SzIF Online

Neszlár Sándor: Terepszemle 7.

Elindultam újra a zenekar felé, és megint rácsodálkoztam a tömegre, voltak, akik kártyáztak, két lány szappanbuborékokat fújt, láttam egy leláncolt grillsütőt, gyerekeket, akik krétával egy nagy nyulat rajzoltak, zsonglőrök tüzes buzogányokat dobáltak, egy tornász lány pedig kézen állva járkált a sínek között, a több száz ember beszéde pedig kellemes duruzsolássá változott, és beleolvadt az estébe. A három lány és a fiú már nem voltak ott.

 

Július

 

Ahogy sétáltam befelé a Szabadság hídon olyan érzésem támadt, mintha csak egy piknikbe csöppentem volna be, azzal a különbséggel, hogy itt nem a fűre, hanem az aszfaltra lettek leterítve a pokrócok. Ültek az út közepén, ültek a pillérein, ültek a padkákon, ültek a kifeszített függőágyakban, az egész tele volt mindenféle korú emberekkel, akik ezen a júliusi estén egyszerűen kisétáltak egy hídra, hogy ott aztán ne csináljanak semmit, vagyis csak annyit, hogy jól érezzék magukat, hogy beszélgessenek, hogy zenét hallgassanak, vagy éppen bort vagy sört igyanak. Kellemesen fújt a szél, hozta felénk a Duna illatát, jó volt bóklászni az emberek között, mindenki nyugodt volt, jó kedvű és mosolygós, ez rám is átragadt.

Megálltam egy táblánál, A HÍDRA MÁSZNI TILOS!, talán ott ülhettek a legtöbben, egy kínai férfi éppen felhúzni próbálta maga mellé a barátnőjét, miután sikerült neki, egyből készítettek magukról egy fényképet.

 

Úgy éreztem, hogy megállt az idő körülöttem, neki dőltem a hídnak, és csak bámultam bele a semmibe, aztán néztem kicsit az embereket, a folyót, az egyre lassuló várost. Vajon a híd építői gondolták-e volna – tűnődtem magamban –, hogy lesznek majd emberek, akik nem egyből akarnak átkelni, hogy Pestről Budára vagy Budáról Pestre jussanak, hanem pont az ellenkezőjét akarják majd, hogy minél több időt eltölthessenek rajta, hogy lényegében ne legyenek sehol se? Bár az is lehet, hogy csak én nem akartam már sehol se lenni! Azt mindenesetre megfogadtam magamnak a zsúfolt buszon visszafelé zötykölődve a Reptérről, hogy a minisztériumi embernek soha semmilyen szívességet nem fogok többé megtenni, még akkor sem, ha meglebegteti az esélyét annak, hogy találkozhatok a Herceg nővérével. Persze lehetett csupán balszerencse is, hogy a futár, akitől át kellett volna vennem a csomagot, valóban lekéste a csatlakozását, és azért nem tudott eljönni, de ugyanilyen valószínűséggel megtörténhetett az is, hogy az egészet csak kitalálták, hogy próbára tegyenek, hogy játsszanak velem, vagy csak elhúzzák az orrom előtt a mézesmadzagot. Mintha csak kinyitották volna a cirkuszi állatuk ketrecét, hogy aztán kíváncsian megvárják, hogy mi fog történni, de elégedettek lehettek a tervükkel, mert az idomított állatuk meg se moccant, meg se próbálta a szabadulást, meg se próbálta a szökést.

 

A távolban hatalmas viharfelhők gyülekeztek, de ez a hídon tartózkodókat egyáltalán nem érdekelte, engem se, elővettem egy doboz sört a táskámból, kibontottam, egy kicsit le is öntöttem magam, de nem számított. Elindultam a pesti hídfő felé, ahol egy zenekar balkáni hangulatú népzenét kezdett el játszani, először nem értettem a nevüket, de ahogy közeledtem feléjük, felfedeztem, hogy krétával az aszfaltra van írva az esti program, SÖNDÖRGŐ KONCERT 20:00. A zenészeket nem láttam, mert a nézők sűrűn körbe állták őket, de nem is volt rá szükség, anélkül is élvezni lehetett a koncertet.

 

Egy fehér inges férfi és egy kukoricát eszegető pár közé ültem le a padkára, onnan kezdtem követni az eseményeket. Az elő zene egyre több embert vonzott, a nézők lassan teljes szélességében elfoglalták a hidat, a számok között pedig egyre lelkesebben és hangosabban tapsoltak, főleg akkor, amikor a zenekar vezetője bemondta, hogy: „Köszönjük a Város és Folyó Egyesületnek, a Valyonak a meghívást, szeretnénk hagyományt teremteni abból, hogy minden nyáron fellépjünk itt!” Vajon én hol leszek egy év múlva? – tettem fel magamnak a kérdést.

 

A kukoricás pár felállt és elindult a közönség irányába, a helyükre szinte azonnal leült három lány, a másik oldalamon a fehér inges pedig ütemesen tapsolni kezdett, csak halkan, szinte össze se érintve a két tenyerét.

 

Velem szemben egy információs pult volt, előtte egy nagyméretű magyar vizsla ült a gazdája lábánál, nyugodtan tűrte, hogy az emberek folyton megsimogassák a fejét, egy szőke, rövid hajú lány, hatalmas objektívvel a fényképezőgépén éppen elkapta azt a pillanatot, amikor egy kisfiú, aki alig volt magasabb a kutyánál, belekapaszkodott a vizsla nyakába és úgy simogatta meg. A fotós aztán megállt a híd közepén, és visszanézte a gépén a fényképeket, észrevette, hogy bámulom, gyorsan elkaptam róla a tekintetem.

 

A három lány mellé megérkezett egy nagydarab, szakállas fiú, az egyikük barátja lehetett, aki egy nejlonszatyorból söröket vett elő, és kiosztotta a lányoknak. Nem telt el sok idő, miután megszólalt: „Jó ez a híd, csak túl sok az ember!” – a lányok vele együtt kezdtek nevetni.

 

A fehér inges felállt, ő is elindult a zenekar irányába, a helyére nem ült le senki, így egy kis átjáró nyílt mellettem, kénytelen voltam közelebb húzódni a lányokhoz, mert folyton nekem jöttek. A hátam mögötti tartóoszlopra egy anyuka kezdett felmászni a kisfiával, ezt csak azért vettem észre, mert megjelent egy szervező és udvariasan megkérte őket, hogy inkább másszanak vissza, akkor tűnt fel, hogy az oszlop tövénél, a rések között, lelátni a Dunára.

 

Aztán felbukkant egy öreg kéregető, és megállt a lányok előtt, koszos térdnadrág volt rajta, a vádlijai be voltak kötve, az egykor minden bizonnyal hófehér géz már eléggé meg volt sárgulva. „Mennyi pénz kell még, hogy meglegyen az italom?” – kérdezte inkább csak magától, mint az előtte ülőktől, mire az egyik lány rákiáltott: „Húzzál innen, mert büdös vagy!” „Nem megyek, ott állok, ahol akarok, a híd az enyém!” – válaszolta a kéregető és dobbantott is hozzá a lábával. Erre a szakállás fiú felpattant, elindult felé és ráordított: „Takarodjál innen a gecibe, mert...” –, de már nem kellett befejeznie, mert az öreg összehúzta magát és eloldalazott előle. Én pedig némán végignéztem az egészet, meg se mozdultam, csak arra gondoltam, hogy ezt a jelenetet majd el ne felejtsem megemlíteni a jelentésemben. Belekortyoltam a sörömbe, már csak az alján volt egy kevés, egészen átmelegedett, egyáltalán nem esett már jól, mégis lehúztam. Nem volt kedvem mellettük maradni, otthagytam őket és járkálni kezdtem az emberek között, de hiába, a rossz szájíz csak nem akart eltűnni.

 

Ahogy távolodtam a zenekartól egyre jobban felerősödött az emberek beszéde, szembejött velem a fotós lány, rám mosolygott, úgy tűnik megismert, intettem neki, akkor jutott eszembe, hogy teljesen megfeledkeztem a fényképről, hogy még nem is csináltam fotót, elkezdtem hát a megfelelő helyet keresni hozzá.

 

Megmarkoltam a korlátot és lenéztem a mélybe, köptem is egyet, hogy még jobban érzékeljem a mélységét, elláttam egészen a kikötőig. Az éjszakai friss hó megült a háztetőkön, a Nap is sütni kezdett, lent az utcán egy fiúcska átszaladt a villamossíneken, szétrebbentve a galambokat, a szédülésem hamar elmúlt, lesodortam még a korlátról a havat, és visszamentem a lakásba. Mire visszaértem a fürdőszobába a lány már eltűnt, pedig ő volt az egyetlen, aki segíthetett volna visszaemlékezni, hogy mégis mi történt azon az előző, szilveszteri éjszakán. Az utolsó halvány emlékem azt volt, hogy a Herceg elkiáltotta magát: „Esik a hó! Kifelé, mindenki hógolyózni!” –, de hogy utána mi történt, teljesen kiesett. Annyit biztosan nem ittam, hogy elfelejtsem az éjszaka második felét, próbáltam logikusan végiggondolni az eseményeket, de nem jutottam semmilyen eredményre, ráadásul újra szédülni kezdtem. Hanyatt dőltem az ágyra, forgott velem a szoba, soha életemben nem voltam még olyan rosszul, nem tudom meddig feküdhettem ott, végül nagy nehezen kitántorogtam a fürdőszobába és meghánytattam magam.

                                                                                                  

Megmarkoltam a korlátot és lenéztem a mélybe, a Duna komótosan hullámzott, egy nagyobb turistahajó úszott át a híd alatt, abban a pillanatban kapcsolták fel a díszvilágítást, amikor újra a híd felé fordultam, igazából csak akkor tűnt fel, hogy teljesen besötétedett. Csodálkoztam, hogy most eszembe jutott az erkély, a pontos részleteit már alig tudtam volna felidézni magamban, pedig utána még hónapokig álmodtam vele, viszont a gondolatot azóta se tudtam kiverni a fejemből, hogy akkor reggel ki kellett volna ugranom az erkélyről, az mindent megoldott volna, csak sajnos túl gyáva voltam megtenni.

 

Elindultam újra a zenekar felé, és megint rácsodálkoztam a tömegre, voltak, akik kártyáztak, két lány szappanbuborékokat fújt, láttam egy leláncolt grillsütőt, gyerekeket, akik krétával egy nagy nyulat rajzoltak, zsonglőrök tüzes buzogányokat dobáltak, egy tornász lány pedig kézen állva járkált a sínek között, a több száz ember beszéde pedig kellemes duruzsolássá változott, és beleolvadt az estébe.

 

A három lány és a fiú már nem voltak ott, a fehér inges helyét egy fiatal párocska foglalta el, kockás takaró volt alattuk, amikor visszaültem melléjük annyit kaptam el a srác szavaiból, hogy: „Ez egy nagyon jó kis film, vannak benne ilyen erotikus jelenetek...” – mondta, és utána csókolózni kezdtek, a srác kezében fényképezésre állítva maradt a telefonja, ami folyamatosan a híd aszfaltjára zoomolt, aztán a csók megszakítása nélkül kikapcsolta és becsúsztatta a zsebébe.

 

Később újra észrevettem a fehér ingest, egy begipszelt lábú nő kezét fogta, bizonyára a felesége lehetett, lassan elindultak felém, a férfi még séta közben is követte a zene ritmusát.

 

A zenekar belekezdett az utolsó számba, a szemközti vizsla rárontott egy fiatalabb kutyára, és addig ugatott rá, amíg a gazdája el nem húzta onnan, a pult felett egy műanyag kacsa volt kikötve, a szél ütemesen ringatta a levegőben.

 

Miután a dal véget ért, a közönség hosszan tapsolt, én is, aztán a zenekar vezetője feltette a kérdést: „Mi legyen, játsszunk még?” – a hallgatóság persze igennel válaszolt. „Voltunk a múlt héten Olaszországban, Németországban, hol is voltunk még, ja igen, Hollandiában, de megérte hazajönni!” – folytatta, mire újból felzúgott a taps, és belefogtak egy gyors ráadás számba.

 

 

Neszlár Sándor

 

 

Tartalomjegyzék


Terepszemle 1. (Január)

 


Terepszemle 2. (Február)

 


Terepszemle 3. (Március)

 

Terepszemle 4. (Április)

 


Terepszemle 5. (Május)

 


Terepszemle 6. (Június)

 


Terepszemle 7. (Július)

 


Terepszemle 8. (Augusztus)

 


Terepszemle 9. (Szeptember)

 


Terepszemle 10. (Október)

 


Terepszemle 11. (November)

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva