt meg, amit fontosnak tartottam belőle: ezek a székek. A zöld pedig a kertre utal, ahol az eredeti fotón két pink széket fotózott le Renato Stockler. A színezést nyomhagyásos technikával, harisnyába csomagolt vattával készítettem, és végig nagyon izgultam, nehogy egy kicsi nyom is lemaradjon a kész borítóról, ezt kulcsfontosságúnak tartottam. A könyv szerkesztése közben ugyanis rájöttem arra, hogy valami mindig kilóg a versekből, és aztán elkezdtem tudatosan kilógatni.

 

T.M.: Ahogy a székek ismétlődésükkel és elmozdulásukkal vizuálisan előállítanak egy szekvenciát, úgy a versek szemantikai terében is domináns a visszatérés, az újra nekigyürkőzés repetitív, hadd ne mondjam, rögeszmés jellege. (2018. november 13-án, a József Attila Kör Falfirka elnevezésű irodalmi rendezvényén te voltál a meghívott vendég, és feltűnő volt, hogy egy-egy szöveget többször is felolvastál, felpiszkálva a hallgatói oldal versbefogadásának élménytapasztalatát.) De közelítenek-e bármiféle katarzis felé az olyan belátással bíró szövegek, mint példának okáért: „Ugyan mit számít, mondogatom / magamban, dől a mérleg, ha úgyis / visszaesik.” ? Maga a megírás válhat-e katarzissá, a circulus vitiosus fétissé?

 

S.B.: Míg olvasás közben az olvasónak van mozgástere, visszatérhet a vers elejére, közepére, addig felolvasásnál ez a felolvasón múlik. Az ismétlés egyébként szerintem nem idegen a költészettől. A jól felolvasott vers visszhangot kelt a térben. Miért ne lehetne ez a visszhang önmaga? Egyébként az egyik Közös tenger felolvasáson beszélgettünk (Izsó Zitával és Terék Annával) arról, hogy lehetne ilyesmivel kísérletezni, már nem tudom, melyikünk ötlete volt, de különböző variációkban is lehetséges: lehet a célja egy-egy vers kiemelése, vagy egy olyan játék, hogy mindig máshogy hangzik, és nem lehet biztosan megállapítani, ugyanaz-e. Számomra a Falfirka-eseményen olyan volt, mintha annak a lehetőségével játszanék, hogy a saját kötetem különböző értelmezési lehetőségeit mutatom be. Akkor féléve jelent meg a Strand. Bár több új verset is vittem magammal, mégis elsősorban a kötet versei között jött létre kapcsolódás (vagy katarzis!), reményeim szerint. A mérleg, mint egy felemelt kéz, megtámasztott kar, mindig visszaesik. Ez az egyensúlyi helyzet egy termékeny kiindulópont a szöveg, az írás számára.

 

T.M.: Ha már a fétisnél tartottunk: a kortárs diskurzus az elmúlt években, évtizedekben az identitáshoz való hozzáférhetőség kritériumait a legkülönbözőbb módokon köti a szülők/nagyszülők alakjaihoz, történeteihez. Nálad az anya figurája kerülhetne ilyen szerepbe, mégis inkább úgy érzékelem, hogy felfokozott destruktivitás/képrombolás/személytelenedés és -ítés zajlik a Strand bizonyos szövegeinek realitásában.

 

S.B.: Amikor a költő megszemélyesítéssel él, akkor is tárgyiasítani fog, olyan értelemben, hogy az írás által konstruálja meg az írás tárgyát. A személyességgel kapcsolatban az is elgondolkodtató, hogy ki hitelesítheti a személyességet. Mert nem vagyok benne biztos, hogy én vagyok az. És itt eszünkbe juthat Shoshana Felman, aki azt a kérdést teszi fel, elég-e nőnek lennünk ahhoz, hogy nőként beszélhessünk. A személyesség egyes számban való firtatásánál érdekesebbnek tartom a személyesség olvasati lehetőségeit. A sajátszerűség fogalma a személyességhez hasonló atmoszférát teremt. A saját kategóriájával erősebben tudok azonosulni, ezt a könyv és szerzője közti viszony eleve létre is hozza, egy politikai síkot érvényesítve. Ha válaszolhatok itt – megkésve – a Mohácsi Balázs által a tavaly nyári JAK-táborban rendezett könyvbemutatón feltett kérdésre, hogy mi a költészet és a politika közti viszony, akkor ezzel tenném. Az irodalom nem szándékaiban, hanem létmódjában válik politikaivá. A megszólalás (és a megszólaló) kitüntetett figyelemben részesítésére gondolok. A saját hang nagyon fontos. Nem az irodalomban, hanem az életben. Pusztán az a koncepció, hogy verseskönyvek jelennek meg szerzőktől, hozzájárul ahhoz, hogy a világban kitüntetett helyet és figyelmet érdemeljen a szuverenitás és az egyén. Mindez különösen fontos a mai valóságunkban, ahol a különbözőség problémát jelent és súlyos következményekkel jár az egyén szintjén. Fontos kérdések ezek, és azt is érintik, hogy vajon a vizsgált tárgy jelentős, vagy inkább a maga költő – akivel, ugye ennek megfelelően, rendszeresen készülnek interjúk arról, hogy mit gondol a világról és egyéb problémákról. Ha vannak költői tárgyak, költői témák, akkor a költői tevékenység, a versírás kimerül abban, hogy ezeket a költői témákat felkutatja. Ehelyett szerintem inkább a kielégítő költői téma megkonstruálása a költő feladata.

 

T.M.: Jóllehet a traumatapasztalatnak is par excellence sorsesemény értéke van.

 

S.B.: A trauma, ha törésként gondoljuk el, akár meg is feleltethető a vers természetével. A jó irodalom nem folytonos, hanem törések és megakadások sorozata. (Még ha nem is annak tűnik, ami a végeredményt illeti.) A trauma vagy az erőszak és az irodalom kapcsolatára úgy is szokás hivatkozni, mint a hallgatás megtörése, és az irodalmi mű mintegy hangot adhat a nyelvnélküli tapasztalatnak. E megközelítés szerint az irodalmi mű a valóságban felmért hiányok pótlásaként jelenik meg: ha a valóságban nem is, de a versben megjelenhetnek bizonyos hangok, bizonyos állítások. Az irodalom pótlásként való elgondolása belőlem szorongást vált ki. Nemcsak amiatt, mert ez (1) hierarchikus viszonyt feltételez, egy valóság fölötti dimenziót, ahonnan alkotóként letekinthetek, hiszen ebben a megközelítésben az is benne van, hogy az író erkölcsi fölénnyel bír, az igazság(osság) letéteményeseként áll elénk, hanem azért is, (2) mert ha más anyagból készült, mint mi, akkor az írás számunkra megfoghatatlan. Ezalatt az olvasókat értem, akik közé az írók is tartoznak. Más megközelítés szerint az irodalom az elmondhatóság határain történik, vagyis ez a nyelvet kereső figyelem hozza létre. Ez a figyelem közös lehet író és olvasó számára is.

 

T.M.: Az egyik kötetszervező elvként a hazugsághoz való viszony komplex, mélyen problematikus voltát említeném, de hogy ez az episztemológiai kétely már az anyával folytatott kapcsolat felderítésében megkezdődik, egyfelől kézenfekvő, másfelől mégiscsak felkavaró lehet, és itt a szembenézés brutalitásáról is szó van talán.

 

S.B.: Seres Lili Hanna a Strandról írt kritikájában[1] (Feszültség és nyugalom a kerti székből) megadja a Noé vers mottójaként felhasznált idézet („mint egy gyermeknek, egy elmebetegnek vagy egy nőnek.”) teljes mondatát, amely Derrida Ki az anya? című előadásszövegéből származik. Ez arról szól, hogy az „én” kimondása nem automatikusan adott, és az E/1-ben való beszéd nem áll rendelkezésre természetes módon – a gyereknek, az elmebetegnek és a nőnek, szemben a férfival. Az idézés ebben az esetben roncsolással jár, mert a Derrida-mondat hiányos idézésével az idézett mondatrész másféle jelentést kap, és tagadás helyett hasonlítás lesz belőle. Csak egy kérdőjel hiányzik a végéről, amivel tovább lehetne roncsolni az eredeti mondatot. A Ki az anya? arról (is) szól, mi történik, ha bizonyíték erejű dolgok, például a stabil logikai viszonyban lévő összefüggések, mint az anya-gyerek viszony, megváltozik vagy felülíródik – és leginkább arról, hogy ezek valóban felülíródtak. Számomra fontossá vált a fénykép torzító szerepe a történetek igazságában vagy igazolhatóságában. Fényképezni annyi, mint jelentőséget tulajdonítani valaminek, ugyanakkor erőszakot is követ el a fényképező a modelljén. A megkettőzés is a roncsolás egy formája, főleg ha az anya kétszer című versre gondolunk, és természetesen ez nem különül el teljesen a szerzői és a valóságos én megkettőződésétől sem.

 

T.M.: Még egy idézet: „Verseidben nem arra, amit leírsz, / hanem az írás közti részre figyelsz.” Az ehhez hasonló természetű versrészletek azt erősítik bennem, hogy erős benned az önértelmező hajlam, és mintha a kötet szerkezetébe, szerkesztésébe eleve bele lenne kódolva: ahogy haladunk egyre befelé a szövegvilágba, úgy nő a reflexió iránti igény és a tudatosság foka. De ezt nem egy igen/nem kérdésre szeretném kifuttatni, hanem egészen odáig szeretném feszíteni a húrt, hogy eljutunk odáig, hogy már a legegyszerűbb tevékenységekben/gesztusokban is valami mögöttest láttatsz. Mit gondolsz erről, van egy terapeuta is e lírai nyelv beszédhangjai mögött?

 

S.B.: Arra a belátásra jutottam, hogy a vers körül húzódó, a versből kimaradt, üresen hagyott rész mégiscsak a vershez tartozik. A vers olyan tér, ahol minden gesztus, minden szó másképpen tud viselkedni. Minden beleírt szó vonzza azokat a szavakat, amik helyett ő szerepel a versben. A részletekben rejtőző-megmutatkozó – ha nem is tágabb, de – másféle jelentések, összefüggések tőlem függetlenül jöttek létre. Számomra ezért is hasonló a vers helye a strandhoz. Itt olyan tapasztalattöbblet áll elő, ami ellehetetleníti az egyszerű, vagy inkább célszerű működést. Ennek a végtelen variációra képes, kiismerhetetlen természetnek az idomítása ugyanúgy foglalkoztatott a kötet létrehozásában, mint versírás közben. Ez hasonlítható akár a terapeutához is, ha úgy gondolunk a terapeutára, mint idomárra… De ez így nem volna helyénvaló, úgyhogy hasonlítsuk inkább állatidomárhoz! De nem szeretnék kitérni a válasz elől. Az igazság valahol máshol van, nem itt – Scullyval és Mulderrel egyetértve: „az igazság odaát van!” Az X-aktákat azért szeretem, mert a horror vagy a paranormalitás mellett az idegenség tapasztalatát kutatva mégis otthonosságot teremtenek. Nem lehet véletlen, hogy a magyar tévé történetében az X-aktákat és a Szomszédokat a kilencvenes évek közepén-végén egyszerre lehetett nézni. Az igazság nem velünk van, hanem valahol máshol, de ez a más attól még befolyásolni fogja a jelenlévőt.

 

T.M.: A Majdnem olyan kék és a Díszítősor bójákból című verseknél már meggyőződéssel gondolom, hogy a strand kitüntetett pozíciójából történő szemlélődés a részletgazdagságban elmerülést és az átmenetiséget egyaránt konnotálja a verseidben. Itt pedig kettős figyelem érvényesül: éppúgy megvannak a személyiségbe, a testbe befelé vezető utak, mint a referenciális strandélmények, ahol „félig merül el a láb”, ahol a „vízhatlan pelenkába öltöztetett gyerekek fagyival a kezükben / futkároznak a napozók körül, mintha a part egy medence széles / pereme volna.” De még mielőtt valamiféle posztkádárista idill törhetne utat magának, kukából hallatszódó hangokra és vízbe fulladásra irányítják a szövegek az olvasói figyelmet. Segíts nekem, vajon miért érzem itt a Sigmund Freudtól származó unheimlich (kísérteties, baljós, rémületes, riasztó, ijesztő, viszolyogtató, tehát valami, ami nem-otthonos, ami az ősi otthontól távol esik) jelentéshorizontját kiterjedni és érvényesülni?

 

S.B.: Sőt, még a „benned épült strand” sem igazi strand! Ez olyan benyomást is kelthet, hogy a strand körülírása történik, vagy a borító alapján: a strand körbelövése. Ahelyett, hogy egy az egyben a strand definícióigényű ábrázolása történne. Pedig én kíváncsi vagyok arra is, hogyan lehetne újrafogalmazni például a nyaralás fogalmát, vagy milyen új jelentésekkel lehet felruházni az olyan közhelyeket, mint a tengerpart, napozás, vagy (például a tenger kapcsán) a hatalmas méretekről, és a hatalmas méretekkel ábrázolható lehetetlenségről is szívesen gondolkozok. Ha az unheimlich alatt azt akarjuk érteni, hogy az idegenség felismerése az ismerősben, akkor tényleg van köze a Strandhoz.

 

T.M.: Úgy vélem, hogy a Nemzetközileg elismert gondok a hazai irodalom számára sem idegen rövid formák, a haikuk, a polaroid versek, de akár a ténylegesen címke jellegű, transzparens instaversek mintájára íródtak – a cím szerencsésen ironizál a főszöveg zárlatával, mielőtt túl komolyan venné a lírai beszélő önmagát, és feloldódását ebben a – szerintem túl önkényes – formában: „Milyen magányos lehet, akinek én vagyok a legjobb barátja.” Miért volt fontos számodra, hogy ebben a szövegstílusban is kipróbáld magad? Mit lehet bizonyítani ezekkel a „világfelmutatásokkal”, ezekkel az impressziókkal?

 

S.B.: A kötet szerkesztője, Lapis József erőteljes biztatására került be. Ez a vers úgy épül fel, hogy a sorok között a sorköznél nagyobb távolságot tartok, és ugyanezt a távolságot szerettem volna előállítani a szemantikai síkon is. Ez a kötet leghosszabb verse, ráadásul olyan egységekből épül fel, mint a kötet legrövidebb, egysoros versei. Az érdekelt, hogy fenn tudom-e tartani a vers működését ilyen feltételek között is. Az egyes sorok között igyekeztem kizárni az asszociatív kapcsolat lehetőségét, így az előálló kapcsolódás a vers költőietlen dimenzióit elevenítheti meg. Persze ez nem mindig sikerült. De a játék, azt hiszem, igen. Bízom benne, hogy a kilógások szempontjából egy fontos helye a kötetnek, a konkrét elhelyezése miatt is: a Noé-versek előtt található.

 

T.M.: Az irodalomban számtalan példát találunk az ószövetségi alakok klasszikussá vált történeteinek újraértelmezésére, parafrázisára, egészen eltérő regiszterekben is akár. Te Noét választottad, és arról korábbi interjúkban is beszéltél már, hogy miért. Valóban egy kiszolgáltatott, szerencsétlen figura rajzolódik ki a tizenegy versszöveg alapján. Engem az érdekelne, szerinted az ő rögeszméjében lehet-e rend? Valahol meghökkentő, hogy plüssfigurákkal kell pótolnia a világ állatfajait, de begyűjtésük mégiscsak egy aktív cselekvés a részéről, ettől lesz igazán emberi, hogy legalább megpróbálja, ami miatt igazságtalan lenne, ha ráhárítanánk a felelősséget. Engedd meg, hogy bevalljam, amikor a záró ciklusról gondolkoztam, párhuzamosan az Elefánt zenekar Plüss című dalát idéztem fel magamban, amelynek refrénje megdöbbentően idevág: „Én már érzem, hogy alakul körülöttem az orkán.”, megint máshol: „Csak a hiánynak van súlya.” És itt a szexualitás megélésének közvetettsége is rendkívül hangsúlyos szerepbe kerül, hiszen Noé rákeres a pornócsatornákra abban a városban, ahol az emberek is plüssből készültek. Mindeközben maguk a plüssök a puhaságot, a gyermekkort, valamiféle vágyteljesülést idéznének fel. Mindenhova behelyettesíthető. Ha a baudrillard-i szimulákrum-elmélet felől közelítjük meg, akkor a valóság helyettesítése elsődlegessé válik, és ezt a maga fájdalmas banalitásában a te Noéd éli át radikálisan. Ha jól gondolom, a világ összes plüssállatfaját beszerzi, de végül róluk is lemond: „Az állatokat légipostán Afrikába küldte.” Ha átérezzük a tragédiát, kevés ennél fájdalmasabb mondatot tudok elképzelni.

 

S.B.: Amit Noé a plüssállatokkal csinál, a mániás felhalmozás és küzdelem a kapott feladattal, emlékeztet a hétköznapi világra, beleértve az ember általános szerepköreit, amit otthon a családban vagy a munkahelyén vállal. Van ebben a rendben – vagy mutogathatunk Istenre is, ahogy Noé teszi a Strandban – valami önmagából fakadóan esendő. Noé nem volt állatidomár, tudta, hogy nem fog tudni igazi állatokat összeterelni, el se férnének szűk, londoni albérletében! Mert azt lehetetlenség elképzelni, hogy az állatok egyszerre érkezzenek meg, libasorban. De plüssökkel teljesíthető lehet a küldetés. A világot megmenteni csak képletesen lehet. Az özönvíz előtti élet a földön, ha volt is, elveszett. A második teremtés gondolata, vagyis a mi egész civilizációnk, mániás hazudozás eredménye, de nem valóság. A Strand Noéja ezt az ismétlődést tudja megállítani a plüssökkel.

 

T.M.: Apropó, ismétlődés: biztos jó párszor megkérdezték már tőled, hogyan alakul a könyv kritikai fogadtatása, és milyen a kritika hatása rád mint szerzőre. De én valahogy bonyolultabban akarom feltenni azt a kérdést, hogy mik a jövőbeni terveid. Mondjuk úgy, hogy látod-e már, mi vált diszkurzívvá, továbbgondolhatóvá a Strand anyagából?

 

S.B.: Inspirálóan hatnak rám (vagyis az írásra) az eddig született kritikák, recenziók: a szlovákiai Új Szóban, az Új Forrásban, illetve két alkalommal az Élet és Irodalomban. A legnagyobb meglepetést Seres Lili Hanna és Konkoly Dániel írásai okozták, és Kellermann Viktória, aki rövid ajánlójában alapos következtetésre jutott: „Anyakötet, ahol anya hol nincs, hol nincs jelen. Illékony; képek helyett jobbára benyomásokat hagy, nyomok nyomait. Öregszik fél év alatt negyedszázadot, hord táskájában vekkert, tűnik fel kabát nélkül otthon az udvaron és utcai idegenként, él tizenöt éve otthonban, de leginkább ott van, ahol a róla való beszéd lehetetlensége, hiteltelensége kiütközik.” Fontos tapasztalat volt néhány beszélgetés is: Szegő Jánossal a Belső közlésben, Rácz Péterrel a Népszava Nyitott mondat mellékletében, valamint Balázs Attilával az újvidéki Libegő rádióban. Jóval a könyv megjelenése előtt Zelei Dávid írt épp itt, a Szifonon pár gondolatot a 2017-ben publikált verseimről és két verset (Történet; Látogatás az otthonban) külön kiemelt a Prae Antropocén számából. Az Új Szó Penge rovatába nagy örömömre Vida Gergely írt Egy anya-élmény nyomában címmel kritikát, és annak ellenére, hogy nem adott magas pontszámot (6/10), nagyon szeretem ezt az írást – sajnos azóta eltűnt a honlapról, így nehezen idézem fel, miért is tetszett a szöveg… A kritikáktól függetlenül, most, hogy lassan egy éve jelent meg a Strand, még mindig azt gondolom, hogy megmutatni valamit nem olyan könnyű. Dolgozom tovább. Akkor érzem magam sikeresnek, ha a felszabadító erő, amit alkotóként tapasztalok, valamilyen formában tovább tud terjedni. A kötet megjelenése óta több folyóiratban is megjelentek új verseim (Irodalmi Szemle, Prae, a szem, Élet és Irodalom), és ezek a korábbi versek interpretációit is adják – ugyanúgy, ahogy ez a Strandban is történt. Igyekszem nem tabuként kezelni a strand témát, és emellett a lehető legtöbb eddigi elemet továbbvinni. Attól nem tartok, hogy ez a Strand hátrányára válhatna, épp ellenkezőleg. Jelenleg Noét hanyagoltam el leginkább, pedig azt hittem, az ő szerepét fogom először új formában kibontakoztatni a kötet után. Persze, azért élek a gyanúval, hogy a hangja megmaradt bennem.

 

T.M.: Ennek őszintén örülök, szerintem sokakhoz nagyon közel állhat az ő – a versszövegek kvázi-narratívája mentén megkonstruálható – karaktere. Engem azért még kicsit izgat az a csak félig-meddig komolyan vehető referenciális játék, hogy a megélt viszontagságokat követően vajon hol telepedne le a te Noé-figurád.

 

S.B.: El tudom képzelni, hogy Noé megbánja, hogy elküldte a plüssöket Afrikába, és utánuk megy. De nem repülővel.

 

 

 

[1] A kritika megjelenési helye és ideje: Új Forrás, 2018/9. 53-58.o.