Oda kell nyújtanom neki, hogy biztos legyen benne, az övé is. Nem véletlenül, nem tévedésből, nem megszerezte, nem elvétettem, hanem átadtam, megosztottam, ugyanazzal a szándékkal, amivel most védelmezem. II. rész Felnézek, ismerős koromsötét terül szét, felhők és csillagok nélkül. A szél minden irányból süvít, mégsem érzem a bőrömön vagy a hajamban − valamiféle kiegyenlítődésben mozoghatok. Takarom a gyertyalángot, és bár előtte a kezem, tudom, hogy nem a testem, hanem a szándékom tartja...

A szobának nincsenek ablakai, csak vastag farönkökből felhúzott falai. Eddig sötétben ült itt mindenki, merül fel bennem a kérdés. A férfi válaszát tisztán értem, még ha számomra ismeretlen nyelven szól is. Úgy néznek rám mindannyian, mintha már órák óta közöttük lennék, vagy tán mindig is közéjük tartoztam volna. Velem szemben egy göndör, őszes hajú férfi, a szakállát olló helyett késsel vágja. Levegőbe írt mozdulatai artikulált beszédet kísérnek, de ez csak feltételezés, egy szavát sem...

A folyosó nem adja magát, és nem is lesz vége, már tudom. Fény-gombolyag fény-gombolyag után, szoba szoba után, alvó élet alvó élet után a boncasztalokon. II. rész Legyen hát, hunyom le a szemem. Koponyám darabokban, agyvelőm a földön terül szét a saját maga hevenyészett, bíbor abroszán. Bevégeztem, folyik végig a nyakamon a pej izzó lehelete prüszköléséből fújtatva. Ez nem az én vérem. Tajtékzik pofája, szügye, nyaka, a fehér hab tetején hófehér kecske teteme úszik. „Szervusz! Hát, te...