MERÜLJ EL A SZIFONOKBAN!

Egy szakadt kifőzdében vacsorázom az egyetem mellett. AIDS-es selyemmajmok ugrálnak a fákon és a villanyvezetékeken a fejünk felett. Valami belecsöppen a tányéromba. Kanalazom tovább a sűrű levest. „Azzal próbáltam vigasztalni, hogy csak a testét eszik meg, a lelke egy másik helyre kerül, egy szép és boldog helyre, amit a mi nemzetünk embereinek lelkei laknak, de ezt nem akarta elhinni nekem. Azt mondta, hogy soha sem látta Istent.” – Hans Staden (1557) Ez a kannibálok föld

Amikor kitelepülsz valamelyikbe a város számos parkja közül, hogy elmajszold az elmajszolnivalót, biztosan belebotlasz egy menő csoportba, akik valamilyen ‒ a menőséghez illő ‒ produkciót gyakorolnak, de közben figyelik, hogy elegen figyelik-e őket. Zürich tápláló közeget biztosít a hiúság burjánzásának. Hatalmas hegyek, Rolex, Federer. Ennyi. Svájc jelentéktelen, közömbös és drága országként jelent meg előttem, amikor valahogy szóba került. Sosem akartam odaköltözni. Ami

Miután beengedtek minket a kapun, négyemeletnyi lépcsőn kellett felküzdenünk a csomagokat, melyek mindenféle ajándékkal voltak tele. Pálinkával, Unicummal és az édesanyámnak szánt nokedliszaggatóval. Váltottunk pár szót a vendéglátóinkkal, és elköteleztük magunkat egy hagyományos szombati kínai reggeli mellett. Az előkészületek A Facebook juttatta eszembe az utolsó kirándulásomat Kansas City-be. Akkor ismerkedtem meg a nővérem pasijával. Kint ültünk a Tikki Tacos teraszán

Abban az országban, ahol születtem, a kisebbséghez tartoztam, heimatlos voltam. Szegeden viszont mindenekelőtt török. Mindenki azt kérdezte tőlem elsőnek, hogy honnan jöttem, ezt pedig meg kellett válaszolnom. Ezért is fontos számomra Szeged, mert először itt kötöttem békét azzal, hogy​​ török vagyok. Akkor kaptam a jó híreket, amikor kedves barátom, Mikail kocsijában ültem. Az anyósülésen történetesen, bár akkoriban nem tudtam még, hogy így nevezik. Az igazat megvallva fog

Vond ki a színeket! Az év kilenc hónapjában az ég és a levegő jellegtelen, az itthoni tavaszban a növények még nem, az őszben már nem zöldek. Szóval hagyd meg a szürkéket, a téglaszínt, a sötétbarnát, a feketét, a fehéret, a piszkoskéket, a fakózöldet, a rezet. A meleg évszakra tartalékold a sárgáid, liláid, a rózsaszínt, de akkor nincsenek ott az egyetemisták, te miért lennél? Személyesen talán sosem mutathatom meg neked Lundöt, úgyhogy elmesélem! Képzelj el egy kisvárost, k

Ilyen utcában a nap soha nem megy le, az ember pedig boldog és szép, amilyen boldog és szép volt Apám, amikor mesélt a Santa Belláról. Budapest egy fellegváros, muszáj, hogy az legyen, gondoltam és tátottam a szám. Egy ilyen város nem téglából és nem kőből, hanem piskótaszeletből és vattacukorból épült. Ott az ember nem álmodhat, csak szépeket. […] hanyag az egész, akár egy emlék, mikor a maradék kétszáz forintomat is borra költöttem, hazakísértelek, és színt váltott a szemed

Hetekig, hónapokig nedves köd lóg a levegőben, a nappali világosságot sem éri el a bágyadt fény, mintha vakok lennénk, a napsütés pedig csak egy távoli emlék. Az érzékszervek és az életkedv összezsugorodnak, mint érintésre a csiga csápjai és november lévén tudja az ember, hogy a tél még el sem kezdődött. Hamburgban létezik egyfajta patriotizmus, ami más német városokban nincs. Az itteniek, akiket megismertem, mindig azt emlegették, hogy Hamburg a „világ legszebb városa”.

Csak ülni a Dobó téren, nézni a lemenő nap fényét, élvezni az apró örömöket, elvegyülni a helyiek között, életre szóló barátságokat kötni, minden egyes levegővétellel belélegezni a történelmet, mert ez Eger. Olyannyira tetszett a város feelingje – az is lehet, hogy a minaret szűk csigalépcsőjébe beszorult a lelkem egy része –, hogy minél tovább szerettem volna élvezni. Eger, 2014. január 29., szerda. Reggel fél tíz körül lehet, épp most szálltam le a buszról a furcsa, kerék

Ilyenkor a Göteborgról pergő fekete-fehér filmkockák hirtelen színesre váltanak, a hibernált álomba dermedt vikingek felengednek, akár a gyíkok a téli álom után, a 11-es villamossal elzötyögnek a tengerhez fürdeni, vagy kocsiba szállnak, és a várost körbeölelő sziklás partvidéken felkeresik kedvenc helyüket; bámulják a tengert, grilleznek, söröznek. Élnek. „Linda a pályaudvarnál vette át a villamost kollegájától. Elhelyezkedett a vezetőfülkében. Becsukta a fülke ajtaját, lete

Bár amikor 1998-ben, a márciusi hidegben, a kórussal álltam a díszes rózsaszín városháza előtt a rendkívül lassú, szomorú magyar Himnuszt és a szigorú Szózatot énekelve, mindez már ismerős volt valamelyest, de összességében még mindig úgy festett, mintha valami álombeli országban járnék, ahol a végletek mindennapi jelenségnek számítanak. Először 1994 nyarán láttam Kecskemétet, utána pedig a tél közepén, úgyhogy a – számomra –extrém időjárása fontos helyen szerepel az első ben

Midőn bolyongtam Budapest sikátorai közt, beszélgetések keveredtek fülemben a szélzúgással, szavakat, intonációt, visszhangot hagyva a fejemben maguk után. Nyílt előttem a kapu a magyar nyelv kertjébe a nyelvtan geometrikusan rendezett ösvényeivel, az erős humor bőségesen termő fáival és a melankólia tavirózsájával. Bár marslakó voltam Budapesten, nem ismertem a Szerb Antal által írt kalauzt. Akkor még nem tudtam magyarul olvasni. Az oldaltáskámban dátumokkal és tényekkel töl

Ülök a parton és a fényeket csodálom, ahogy visszatükröződnek a víz felszínén, és azon töröm a fejem, hogy melyik az eddigi legkedvesebb helyem Budapesten. Először járok Magyarországon turistaként, és nem gondoltam volna, hogy pár év múlva majd itt fogok élni, ráadásul még magyarul is fogok álmodni! A zöld, hűvös, kissé nedves füvön ülök, frissen sült sajtos-tejfölös lángost eszem, hozzá egy korsó Borsodit kortyolok és egy nagy kivetítőn nézem a Szabadság téren az olimpiát.