Kis kutakból / az utcákba feszül a víz, / összeborítja a tetőket és az aszfaltba ragadt / reggeli csillogást, / meztelenség helyett pedig / ruhába csavar az égbolt, / hogy hallgathassam a nyugtalan mezőket / az avasodott föld alatt.

Sosem hagysz békén

Tolnai Ottónak

Amikor átjössz hozzám, lepucolom a szemedről a nehéz zsalukat, mit lát majd az Isten, ha benéz, két búzatábla összefeküdte az ágyat a reggeli szélben, jaj, anyám, hova lett az Isten, nem magoz ki senki, elfutott hosszú, rózsaszín lábain és itt hagyott nekem kövér búzamezőket.

Hogy nekem jó legyen

Mint amin átfolyok, de a hordalékom megmarad, olyan gátakat emeltél a vad vizek ellen.

Tiszta csobogás előttem a város, villámok, esők és viharok megszelídítve várnak, hogy átmehessek hozzád.

Így kezdődik minden nap. Kis kutakból az utcákba feszül a víz, összeborítja a tetőket és az aszfaltba ragadt reggeli csillogást, meztelenség helyett pedig ruhába csavar az égbolt, hogy hallgathassam a nyugtalan mezőket az avasodott föld alatt.

Az ékszerész kirakatában meggyulladt kövek vigyáznak rám, és a lányt ezredjére sem csókolhatom magamévá, mert olyanná tetted őt, mint a gát, amin átfolyok, de a hordalékom megmarad.

Persze ledöntöm. Virágföldet hord helyére esténként a megduzzadt folyó, és kápolnák kerülnek rá, bizonyosságként, hogy nincs más, csak amit reggelente megépít bennem, és estére lebont a nyári kabócák éneke.