A magány ezüstfényű pókhálókat lehelt a házikó sarkaiba, finom porral hintette be a roskadozó könyvespolcokat és az ablakban leskelődő mindentlátó teleszkópot. Hosszú, fekete csövéről egy tenyér alakú porfolt hiányzott csupán, ott, ahol Samu bácsi megragadta, valahányszor belenézett. – Hujujuj! – dörmögte izgatottan Samu bácsi. – Érik a csillagom! Aztán kissé remegő kézzel előhúzta az égig érő, indigókékre mázolt ezerfokú létráját a spejzből, kihajtogatta, nekitámasztotta az éjszakának, és...