Rendezői utasítás szerint a sereg / Százfelé szakad, s egyesével, / Kezük helyén gumibottal / Rontanak ránk a hűség zsoldosai. / Mint kiszakadt táskából a gyöngyök, / Szóródik szilánkjaira a riadt tömeg. / Üvöltve feszül egymásnak / A hazaszeretet két pólusa.

„Szörnyű az emlékezés, de még szörnyűbb, ha nem emlékezel.”

(Szvetlana Alekszijevics: Nők a tűzvonalban)

I. A Győzelem téren gyülekezünk. Haragunk célirányos, árnyékában Gyalázatosan egynek érezzük magunk. Jöttünk megkent torokkal Üvölteni a jólétben szunnyadókra, Rázni az öklünk kiürült székházakra, Melyekben bűntudat hiánya Kísért éjszakánként. Elég elesettnek találtattunk, Hogy minket gyámolítson a győzelem.

Egyre áthatóbb a zsivaj, tenyerünkben Izzadnak az igazság néma kövei. Hisszük, hogy végre kipukkadhat A harminc éve hízó arrogancia.

II. A foszfor és verejtékszagú Remény rögtön a fejembe száll, Fel sem tűnik, hogy dübörög a föld, Amíg meg nem pillantom A Gorkij park irányából menetelő hadosztályt.

Fekete, százfejű tank masírozik felénk. Az alkony hadüzenete. Karhossznyi Ágyúkból paprikasprayvel pumpálják Arcunkba a felsőbb parancsokat.

Rendezői utasítás szerint a sereg Százfelé szakad, s egyesével, Kezük helyén gumibottal Rontanak ránk a hűség zsoldosai. Mint kiszakadt táskából a gyöngyök, Szóródik szilánkjaira a riadt tömeg. Üvöltve feszül egymásnak A hazaszeretet két pólusa.

Tarkómon ütés nyilall, Állkapcsom csattan a földön, Arcomon minden elkenődik, Szememen, orromon, számon habzó Buborékokban folyik ki Az ellenállás. Gerincemre Zömök térd nehezedik, Hátrafeszíti karjaim, Koszorúba fonja őket. Erős, magabiztos kezek emelnek fel És visznek, mint eleven koporsót.

Egy ablak nélküli dubába dobnak, Rá a többi testre, akik már Ott nyöszörögnek a fanyar sötétben. Tömör feketeség gomolyog, Mondhatatlan űr települ rám, És szétfolyok a lomha időben.

Merev csattanással zúdul ránk Egy hunyorgó utcalámpa fénye. A foglárok kirángatnak az autóból, És becipelnek a rendőrségre. Olyan feszesen áll rajtuk az egyenruha, Vajon kitől tanultak ilyen szépen vasalni?

Odabent sercegő neonfolyosók Bélrendszerében bolyongó salak Vagyunk. Mindenkit máshová Terelnek, engem két rendőrnek Adnak át. Mindkettő kopaszodik, Egyik köpcös, bajszos, folyton ajkát Harapdálja, másik borotvált, szikár És kiismerhetetlen.

Egy kis terembe vezetnek, A szégyenzöld falakon nemzeti címer, Semmi több. Leoldják rólam A bilincset, de tudom, csuklómon Még sokáig érezni fogom Az igazság szorítását.

III. A magasabb a piros-fehér Converse Cipőmre mutat, kérdi, ez micsoda, Felelni akarok, de egy nyálbuborék Csöppen ki a számon. Gumibotjával Az asztalra csap, hosszan konganak A csupasz falak. Azt mondja, vessek le Mindent, kérdem, tessék, ismételi, Vessek le abszolút mindent magamról

Remegve vetkőzni kezdek, lassan Csinálom, hátha meggondolja magát, Hátha csak viccelt és mehetünk haza. Nem találom a cipzárt, a gombokat, A kapcsokat, ő csak néz, erőszakosan Türkiz szemével végig a szemembe Bámul. Közben a köpcös méreget, szinte Hallani lehet nadrágjában a feszülő Erekcióját, de a magas nem töri meg A farkasszemet. Levetem az ingem, meglátja Csuklómon a fehér szalagot. Azt mondja, Ez maradhat, ez lesz majd a belépőjegyem. Kérdem, hová, de nem válaszol.

Lassan sikerül csak kikapcsolnom A melltartót, ügyetlenül sodrom le A bugyim, a zoknim húzom le Utoljára. Azt mondja, forduljak meg. Halkan beszél, de érthetően. Megfordulok, azt mondja, Hajoljak le, tessék, hajoljak le, És fogjam meg a bokámat.

Lassan lehajolok és megmarkolom A két lábam, bőrömön érzem A bizsergő tekintetük. Remegek, meztelenül lehajolva, Szétfeszített farpofákkal. Érzem, Ahogy belebámulnak a segglyukamba, Fellátnak egész a gyomromig, Látják, mit vacsoráztam, ők már Most tudják, hogy reggel mit fogok Szarni, fellátnak egész a szívemig, Látják, ahogy vergődik, mint lyukas Zászló a szélben. Látják, mikor Csináltam először seggbe, látják azt is, Mikor voltam utoljára férfival. Látják a barázdákat, amiket érdes nyelve Hagyott, látják az árkokat, amiket Borostája karcolt, látják azt, ahogy Szipogva a hátamra élvez, látják, Mennyire fáj nekem a hazám.

Ott állnak és belém bámulnak, Mintha tévét néznének, Mintha anyjuk gesztenyebarna szemét Bámulnák. Ha a szem a lélek tükre, akkor Beleim a félelem csikorgó folyosói.

Állok ott, libabőrzöm a hidegtől, Fagyos a cement, a huzat birizgálja Hátamon a pihéket, a verejték Atkái, rühei rohangálnak rajtam, a Pinám egy felfeszített kagyló, amiből Kibányásztak mindent, seggem egy ország Elvirágzó lelkiismerete. Az ánuszrózsámon Érzem a leheletüket, várom, mikor nyúlnak Végre hozzám, mikor dörgölik hozzám Magukat, mikor kezdődik el az alapos Üregi motozás, mikor dugják belém Szárazon a gumibotot, de semmi, Csak röhögnek és néznek engem, Mert még az is hatalmukban áll, Hogy hozzám se érjenek.

IV. Agyamban dübörög a vér, mintha Száz bakancs tapodna rajta, Mindjárt szétrobban, mint vizeslufi. A két rendőr szúrós szagú, Automatás kávét kortyol, Szotyimag reccsen fogaik közt, felém Köpik a héját, egy része a földre Pereg, a többi pedig rám tapad. Sápadt bőrömön feketén világítanak A szégyen ornamentikái.

Beszélnek oltásokról, lóerőkről, Horgász tippekről, politikus feleségekről, de rólam, Rólam egy szót se, egyetlen hangot sem, Legalább beszélj arról, hogy De megbasznál, mondd, hogy túl Gyapjas a pinám, mondd, hogy Egy rothadó kagyló, mondd bár azt, Hogy pénzért se, kezelj egy Kurva tárgyként, de vegyél Tudomásul, ahogy itt egyetlen Remegéssé görnyedek előtted.

De nem, órák, napok, évek telnek el, Légüres mondatok indáznak belőlük, De rólam egy szót se.

Végül, évezredek múlva A szikár rám parancsol, álljak fel. Nem mozdulok, ismételi, álljak Már fel, ne kéressem magam. Próbálok, de nem bírok Kiegyenesedni, elengedem A bokám, majdnem orra bukok. Görbén, mint egy vazallus, Rá emelem tekintetem. Röhögni kezd. Kezembe adja ruháim, Gyönyörűen összefogva, hibátlanul, Mintha frissen a gyárból, Ahogy még anyámnak se ment soha. Arcán széles vigyor, azt mondja, Köszöni szépen az estét, a viszont látásra. Leoltja a villanyt és kimegy A köpcössel együtt, engem meg otthagy Egyedül a hajnal derengő Farkasvakságában.

Én meg apránként addig mocorgok, Dörzsölöm a hátam, amíg sikerül Kiegyenesednem a jeges szobában. Mint egy bogár, roppant kicsinek Érzem magam. Az ablakhoz vánszorgok. Odakint a kelő napból, mint lőtt sebből, Vörösen csordul a fény ki az utca kövére.

A PesText világirodalmi fesztivál 2021-es, „Buborék” hívószóra kiírt irodalmi pályázatán, a zsűri döntése alapján a szakmai díjat André Ferenc Foszfor és verejték című alkotása nyerte. Ahogy ezt a verset, úgy a másik tíz döntős művet is a SZIFONline-on olvashatjátok elsőként. Július 26-tól augusztus 20-ig szavazni is lehet arra, hogy melyik pályázó nyerje a közönségdíjat.