MERÜLJ EL A SZIFONOKBAN!

Bakancs, munkásruha, sapka, hat paradicsomos babkonzerv − most csak háromszáz a Tescoban −, két akciós sólet és a szokásos tavaszi vagdalt húsok. Anyádnak hagysz három sóletet és egy kiló kenyeret, az három napig elég lesz neki, úgyis sörön él, csütörtökön meg jön a nyugdíj. Lekászálódsz a matracodról, figyelsz rá, hogy a jobb lábad tedd először a hideg linóleumra. Amint próbálsz felegyenesedni a sötét szobában, rögtön elkezd rázni a hideg; mint áramütés, rántja össze a teste

Felduzzasztják gátjainkat, / halált kortyolnak mohón, mint a kutyák. / Apaszd el a vizet, Adonáj! / Ropog a gát, zsong az áradás, / ötmillió mérgezett kút országa vagyunk, szélah. / Ne tűrd tovább, Adonáj! „We say that women »give birth« … But if they have not chosen, birth is not a gift they give; it is an extortion from them against their wills.” – Margaret Atwood (1) Az államfő anyák napja alkalmából nyílt sajtótájékoztatót, majd ökumenikus istentiszteletet tart a Geol

Gyere, / ropogtassunk poloskákat, / és főzzünk teát szobanövényekből, / méregtelenítsük harisnyán / és cigicsikken átszűrve. A kutyatej propellerekre tegnap megint egy erősebb isten árnyéka vetült. Alulmaradtak a fűkasza inkvizítoraival szemben. Ragacsos fehér vérük csöpög a zöld halmokra, igyekeznek lezárni üreges száraik átjáróit a behatolók elől, de illatuk itt marad tanújelnek. Talán, ha visszatérünk a művelődési házakba, és kertbarát köröket alapítunk, közösen juthatun

["\\H|a|_|e|n|ge|d|n|é|m|_|m|a|g|a|m|_|m|e|g|z|a|b|o|l|á|z|a|t|l|a|n|_|l|e|n|n|é|k|_|Ő|s|i|_|ö|sz|t|ö|n|á|l|l|a|t|_|f|e|l|sz|a|r|v|a|z|o|t|t|_|i|s|t|e|n|s|é|g|_|v|é|r|b|e|n| _|é|s|_|d|a|c|b|a|n|_|f|ü|r|ö|d|v|e C:\User\forgopetra> using System; namespace afáziaforrás def forrás (< forr +-ás (főnévképző)) def afázia (< görög: afaszia (beszédképtelenség) < a- (nem) + faszisz (kimondás) < fano (beszél)) print(" ") { class ProbaTeszt { //ez itt csak egy széljegyzet. helyzetjel

Az embereken nem tudott kiigazodni. Soha nem úgy reagáltak, ahogy ő gondolta. Figyelte a szájukat, az ujjaikat, a cipőjüket, de egyszerűen semmilyen logikát nem talált a viselkedésükben. Huszonöt évig, kilenc hónapig és két napig élt Draskovits Aurélné és fia, Draskovits Aurél az erdei házikóban, közvetlenül a forrás mellett. Aurél legtöbbször a horgolt függöny résein keresztül vizsgálta az arra járókat, amikor mégsem bírt kíváncsiságával és közelebb merészkedett, mindig tö

Bár termete törpe / és alakja csúf, / nagy úr a Permonyik: / hegyek nyílnak szavára, / vagy épp zárul a tárna, / lobban a láng / és ébred az érc. Mint féreglyukak az univerzumot, hálózzák be titkos járatok a földalatti világot. Egy-egy omlás eseményhorizontján ki-bejár az ősi Bányarém, összekapcsol teret, időt, beutazza otthonunkat: Közép-Európát, kártyapakliként keveri a nyelveket, hozza-viszi: teremti a népeket. Bár termete törpe és alakja csúf, nagy úr a Permonyik: hegyek

Emlékszem, féltünk a meg nem történttől, hogy majd nagy robajjal megtörténik, mert mindennek meg kell történnie egyszer. Emlékszem a veszekedések előtti csendre, a fejünk felett lebegő fekete fejkendős felhőkre a zápor előtti pillanatban, emlékszem a nyárra, amikor mindig esett, az öregasszonyokra, akik jajveszékeltek emiatt. Ott ül ma is megszokott helyén, a padon, ölében egy hanggal, délután fél négykor, vajon esni fog? Elképzeli, ahogy a gyerekének magyarázza: a hang az

A barátnőm két nappal a járványügyi szükséghelyzet kihirdetése után megjósolta, hogy hamarosan ismeretlen, külföldi karanténban ragadt távoli rokonok kérik majd segítségét különböző kórházi- és hotelszámláik rendezésében. Két hónapot kellett várnia. A barátnőm nem küld képet a gyereke arcáról. Láttam már a gyerek hátát, sárga pólóban, vadmálnabokor előtt áll, a kép tetején kivehető egy világosbarna, esetleg sötétszőke hajtincs. Láttam a lábát, szürke sínadrágban, amikor a b

ju belív disz – hangzott el másnap reggel megint, a szalonnás tojások felett lóbálva a telefont, amikor a gyerek, a számára értelmetlen szavak után, egyszer csak dömdödömnek kezdte el hívni Oleget. ju belív disz? – három szó, melyek meghatározták Péterék életét az elmúlt hetekben. újra és újra felhangzottak, teljesen váratlan helyzetekben: otthon a fürdetés után, amikor a gyerek törölközőbe csavarva várta, hogy apa bedugja végre a hajszárítót a dugaljba; a boltban, ahol Pét

idegenül hangzik, ahogy kimondja, mint egy másik világ nyelve, más világé, másvilágé, agya, mint egy ázni hagyott teafilter, ahogy kioldódnak a gondolatai, azok is, amiket szeretne visszagyömöszölni, semmi nem mozdul magától, minden rendeltetésszerű A folyosón azelőtt kapcsolódott le a lámpa, hogy belépett a lépcsőházba, a kapcsoló még meleg volt és ragacsos a szomszéd lakó érintésétől, olyan volt az egész, mintha más megkezdett mozdulatát folytatná, ettől a gondolattól ali

Csak akkor nem sírt, ha letettük a sarokba, és a lábait nézegette. Különösen a jobb lába tetszett neki, pedig az volt, amit születése után rögtön műteni kellett: nem nőttek ki rajta az ujjak. Nem akartunk a lányunkon csak úgy végtagot cserélni. Sári nem akarja elhinni, hogy mi vagyunk a szülei. Nem tudni, ezt komolyan gondolja-e, vagy csak nem akarja, hogy azok legyünk. Ha rákérdezek: „na, és ezt miért mondod?” – elhúzódik egy sarokba és a lábait nézi. Azt hamar megszokha

Már általános harmadikban megnyerte a mezei futóversenyt, a tesitanár is hamar felfigyelt rá. Olyan az alkata, mint az etiópoknak. Kicsi, ruganyos, szívós. Később a szexepilje is ez lett. Gabriella a panel konyha összecsukható asztalánál ül. Az ablak a szemben levő háztömbre néz. A kopott festékcsíkok között ki-be parkolnak az autók, azt figyeli. Mióta leült, besötétedett. Azt gondolta, fél óra alatt meglesz, de elment a délután, és még mindig csak a második mondatnál jár.