A vasúti dolgozók megszokták, hogy a szájukat evésre és ivásra kell használni. Esetleg böfögésre. Okoskodó kérdésekre semmiképp. Meg egyébként is, miért kellene mindenben okot keresni. A Csaba Királyfi Intercity mindennap negyvenkét perc késéssel érkezett a nagypusztai vasútállomásra. Minden egyes nap pontosan ennyivel. Mintha a menetrend ezt írná elő. Bár ha ezt írta volna elő, talán nem sikerül ilyen percre pontosan mindig ugyanannyit késni. Az állomás ekkortájt már teljesen néptelen...

Rejtő jut eszembe, pedig nem vörösbort iszunk, szökni se készülünk, térkép se kell. Különben is, mit lehetne itt egy térképen feltüntetni. Jobbra a semmi, balra a semmi, elöl a semmi, hátul a semmi. A kurva nagy fekete semmi. A pohár falára tapadt életek vagyunk, mondja Leó, amikor a váltó ritmusára visszaül mellénk. Nem értem, honnan szedi ezeket, de néha ilyen, ha sokat iszik. Kinézek az ablakon. Sötétben ballag mellettünk a táj. Vagyis ezt gondolom, látni csak magunkat látom, se...

Keserű lett. A nosztalgia is felkavarta, az apja halála, az, hogy mennyire nem figyelt rá oda az utolsó éveiben, és az, ahogy most a fiúk nem figyeltek rá, csak nézték a pompásan elkúrt tizenegyeseket a telefonjukon. A napi program persze lement a terv szerint, az itteni két folyóval és rengeteg híddal, a Palladio épületeivel, a fagerendás árkádos házakkal, parkokkal, teraszokkal. Hiába, Olaszországban azért mégis minden más. A reggeli levegő szaga is, a kávé íze is, a korán kelő kukásautók...