MERÜLJ EL A SZIFONOKBAN!

Rendezői utasítás szerint a sereg / Százfelé szakad, s egyesével, / Kezük helyén gumibottal / Rontanak ránk a hűség zsoldosai. / Mint kiszakadt táskából a gyöngyök, / Szóródik szilánkjaira a riadt tömeg. / Üvöltve feszül egymásnak / A hazaszeretet két pólusa. „Szörnyű az emlékezés, de még szörnyűbb, ha nem emlékezel.” (Szvetlana Alekszijevics: Nők a tűzvonalban) I. A Győzelem téren gyülekezünk. Haragunk célirányos, árnyékában Gyalázatosan egynek érezzük magunk. Jöttünk m

Ők is hazudnak nekünk is, maguknak is. A lényegen semmit nem változtatnak, az igazán fontos dolgokat nem adják. Buborékokat fújnak csak. Tortából, nevetésből, ajándékból. Amióta erre rájöttem, utálom az összes jótékonyt. Jótakonynak hívom őket magamban. Amikor tizenegy éve bekerültem ide gyerekotthonba, a könyvtár ablakának színes páváit láttam meg először. Előtte soha az életben nem láttam ilyen szép ablakokat. Sóbálvánnyá válva álltam a kastély kapujában, és nem tudtam ró

Apámat két hullaszállító fejtette le az asztalról, a viaszosvászon az arcára tapadt. A hordágyon sem tudták egyenesbe fektetni, ügyetlenül gyömöszölték a zsákba, belemerevedett a testébe a görbület. Apámra négy nappal a halála után találtunk rá, felsőtestével a konyhaasztalra borulva, arca szétlapult a tömörfalapon. A szájától alig arasznyira hevert egy darab sülthús, mintha haldoklás közben sem vágyott volna másra, csak, hogy még egy utolsót haraphasson belőle. A hús nyirkos

A lehetőség friss beton. / Ki kell várnom, míg megköt, / míg végigmehetek rajta úgy, / hogy nem hagyok benne nyomot. 1 Az emberi szellem kisugárzása egy templom külső állványzatához hasonlatos. A lehetőség friss beton. Ki kell várnom, míg megköt, míg végigmehetek rajta úgy, hogy nem hagyok benne nyomot. 2 A körömfestésnél a buborékmentes anyagfelvitel a fontos, mondja a nejemnek munka közben a testvére, a kényszervállalkozó, s az ecsettel óvatosan, szálazó mozdulattal terí

Horgászok ülnek végig a sétányon, egymástól egyenlő távolságra, mint láncra fűzött gyöngyök. Egyetlen szem hiányzik, a lépcső végében nem ül senki. Hirtelen úgy érzi, ki kell egészítse a gyöngysort. Lesétál. Hajnali kettő és három között ér a hotelhez. Északon nehezen saccolja meg az időt, pedig gyakran jár itt kiküldetésben. Meglepő módon inkább a nyár esik nehezére, a fehér éjszakák. Napi három óra alvás kevés az ő életvitele mellett. Munkájában maximalista, magánéletében

Rejtő jut eszembe, pedig nem vörösbort iszunk, szökni se készülünk, térkép se kell. Különben is, mit lehetne itt egy térképen feltüntetni. Jobbra a semmi, balra a semmi, elöl a semmi, hátul a semmi. A kurva nagy fekete semmi. A pohár falára tapadt életek vagyunk, mondja Leó, amikor a váltó ritmusára visszaül mellénk. Nem értem, honnan szedi ezeket, de néha ilyen, ha sokat iszik. Kinézek az ablakon. Sötétben ballag mellettünk a táj. Vagyis ezt gondolom, látni csak magunkat

A kisfiú aludni próbál, hallja, hogyan nyikorognak a ház eresztékei, és nem boldog hang az, egy cseppet sem, kopott csontokként súrlódnak egymáshoz a deszkák. Ez a ház reumásabb, mint én, mondja a kamrában nagyapa, és akkor az édesapja leguggol mellé, és együtt nézik a vízmértéket, ott van az ágy előtt, a deszkán, és a mérték buborékja finoman elindul, és az ajtó irányába buzog. Édesapja a vízmértékre bök. A buborék nem hajlandó középre kerülni. Ferde a házunk, magyarázza.

Aztán amikor egy nap a Bakonysárkányi barlangból előmászott a hétfejű, tűzokádó svájcifrank, és hamm, bekapta a házunkat, akkor anya lovagi páncélt öltött, és kardot ragadott, apa meg elment megkeresni, hátha van valahol valami királylány, akit meg lehetne menteni. Kislányként olyan rendetlen voltam, mint tizenkét Pöttyös Panni. Amikor anya azt mondta, hogy tegyek rendet, akkor igazi rendrakás helyett csak berugdostam a játékaimat az ágyalá, hiába mondta, hogy ebből később

„Tomi, egy üveggel kérjél, vagy kettővel, nem kell szarakodni a pohárral. És tudod édes, bubikák off.” Ahogy ment a pult felé, megállt egy pillanatra tánctér közepén, kiegyenesedett, visszanézett rám és elmosolyodott. Nem, nem a szája széle rándult. Mosolygott. Láttam. Tomival az Egyetemen bandáztam össze. Nemzetközi kapcsolatok szakon voltunk nagy álmokkal, és kábé ugyanazzal a tervvel; beutazzuk a világot, önkéntesként bálnákat mentünk Kanadában, szemetet szedünk majd az óc

Hovahova? Összerezzenek. Fel sem tűnt, hogy a postaládák után egy Flair széken kényelmeskedik egy középkorú nő. Alacsony lehet, meztelen lábujjai épphogy érintik a barna linóleumot, előtte lerúgott műanyag klumpapár. Világoskék hálóingéről Minnie Egér aranycsillagokat dobál felém. Nyolc előtt tíz perccel sikerül leparkolnom pontosan a ház előtt; a maszk még a farzsebemben, de a gumikesztyűt már otthon felvettem. Az anyósülésen az egyik zacskóban két napi melegétel, a másikban

A kór egyre jobban pusztít a városokban ‒ suttogja a Professzor, titokban hírekhez jutott, pedig az étkező tévéjén egész nap rajzfilmek mennek. – A hirtelen megőrült emberek csoportokban összekapaszkodva táncolnak az utcákon, már nem tudják eltüntetni őket szem elől. Eszüket vesztik valamennyien! Az Intézet, ahogy nevezték kissé óvatosan, megkopott park közepén állt. Egy kiszáradt tó fogta körbe a neobarokk épületet, az üres mederben száraz ágak, több évadnyi avar, toll, ha