SzIF Online

Retrospektív őszi lapszemle

Havi szemle feledés ellen

Annál strukturáltabb és egyenesebb, következetesebb élményt nyújtott a prózaszekció, amibe most az esszét is és a visszaemlékezéseket is beleértem. Nádas Péter Radnóti francia kiadása kapcsán ír a költőről a maga megszokott kifinomult, csodálatos nyelvén, rendkívül intim kontextusba helyezve Radnótit és családját: újra és újra el tudjuk hinni neki, hogy a politika, a történelem és a személyesség egyszerűen elválaszthatatlan egymástól. Kíváncsian olvastam Nagy Ildikó Noémi és Garaczi László négykezes regényrészletét, a Hullámzó horizontot: talán picit rövid volt ez a részlet ahhoz, hogy nagyobb képet kapjunk arról, mi is van készülőfélben, de szerettem a próza ritmusát, a történések forgatókönyvét.

 

In medias res: mindig az a legjobb, amikor szövegek, folyóiratok, szellemi műhelyek valamilyen csoda folytán egy húron pendülnek, amikor egymásba simul a design és a Dasein, mondhatnám (Tamás Dénes után). Az idén van egy hatvanéves Jelenkorunk, van pluricentrikus nyelvünk, remek kisebb-nagyobb közösségünk, regionalitásaink élnek és dolgoznak a kivetettség és az önkormányzás boldog paradoxonában. Ennek a lapszemlének a jelszava a fent említett pluricentrikusság, a sokközpontú kultúránk, amelynek láthatóvá tett, ugyanakkor mégis láthatatlan normatív elvei vannak.

 

A 60 éves Jelenkor folyóiratot olvasni számomra a következőt jelenti: bevallani, hogy egy tőlem távol eső régió szellemi központjának életébe belelátni nem könnyű feladat és sosem lesz az. A Jelenkorban publikálni megtisztelő, mert a Jelenkor nem a centrumban van, de mégis centrum, a Jelenkor az a folyóirat, ahol a szöveg a maga puszta erejével hat, alkot és gyarapít, a Jelenkorban nem a legtudományosabb nyelvet alkalmazó kritikákat lehet olvasni, hanem a legérzékenyebbeket és a Jelenkorban fiatal szerzőt olvasni a legjobb a legidősebb szerzők után, bíztató sárga borítója ezer közül is felismerhetővé teszi. A 60. születésnapra elkészült lapszámban, amely októberben jelent meg, a magyar irodalom jelenleg legismertebb szerzői vonulnak fel írásaikkal, kétségkívül óriási elvárást támasztva az olvasóban és így nyilvánvalóan bennem is, aki az évfordulók ellenére mindig a szkepszis és kíváncsiság felől közelít. Minden esetre, aki a lapszámban meglengetett költészeti horogra szeretné ráharapni, lehet, hogy melléharap, viszont kárpótolja a próza és a kritika.

 

Egy ilyen kaliberű szerzőgárda elvileg garantálná a maximális gyönyört és a költészetben való önfeledt tobzódást, ám nem egészen így tapasztaltam. A líra terén úgy tűnt, hogy a hatvanéves születésnap hangulata valamiféle öregséggel való számvetéssé szublimálódik, mintha nem egy folyóirat sajtótörténeti idejéről beszélnénk, hanem inkább a sok személyes eltelt idő kollekciójává vált volna ez a lírai repertoár. Azok a szövegek, melyek némiképp felül tudtak kerekedni az „eltűnt idő nyomán”, például Grecsó Krisztián Mint akinek hagyaték, vagy Oravecz Imre négy verse, főképp az Öregség című, mind arról tesznek tanúbizonyságot, hogy létezik egy olyan nyelv a „fiatal szerző” kultusza közben és után, ami nem szűnik meg számot vetni önmagával, frissen tartva a nyelvet, rengeteg kötet, publikáció, siker következtében is. Schein Gábor érzékeny nyelve is erről tanúskodik, őszinteségében az építőkövek pontosan a helyükön vannak. Kovács András Ferenc nyelvvel való bánásmódjába sosem lehet belekötni, ugyanakkor a Függetlenek Szalonja. Hommage á Henri Rousseau című remek vers kilóg tonalitásában és tematikusan is a lapszámból. A legnagyobb fejvakarást Szijj Ferenc okozta, ugyanis mindazt elérte nálam, amit a költészetnek el kell érnie normális esetben olvasójával: a kaotikus, szinte teljesen érthetetlen szituációteremtésből fokozatosan eljuttatott a keserűség katartikus felismeréséig – nem tudom, hogy csinálta, de napokig rettenetesen bosszantott ez a vers: a Nyolc kormozott üveg először elhitette velem, hogy teljesen hülye vagyok a költészethez, a végén meg persze győz a fanyar irónia, némi lehetetlenségekkel megspékelve, nektár piciny mizantróp szívemnek.

 

Annál strukturáltabb és egyenesebb, következetesebb élményt nyújtott a prózaszekció, amibe most az esszét is és a visszaemlékezéseket is beleértem. Nádas Péter Radnóti francia kiadása kapcsán ír a költőről a maga megszokott kifinomult, csodálatos nyelvén, rendkívül intim kontextusba helyezve Radnótit és családját: újra és újra el tudjuk hinni neki, hogy a politika, a történelem és a személyesség egyszerűen elválaszthatatlan egymástól. Kíváncsian olvastam Nagy Ildikó Noémi és Garaczi László négykezes regényrészletét, a Hullámzó horizontot: talán picit rövid volt ez a részlet ahhoz, hogy nagyobb képet kapjunk arról, mi is van készülőfélben, de szerettem a próza ritmusát, a történések forgatókönyvét. Parti Nagy Lajosnak ezúttal igencsak hálás vagyok, mert úgy volt képes mesélni a folyóiratról, hogy akik ebben a pillanatban veszik kézbe a lapot először, egyből elkapja őket a nosztalgia egy sosemvolt múltjuk után. Nagyon személyes, pergő, különleges, ugyanakkor benne van minden, ami egy szerkesztőség életében benne foglaltatik, bármelyik magyar folyóirat szerkesztősége lehetne – és persze mégsem. Az idén egy számomra fontos könyvről, Szilasi László Luther kutyáiról Deczki Sarolta írt egy rendkívül érzékeny, tudálékosságtól mentes kritikát, amely ráérez a könyv brutális őszinteségében rejlő poétikai erőre, például az ilyen kijelentések által: „S itt érdemes visszakanyarodni a narrátor problémájához. Bazsányi Sándor azt írja erről, hogy „[a] színvonalas szépirodalom mindig – vigyázat, leegyszerűsítés következik! –: vallomás és képmutatás tetszetős elegye. Vallomásként tetszelgő képmutatás vagy képmutatásig kidolgozott vallomás”. Vagyis egyszerre van szó vallomásról és képmutatásról, még ha az utóbbit nem is a megtévesztés értelmében vesszük, hanem szó szerint, úgy, hogy valaki arra törekszik, hogy egyáltalán valamilyen képet mutasson magáról.” vagy „Kevés igazán sikerült szöveg van a magyar irodalomban, melyekben a teljes, megalkuvást nem tűrő önfeltárulkozás magas esztétikai színvonalon valósul meg. Jelen esetben néha az lehet az olvasó érzése, hogy mindenre talán mégsem kíváncsi, ám maga is tisztában van vele, hogy a mindent nem öncélúan meséli el neki a narrátor, hanem azért, mert ennek a történetnek ez a logikája. Erre szerződött: a mindenre. Alább nem adja. Méghozzá azért nem, mert akkor csonkolna, hazudna, akkor az nem így lenne.” Deczki azt is hozzáteszi ugyanakkor, hogy itt nem arról van szó, hogy ne lenne precedens az effajta feltárulkozásra a magyar irodalomban, hanem a poétikai pontosság az, ami megkapóvá válik egy ilyen regényben.

 

A Jelenkor születésnapi számában nem a konkrét fölrajzi határok tették lehetővé a pluricentrizmust, hanem a pécsi szellemi műhely különállása, saját útja és meghatározottsága. Ami viszont valóban a többközpontúság jegyében fogant, az a szlovákiai Irodalmi Szemle – és egyúttal meg is nyerte az idei legjobb grafikai tervezést. Szemet gyönyörködtető, ’edgy’, egyszerre rendkívül vicces és halálkomoly grafikai tervezése lett az októberi Szemlének, mégpedig Matúš Maťátko tollából/ecsetéből/számítógépéből. Nemcsak hogy a szemnek is kellemes olvasást biztosít a szövegek elhelyezése és beosztása, hanem a kis ikonszerű rajzok ismétlődnek, egyre komikusabb elhelyezésben (például a nyuszis papucs vagy enyhe blaszfémiába hajló szakrális tárgyak profán környezetbe helyezése – kettős kereszttel való hadonászás: mind a magyar, mind a szlovák ikonográfiának szerves része a szimbólum). A lapszám tanulmányblokkja figyelemre méltó, lássuk csak a címeket, amelyek a százéves egységes Románia és mások önértékelését is térdre kényszerítik: Németh Zoltán Pluricentrikus nyelv és transzkulturalizmus a kortárs határon túli magyar irodalmakban, Petres Csizmadia Gabriella „Hijábo beszíll így vagy úgy az embër, akkor is csak a magájjét mongya.” Száz Pál Fűje sarjad mezőknek című műve nyelvhasználatáról, Ladányi István Az Újvidéki Új Symposion folyóirat első szerkesztői nemzedékének policentrikus irodalom-és kultúrafelfogása illetve Szávai Dorottya A székely Edward. Gondolatok az első európai komparatisztikai lap, az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok, az Acta Comparationis Litterarum Universarum történetéről a többnyelvűség perspektívájában. Mind a négy tanulmány rendkívül fontos és érdekfeszítő több szempontból is: Németh is és Petres is releváns példákat hoz arra, hogy a határon túli magyar irodalmakban a kölcsönszavak és a regionális nyelvhasználat milyen poétikai funkciókkal bír, a globális és a lokális keresztmetszetében. Különösen örültem annak, hogy Kolozsvár is visszaköszön néhány szövegből: Németh a Cselényi Béla elhíresült/hírhedt kolozsvári keveréknyelvén íródott versét is behozza értelmezésébe, Szávai Dorottya pedig az ÖIL-ről írván nyilvánvalóan T. Szabó Leventére hivatkozik, akinek jelenleg is kutatási területe ez a valóban izgalmas 19. századi folyóirat. Ugyancsak kíváncsian olvastam Ladányi szövegét, hiszen az Új Symposion szívem számtalan csücskeinek egyike, különösen a lap korai történetét tekintve (szégyentelen önreklám: jómagam az ÚS szubkultúra-felfogását tárgyaltam egy korábbi Korunk hasábjain), ráadásul az utóbbi időben rendesen belemerültem a délszláv irodalmakba (is). Ladányi írása kapcsolódik egy korábbi tanulmányához, amely a 2015-ös októberi Tiszatájban olvasható és remekül beilleszti a folyóiratot a modernség vonulatába. Nem tudok egyebet tenni, mint gratulálni ezért a remek tanulmányblokkért, viva la határtalanság, viva la literatura.

 

Azt azonban nincs miért tagadni, hogy óhatatlanul kialakul egy hierarchia a folyóiratok között, főleg egy olyan kis nemzet olyan nagy folyóiratszámával, mint a magyar. A dél-dunántúli régióban például a veszprémi Művészetek Háza által kiadott Vár Ucca Műhely nem biztos, hogy a legismertebb folyóirataink közé tartozik, de annál izgalmasabb, hogy mi történik benne időnként. A 2018/3-as lapszámban (a lap sajnos, nyilvánvaló támogatási problémák miatt rendszertelenül jelenik meg, de egyelőre még folyamatosan) egy ugyancsak pluricentrikus perspekívába illeszthető novellát olvastam, a Szathmári István Slavica című írását. Volt ebben a novellában valami szívszorító, ahogyan két különböző nyelvű ember egy furcsa környezetben nem tud ellenállni vágyainak, mégis ott van az elfojtás, és a szövegben fölbukkanó domborzati formákba, ha úgy tetszik tájakba is ezek az akadályok íródnak bele. Ez a félszegség, amely mögött iszonyatos vágyakozás húzódik meg, eszembe juttatta Balázs Attila hasonló novelláját a Hasítás antológiából – abban több a beatkorszakhoz fűződő életérzés, de ugyanezek a kiüresedések, keresések, utazások ütik le az alaphangot. Apropó, beatkorszak: A Vár Ucca Műhelyt azért tessék megvenni, nem csak a Dél-Dunántúlon, mert olvashatunk benne egy rövid interjút a 99 (IGEN, kilencvenkilenc) éves Lawrence Ferlinghettivel, illetve két, angol eredetiben nagyon ismert verset is Domokos Tamás fordításában. Aki úgy érzi, hogy Ezra Pound után is „poetry is news that stays news”, az vegye elő Ferlinghettit, az összes beatköltőt és merüljön alá. Értelemszerűen ennek a lapszemlének nem a fiatal szerzők voltak a fókuszpontjai – de van még idő, van még egy lapszemle és van még egy 2019 is, nemsokára ugyanitt, yours truly.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva