Még nem láttam így, béke ily dús nem jutott! / A folyam saját édes akaratával suhan: / Drága Isten! maguk a házak mintha álmodnának; / Óriás szív nyugszik dobbanatlan némaságban.

Szép nárciszok, a könnyeink / hullnak tiértetek, / már fonnyadtok, pedig a dél / még el sem érkezett.

Egyedül fogtam neki. Mindig így csinálom. Úgy döntöttem, kiderítem Nagyanya titkát, megszabadítom a bűbájtól, és lehetővé teszem, hogy eltávozhasson a lelke. Elsőként a koszlott dokumentumokat és Nagyanya egyéb holmiját kutattam át, mert akkoriban már alig emlékeztem a régmúlt időkre vagy a barátaira.

Sosem értettem, / hogyan lehet megbízni valamiben, / ami ilyen gyorsan elpusztíthat; / felé nyúlni és megsimítani azt / a mély, vadállati idegenséget, / a csend hosszú szakadékát közte és közted, / tudva, hogy az a valami nem is téged szeret, / tudva, hogy épp ugyanolyan élvezettel enné az almát / bármelyik másik kifeszített tenyérből.

Reméltem, hogy magasra növök, ehelyett apró, alacsony termetű ember vagyok. És az apám nem kívánt fia.

Úgy mondja el a hagyomány: / se borból, se márcból nem volt hiány. / Mármost Laurin belerakott / a kancsókba egy adag maszlagot. / Mihelyt ittak belőle, / mindegyikük ledőle. / A kis harcos nem habozott sokat: / megkötözte kezüket-lábukat.