SzIF Online

Neszlár Sándor: Terepszemle 11.

A temetőben olyan érzésem támadt, mintha egyszerre több száz temetést hirdettek volna meg ugyanarra az időpontra, és mindenki a megfelelő szertatást keresné éppen. Persze választhattam volna egy másik időpontot is, mégis azt gondoltam, hogy nem találhattam volna jelképesebb időpontot elbúcsúzni a várostól és a Hercegtől is. A minisztériumi ember azt mondta, hogy amint végzek az épületekkel, szabad lehetek, de előtte még mindenféleképpen üljünk le átbeszélni a dolgokat. Mindig is gyűlöltem ezeket az üljünk le, beszéljük át helyzeteket, mert többnyire mindig az lett a vége, hogy egy visszautasíthatatlan ajánlatra kellett látszólag örömmel rábólintanom.

 

November

 

„Hát persze, hogy ALKALMAS! Mi más is lehetne?!” – ez zakatolt végig a fejemben, miközben az utolsó objektumom felé haladtam. Azért hagytam ezt a legvégére, mert tudtam, hogy gyalog is kényelmesen megközelíthető lesz, arra viszont nem számítottam, hogy milyen nehezen tudom rávenni magam, hogy egyáltalán elinduljak. A meleggel sem számoltam, nem hittem volna, hogy november első napján olyan melegem lesz, hogy már az első lépések után azt fontolgatom, hogy visszaforduljak átöltözni, de nem mertem, mert tudtam, másodszorra már nem lesz erőm nekiindulni.

 

A szemközti házat időközben végig felállványozták, egészen a sarokig, a kis galéria alig látszott ki alóla, időnként láttam, hogy ég náluk a villany, meglepő módon ezúttal is nyitva voltak, terveztem is, hogy visszafelé majd bemegyek hozzájuk.

 

Indulás előtt zsebre vágtam öt darab gyertyát, igazából teamécseseket, amiket akkor találtam, amikor a konyhai lefolyót kellett megszerelnem. Megfogadtam magamnak, hogy bár egy temetőbe indulok, mégsem fogok gondolni a halottaimra, se a nagyszülőkre, se a szülőkre, se a Hercegre, senkire sem! Mert hiába vezetett az utolsó utam a Fiumei úti Sírkertbe, nekem még volt esélyem továbbmenni, számomra nem ez volt az utolsó állomás, inkább az utolsó megálló a végső átszállás előtt.

 

A Népszínház utca kihalt volt, csak egy-két kínai vagy török üzlet volt nyitva, járókelő is alig, a II. János Pál pápa téren, a metrómegálló előtti padon két hajléktalan ült, nevettek valamin, ritkán látni ilyesmit. Talán a fekete ballonkabátos öregúron röhögtek, ahogy én is, mert valóban vicces volt, ahogy a nagydarab bullterrierje húzta maga után, csak úgy lobogott a kabátja.

 

Mentem tovább az apró kaviccsal felszórt úton, az egyik hirdetőoszlopon az állt, hogy LUPA, BUDAPEST TENGERPARTJA, ezen is elmosolyodtam, ahogy ott állt az oszlop a sok lehullott falevél közepén. „Avartenger” – jutott egyből eszembe, közben egyre jobban melegem lett, már bántam, hogy nem öltöztem át, de onnan már végképp túl messze lett volna visszafordulni, inkább megtöröltem az izzadt homlokom.

 

A tér végéhez érve átmentem a túloldalra, közeledtem az úti célomhoz, amikor egy mentőautó állta el az utamat. Felállt a járdára, a sofőr gyakorlott lehetett, meg is állapítottam magamban, hogy ennél precízebben nem is lehetne beállni, azt hittem, hogy indulhatok tovább, de akkor meg egy kisebb társaság lépett ki az utcára, először azt hittem, hogy a mentőhöz kísérnek valakit, de csak nevetve megálltak, a férfiak rágyújtottak, a gyerekek kezében koszorúk voltak, néhány másodpercig hezitáltam még, aztán kikerültem őket.

 

A következő kereszteződésnél megvártam, amíg eldöcög előttem egy villamos, aztán átmentem a síneken, a vezetéktartó oszlopon felfedeztem egy táblácskát, az volt ráírva, hogy FIGYELEM! LÁTHATATLAN ÉS AZONOSÍTHATÓ VÉDELEMMEL ELLÁTOTT VEZETÉK. „Hogyan rakhatták rá, ha láthatatlan?” – tűnődtem magamban, amíg átmentem a Fiumei úton, már láttam a temető magas kerítését, és az egyre több gyalogost is, akik virágcsokrokkal és koszorúkkal a kezükben a bejárat felé tartottak. Nem sokkal a kapu előtt hittérítők álltak a füvön, de hiába rakták ki a könyveiket a kerekes állványaikra, senki sem vett róluk tudomást.

 

A temetőben olyan érzésem támadt, mintha egyszerre több száz temetést hirdettek volna meg ugyanarra az időpontra, és mindenki a megfelelő szertatást keresné éppen. Persze választhattam volna egy másik időpontot is, mégis azt gondoltam, hogy nem találhattam volna jelképesebb időpontot elbúcsúzni a várostól és a Hercegtől is. A minisztériumi ember azt mondta, hogy amint végzek az épületekkel, szabad lehetek, de előtte még mindenféleképpen üljünk le átbeszélni a dolgokat. Mindig is gyűlöltem ezeket az „üljünk le, beszéljük át” helyzeteket, mert többnyire mindig az lett a vége, hogy egy visszautasíthatatlan ajánlatra kellett látszólag örömmel rábólintanom.

 

Nekem a bejárat után jobbra kellett fordulnom, majd szinte teljesen elmenni a temető túlsó végéig, a térképen előre megnéztem ugyan, és le is mértem, hogy pontosan három kilométer lenne, ha körbe akarnám sétálni, a valóságban mégis meglepett a tágassága. Elsőre inkább tűnt parknak vagy kihalt településnek, a távolban felsejlett egy-két épület, csak akkor tudatosult bennem, hogy mennyire gyorsan megyek, amikor újból izzadni kezdtem, kimelegedtem újra, pedig nem is sütött a nap, csak néha bukkant fel újra a felhők közül. Sajnáltam, mert tudtam, hogy nem lesznek ideálisak a fények a fotózáshoz, lassítottam, egyszerre akartam túllenni az egészen, és egy kicsit elodázni a befejezést, de mégis haladnom kellett, várt a Kossuth Lajos nevét viselő mauzóleum.

 

Korábban egyik megfigyelésre szánt épületnek sem olvastam utána, de miután rászoktam a könyvtári kutakodásra, most mégis kivételt tettem, de hiába tudtam meg róla szinte mindent előre, hiába néztem meg több tucatnyi fotót is, csak akkor érzékeltem igazán, hogy milyen magas valójában, amikor ott álltam előtte. A lépcső két oldalán, amely közvetlenül a bejáratához vezetett, egy-egy kőpárduc őrizte a halott nyugalmát, a jobb oldali szája nagyobbra volt nyitva, az elé guggoltam le, és készítettem gyorsan egy fényképet, amíg viszonylag kevesen voltak a síremlék körül.

Nem volt jó a fény, de alig jött elő a kép, máris mentem a másik oldalhoz, hogy onnan is legyen egy képem.

Amikor lenyomtam a fényképezőgép gombját egy pillanatig mégis csak gondoltam a Hercegre, sajnáltam, hogy nem lehettünk együtt, hogy ezt az egészet miatta, de már nélküle kellett végigcsinálnom, pedig biztosan jól éreztük volna magunkat együtt. Például jó lett volna farkasszemet nézni a két párduccal, ezen sokáig nevettünk volna, és nem törődtünk volna az emberekkel, akik nem győzték egymásnak adni a kilincset, hogy belülről nézzék meg a mauzóleumot, holott két szintet is mehettek volna fölfelé, ahonnan sokkal izgalmasabb a kilátás, mivel körbe lehet járni, és rálátni az egész temetőre.

 

Végig azt hittem, ha alaposan és tüzetesen megvizsgálok mindent, a végén örömet és megkönnyebbülést fogok érezni, de hiába reménykedtem, csak üresség és bizonytalanság volt bennem. Egyszerűen csak vissza kellett volna sétálnom a szállásomra, megírni a jelentésemet és eltűnni a városból, de a pénz, amit ígértek visszatartott, pontosan tudták, hogy szükségem van rá, én meg túl gyáva és kényelmes voltam más lehetőségek után nézni.

 

Ott fent a magasban azon tűnődtem még, hogy a Herceg is megérdemelt volna egy tisztességes temetést, de úgy tűnt, mindenkinek az volt a legkényelmesebb, ha gyorsan túlesnek rajta. Utólag, azt mondják, könnyű okosnak lenni, de hiába gondoltam végig többször is, hogy mi változott volna, ha a Herceg egy kicsit komolyabban veszi a rábízott feladatokat, vagy ha nem hagyja teljesen hidegen a politika, és nem tartja a szokásos családi nyűgnek. De arra jutottam, hogy a sorsát sehogyan sem kerülhette volna el, pedig a végén még arra is rávette magát, hogy foglalkozzon a küldetésével. Bár az is lehet, hogy inkább csak a Lengyel húgának akart imponálni, mert nekem végig úgy tűnt, hogy a maga módján szerelmes volt belé, még ha tagadta is. Talán érte bármit megtett volna.

 

Voltak hetek, amikor a Lengyel húga szinte már beköltözött hozzánk, ilyenkor bezárkóztak a Herceg szobájába, és mindenféle zenét bömböltettek, de leginkább valamilyen tánczenét. Még Leót sem engedték be magukhoz, olyankor szegény kutya idegesen járkált fel-alá a folyosón, aztán leült az ajtó elé, és elkezdett nyüszíteni, majd egyre hangosabban ugatni, végül az ajtót kaparni, mígnem egyszer a Herceg meg nem unta, és jól el nem verte. Leó még egyszer-kétszer próbálkozott utána, de hamar belátta, hogy a Herceg nem fogja beengedni, végül aztán az én szobámban kötött ki, ültünk a fotelben és vártunk, vártuk, hogy történjen végre valami.

 

Csak egy dolgot nem akartam várni, hogy hívjanak a Szanatóriumból, hogy közöljék a hírt. Csapdába szorultam, nem mertem megkockáztatni, hogy a Herceg apja bosszúból megvonja a kezelés költségeit, amire időnként szeretett utalni, ezért mindenféleképpen ki kellett tartanom mellettük, pedig még meglátogatni se tudtam az anyámat, mert azonnal veszélybe sodortam volna. Azt már tudtam, hogy megfigyelnek bennünket, csak abban nem voltam biztos, kiktől kell jobban tartanunk az Udvartól vagy az Északiaktól, közben meg mindenki arról beszélt, hogy előbb vagy utóbb darabokra fog hullani az ország, és semmi esély sem lesz a békés rendezésre.

 

Ültünk Leóval a fotelben, szerencsére elég nagy volt kettőnknek is, és vártuk a következő „kérést”, hol éhesek voltak, hol pezsgőért kellett elszaladnunk, vagy a Lengyelékhez valami ruháért, éppen, ami az eszükbe jutott. Időnként hangosan énekeltek vagy veszekedtek, néha vázákat és ki tudja még miket törtek szét, néha pedig síri csend vette őket körül. Az egyik vizitnek azzal lett vége, hogy a Lengyel húga teátrálisan elhagyta a lakást, sorba csapkodva be maga után az ajtókat, a Herceg meg vérben forgó szemekkel követte, és még utána üvöltött, hogy: „Dögölj meg, te utolsó ribanc!” Majd bejött hozzánk, megsimogatta Leót, és mintha én ott se lennék, azt mondta neki: „Látod, ilyenek a nők! Nem érdemes foglalkozni velük! Gyere, te majd megvigasztalsz! Gyere, kicsi Leó!” Az ostoba dög meg ment utána, már el is felejtette, hogy ki verte el nadrágszíjjal, mert éppen olyan kedve volt. Néhány napig nyugtunk volt, de utána kibékültek, és kezdődött minden elölről, a Herceg apja meg egyre türelmetlenebb lett, mert már réges-régen az Északiak bizalmába kellett volna férkőznünk. Időnként próbáltam ugyan beszélni a fejével, de teljesen hatástalanul.

 

Akkor sem hallgatott rám, amikor a kikötőben az Északiak autóját vártuk a megbeszélt kocsma előtt. „Óvatosnak kell lennünk! Sehogy sem tetszik nekem ez az egész!” – mondtam neki. „Ez amíg nálam van, nem lehet bajunk!” – húzott elő a kabátja ujjából egy hegyes tőrt. „Lazíts már egy kicsit!” – mondta vigyorogva, és oldalba bökött. „Mennyi időnk van még?” – kérdezte. „Felejtsd el, nem megyünk sehova, itt állunk szépen és várunk!” – válaszoltam. „Nem ez volt a kérdés, mennyi időnk van még?” – kérdezte újra. „Alig tizenöt percünk!” – feleltem vonakodva miután ránéztem az órámat. „Gyere, menjünk be addig a kocsmába, úgyis esik ez a szar eső, igyunk meg valamit!” „Nem kéne, főleg most nem kéne!” – próbáltam visszatartani. „Különben is át kéne beszélnünk a taktikát, hogyan tárgyaljunk velük!” „Ne kezdj már te is olyan lenni, mint az apám! Ez nem egy futballmeccs, odamegyünk, beszélgetünk, mindenki elmondja a feltételeit, és utána megyünk Isten hírével!” „Nekem akkor sem tetszik ez az egész, miért nem ők jönnek hozzánk?” – kérdeztem. „Ne légy már folyton ilyen beszari! Igyál valamit, attól nyugodtabb leszel!”

 

Sört választottam, a Herceg is, mellé még egy rumot. „Ezt isznak a matrózok is, nem igaz?” – nevette el magát. „Igen, de mi most nem hajóra fogunk szállni!” – válaszoltam fintorogva. A pultnál álltunk, mindenkit alaposan végignéztem, mindenkiről száz százalékosan meg mertem volna állapítani, hogy az Északiak embere. „Elmegyek hugyozni” – mondta a Herceg. „Rendben, addig én megnézem, mi a helyzet oda kint, ott találkozunk” – válaszoltam neki.

 

Kimentem a kocsma elé, még jobban esett az eső, kezdett sötétedni, minden mozdulatlan volt és csendes, mégis veszélyt éreztem, magam se tudtam, hogy miért. Eltelhetett bő tíz perc is, de a Herceg csak nem jött ki, idegesen visszamentem érte, de nem találtam sehol sem, se a pultnál, se az asztaloknál, se a vécében, pedig megnéztem mindenhol, tanácstalanul álltam a mosdó előtt, már a legrosszabbra gondoltam, amikor a hátam mögött kinyílt a raktár ajtaja, és a Herceg lépett ki rajta vigyorogva, egy pillanatra láttam még, ahogy a pincérnő a blúzát gombolja össze. „Mekkora egy idióta vagy! Nem vesztegetted az idődet, mi?!” – kiáltottam rá dühösen, és elkezdtem kilökdösni a kocsmából. Legszívesebben felpofoztam volna, de helyette csak a gallérját ragadtam meg, és magamhoz rántottam. „Ide figyelj, ha még egyszer elcseszed nekem, az apád biztosan kiherél, nem szeretném többször elmondani!” – ordítottam az arcába. „Nem szeretném többször elmondani...” – utánozta az apját, erre már nem válaszoltam, bántam már, hogy nem vertem orrba korábban, talán attól észhez tért volna, de be kellett látnom, hogy teljesen reménytelen eset.

 

Közben teljesen sötét lett, dühösen gomboltam be a kabátomat, és elkezdtem fel-alá járkálni. „Azt hiszem, ott lesz az autónk!” – mutatott egy idő után a távolba. „A reflektor, látod? Időnként felvillan, nekünk jelezhet! Gyere, menjünk, kezdődik a kirándulás!”

 

Igaza volt, valóban minket várt, alig szálltunk be, a sofőr egyből indított, eleinte igyekeztem megjegyezni, hogy merre megyünk, de csak annyit tudtam kivenni, hogy felfelé a hegyekbe tartunk.

 

A találkozó egy nagyobb vadászházban volt, a szoba, ahová a sofőr bevezetett minket fűtetlen volt, az asztalon és a körülötte lévő székeken kívül nem volt benne semmi, kérdőn néztünk egymásra, aztán végül leültünk az asztalhoz. Kis idő múlva megjelent egy fiúcska, aki gyakorlott mozdulatokkal begyújtott a kályhába, miután kiment a Herceggel odahúztuk a székünket a kályha elé, hogy hamarabb felmelegedjünk. Elkezdtem levenni a cipőmet, ami teljesen átázott, amíg felküzdöttük magunkat a vadászházhoz, mivel az autó csak lejjebb tudott megállni,. „Ne vedd le!” – mondta a Herceg. „Már miért ne venném le?” – kérdeztem meglepetten. „Mert azt mondtam, mezítláb különben sem illik várakozni!” Csodálkozva néztem rá, hirtelen olyan érzésem lett, mintha nem is ő beszélne hozzám. „Nem illik? Ezt hogy érted?” – kérdeztem. Lassan felém fordult: „Ez most egy komoly és történelmi pillanat, népek sorsa fog eldőlni!” – mondta színpadiasan. „Mi van? Te teljesen berúgtál a rumtól?” – kérdeztem. „Kussolj már!” – sziszegte a fogai között, és a mutatóujját a szája elé tartotta, majd hangosan folytatta. „Ugye, milyen jó meleg ez a kályha? Szerintem nyugodtan rakhatnál rá még egy kis fát!” – mondta, mire én lassan ugyan, de megértettem, hogy kussolnom kell, mert valószínűleg hallják minden szavunkat.

 

Csendben voltunk, időnként raktam a tűzre, már a kabátunkat is levettük, a Herceg a tőrét a zoknijába csúsztatta, vártunk, én legszívesebben járkáltam volna, de nem mertem mozdulni. Egyre jobban dühített, hogy direkt várakoztatnak, a Hercegen viszont semmi sem látszott, nyugodtan ült, pedig ismertem jól, tudtam, hogy belül mélységesen sértőnek és pitiánernek tartja a helyzetet, hogy nem fogadják egyből, és egyáltalán nem a rangjához méltón kezelik, de úgy tűnt, felül tudott kerekedni a dolgokon, kivételesen nekem esett nehezemre nyugodtnak maradnom.

 

Nagy sokára bejött egy vadászruhás férfi, és összecsapta a kezét: „Uraim, hát magukat ide irányították? Micsoda fatális félreértés! Kérem, fáradjanak velem egy sokkal kényelmesebb terembe!” – kezdte nyájasan, miközben a kezét tördelte. „Jó lesz itt is!” – mondta a Herceg miközben felállt, és lassan az asztalhoz húzta a székét, felpattantam én is, és követtem a példáját. A férfi elbizonytalanodott, krákogni kezdett, és csak annyit bírt kinyögni, hogy neki azt parancsolták, hogy kísérjen minket a másik terembe. „Rendben!” – felelte a Herceg és leült, rám se kellett néznie, leültem én is. A férfi állt még ott egy darabig, aztán hátrálva kiment a szobából, a legszívesebben elnevettem volna magam, de nem mertem, életében először a Herceg végre úgy viselkedett, ahogyan mindig is kellett volna.

 

Nem telt el sok idő, meg is jött a tárgyaló küldöttség, élükön a Tábornokkal, aki élőben sokkal nagyobb termetű volt, mint a képeken. „Uraim!” – lépett oda hozzánk, és már előre nyújtotta a kezét, a Herceg komótosan tápászkodott fel. „Uraim, elnézést a csúszásért, de nem várt események jöttek közbe, és...” „Kérem, ne magyarázkodjon!” – vágott a szavába a Herceg. „Egy katonának első a kötelesség, nem igaz? De ne is raboljuk egymás idejét, térjünk a lényegre!”

 

A Herceg határozott volt, lassan és nyugodtan beszélt, fogalmam sem volt, hogy mit beszélhetett az apjával a tárgyalás előtti napon, de úgy viselkedett, mintha minden nyerőlap az ő kezében volna, vagy éppenséggel semmi veszíteni valója nem lenne. Az Északiak meglepetten néztek egymásra, a Tábornok odaszólt a mellette ülő fiatalabbik férfinak, hogy hozasson ételt és italt nekünk. „Hallgatom!” – szólalt meg újra a Herceg.

 

Először a Herceg apját kezdte el dicsérni, hogy milyen alázattal és határozottsággal vezette a minisztériumát: „Pedig a mostani időkben az egész ország egy valóságos puskaporos hordó!” – nevetett fel, de a Herceg arca meg se rezzent. Aztán azzal folytatta, hogy mindig is odafigyelt az Északiakra, és ezt soha nem fogják neki elfelejteni, külön kiemelte, hogy: „Természetesen mindenben támogatni fogjuk a törekvéseit!” „És mit kérnek cserébe?” – kérdezte a Herceg. „Az részletkérdés!” – vágta rá a Tábornok mosolyogva. „Mi csak annyit szeretnénk, hogy az édesapja tudja, számíthat ránk!” „És mi a biztosíték, hogy nem az Udvarral tartanak?” A Tábornok újból elmosolyodott: „Biztosíthatom, ha mások lennének a szándékaink, akkor ez a találkozó nem jött volna létre! Azt gondolom, hogy mindannyian sokat kockáztattunk, és senkinek nem áll érdekében, hogy ez a gyümölcsöző kapcsolat megszakadjon.”

 

Egyre inkább kezdett olyan érzésem lenni, mintha egy olyan sakkpartit követnék figyelemmel, amelyet a két játékoson kívül senki sem ért, sőt még talán ők maguk sem igazán. Aztán a tárgyalás érdemi része be is fejeződött. Behozták a húsokkal gazdagon megrakott tálakat, természetesen koccintani is kellett, a beszélgetés pedig egyre inkább a vadászat felé terelődött.

 

Azzal az egy dologgal nem számoltunk, hogy esetleg az éjszakát ott kell majd töltenünk, számomra ez csak akkor tudatosult, amikor kimentem levegőzni az udvarra, és megnéztem az órámat, éjjel három óra volt, teljesen elveszítettem az időérzékemet. Amikor visszamentem megkérdeztem a Herceget, hogy mi legyen, de a Tábornok győzködött minket, hogy maradjunk, várjuk meg, amíg kivilágosodik, addig a sofőrünk is ki tudja magát pihenni egy kicsit.

 

A Hercegen nem látszott az ital, a Tábornokon annál inkább, egyre lassabban és vontatottabban kezdett beszélni, nekem fájt a fejem, és már csak a vizet kívántam. Szerencsére hamar kivilágosodott, szóltunk a sofőrnek, lassan indulnánk már vissza, a Tábornok végül annyira berúgott, hogy támogatni kellett, amíg kikísért minket a kocsihoz.

 

„Ez mekkora egy idióta!” – csóváltam a fejem, miközben elhagytuk a vadászházat, de a Herceg szinte azonnal elaludt, pedig szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy mégis mi értelme volt ennek az egésznek, aztán előbb csak becsuktam a szemem, majd én is elaludtam. Még fent voltunk a hegyi úton, amikor egy nagy fékezésre és csattanásra riadtam fel, beborultunk az árokba, egy fa állított meg minket. Bevertem a fejem, egyből éreztem, hogy vérzik, a Herceg először nem mozdult, de szerencsére nem lett semmi baja, csak a lábát fájlalta, de ő is ki tudott szállni a kocsiból. A sofőr viszont eszméletlen volt, összezúzta az arcát, tiszta vér volt mindene, próbáltuk kihúzni a kocsiból, de beszorult a lába. Egy másodperc alatt kijózanodtam, mondtam a Hercegnek, hogy szerzek segítséget, üljön le addig, ne nagyon mozogjon.

 

„Elnézést, le tudnál fotózni minket?” – összerezzentem, egy fiatal lány érintette meg a vállam, hirtelen nem is tudtam, hogy hol vagyok, fogalmam se volt, mióta állhattam a mauzóleum tetején, lassan eszméltem, de csak lefotóztam őket is. „Minden rendben?” – kérdezte a lány. „Persze, igen!” – válaszoltam, és lesétáltam a lépcsőn, és ha már nyitva volt belülről is megnéztem a sírt, de hamar kijöttem, mert sokan voltak bent.

 

Semmi nem volt rendben, kavarogtak bennem az emlékek, annyiszor kellett már újra és újra elmondanom, hogy mi történt azután, hogy magára hagytam a Herceget, hogy már magam se voltam biztos benne, hogy valóban úgy volt-e. Mindenesetre az első kihallgatás óta mindig azt mondtam, hogy a vadászházat elhagyva egyből elaludtunk a hátsó ülésen, aztán arra riadtam fel, hogy belehajtottunk az árokba, még éreztem az ütközést, de aztán elvesztettem az eszméletemet, és csak akkor tértem magamhoz, miután a tűzoltók kiszedtek a kocsiból, és hogy csak a kórházban tudtam meg, hogy mi történt a Herceggel. Semmi mást nem mondtam nekik, csak ezt, újból és újból, amikor meg azt kérdezték, hogy mit kerestünk a vadászházban egyszerűen azt válaszoltam, hogy a Herceg vadászni szeretett volna, de előtte meg akartuk nézni a környéket, így volt az legegyszerűbb, szerencsére el is hitték nekem.

 

A mauzóleum mögött egy fákkal sűrűn benőtt rész volt, egy kisebb fajta erdő, itt-ott látszott egy-két kidőlt sírkő, szobor vagy mohával benőtt fémkereszt, a természet kezdte legyőzni az időt, így volt a legszebb. Mindenféle emberek jöttek velem szemben, sokan úgy viselkedtek, mintha csak kirándulni jöttek volna, sorra fotózták a sírokat, igaz én is néhányat.

 

A hátsó részhez érve egy újabb parcellánál találtam magas, kőkerítés vette körül. „Temető a temetőben” – gondoltam magamban, benéztem oda is, bent minden az ellentéte volt a kinti résznek, sűrűn sorakoztak egymás mellett a miniatűr sírkövek, szinte mindegyiken égett már gyertya. A sírok között olyan kevés volt a hely volt, hogy amikor ki akartam kerülni egy kínai párt, át kellett lépnem az egyiken, visszapillantottam rájuk, viszonylag fiatalok voltak, a halottjuk 2018-ig élt. Volt, aki faragott sütőtököt is kirakott, illatos gyertyákat, piros mécseseket, füstölőket, nem volt ritka, hogy tízen is körbeálltak egy sírt. Eleget láttam, inkább kifordultam onnan.

 

Úgy tippeltem akkor járhattam a legtávolabb a főbejárattól, elindultam visszafelé, mindig abba az irányba mentem, ahol kevesebb volt az ember, az érdekesebb dolgokat lefotóztam, például a temető mögötti bevásárlóközpontot, vagy egy ócskavashalmot a hátsókerítés mögött, a távolban pedig egy épülő stadiont.

 

Voltak érdekes sírfeliratok is, de a legbizarrabb az egy hatalmas, fekete márvány sírbolt volt, aranybetűkkel állt rajta a név és a születési év, de a halál ideje még nem volt belevésve, más név nem állt rajta, irigyeltem, hogy valaki képes ennyire előre tervezni. Volt még a zsebemben öt gyertya, leraktam erre a sírra, és komótosan meggyújtottam őket, aztán amikor elindultam és visszanéztem, akkor vettem észre, hogy a hátulján tükröződik egy fa árnyéka, egyből bevillant, hogy már csak ez az egy utolsó fotó hiányzik, és akkor tényleg befejezhetem, hiszen a terep alaposan meg lett szemlélve.

 

 

Neszlár Sándor

 

 

Tartalomjegyzék


Terepszemle 1. (Január)

 


Terepszemle 2. (Február)

 


Terepszemle 3. (Március)

 

Terepszemle 4. (Április)

 


Terepszemle 5. (Május)

 


Terepszemle 6. (Június)

 


Terepszemle 7. (Július)

 


Terepszemle 8. (Augusztus)

 


Terepszemle 9. (Szeptember)

 


Terepszemle 10. (Október)

 


Terepszemle 11. (November)

 


Terepszemle 12. (December)

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva