Csak akkor látunk tisztán a világra, ha sikerül felülemelkedünk a személyes traumáinkon. Ez jutott eszembe, ahogy a februári-márciusi lapszemlére válogatni kezdtem az anyagot. Ez a megállapítás magában foglal egyrészt egy nagyon erős igényt, egy élhető, belakható világ igazolásáét, másrészt jelzi a veszélyt, hogy a személyes traumák árnyéka mögül majdhogynem lehetetlen kimászni. Törékeny világalkotási kísérletek kerültek fókuszba az olvasás közben, amik sokszor nem tudtak traumatizáltságuk...

Kis kutakból / az utcákba feszül a víz, / összeborítja a tetőket és az aszfaltba ragadt / reggeli csillogást, / meztelenség helyett pedig / ruhába csavar az égbolt, / hogy hallgathassam a nyugtalan mezőket / az avasodott föld alatt. Sosem hagysz békén Tolnai Ottónak Amikor átjössz hozzám, lepucolom a szemedről a nehéz zsalukat, mit lát majd az Isten, ha benéz, két búzatábla összefeküdte az ágyat a reggeli szélben, jaj, anyám, hova lett az Isten, nem magoz ki senki, elfutott hosszú,...