Kikötőink, / a fagyizók, földszinti üzletek sorra bezártak

Eszkaton

Kopár magaslaton ér az utolsó nap. A völgyben már tombolnak a fák, haragjuk égre lobban, ítéletre készen. Otthonaim is lehettek volna a kiöntött városok. A háztetők hullámot vetnek, majd felfeslik a táj. Vibráló árkádsor, szőlőlugasok, végül a tengerpart üdvösségen túli nyugalma. A fövenyen szétdobált kerti bútorok. Lampionhold kel, gyulladnak égi fényfüzérek, csak épp a vendégsereg nincs sehol. Talán késnek, de az is lehet, hogy én vagyok rossz helyen.

Hajótörés

A polcot anyám biciklijén toltuk hazáig, két oldalt fogva, mintha viharvert tutajba kapaszkodnánk. Át a panelok ölelte játszótéren, átjárók tetovált, húgyszagú hajlatai közt. Csak a rakéta-mászóka hiányzott, ahonnan a horizontot kémleltük évekig. A felnőttek úgy hívták, lakótelep. Kikötőink, a fagyizók, földszinti üzletek sorra bezártak, de a tenger semmit se változott, kólasötéten hullámzik azóta is. Hallani moraját, amikor partra mosott kagylót teszek a hatalmas polcra. Telepakoltam könyvvel és bekeretezett fotókkal. Helyet kapott rajta egy korsó homok, gyerekrajz, gyurmafejbe tűzött gólyatollak, de akárhogy roskadozik, még elférne pár darab a kettőtört árbocból, vagy kulcsra zárt kincsesládáink egyike, amit már sohase fogunk kinyitni.