SzIF Online

A kortárs izlandi nagyeposz

Jón Kalman Stefánsson: Menny és pokol trilógia, fordító Egyed Veronika, Jelenkor, Budapest, 2019

Az európai ember abban a tapasztalatban éli az életét, hogy az országok valójában nincsenek is egymástól olyan messze. Ez nem jelenti azt, hogy nyelvtől és nemzetiségtől függetlenül mindenből lehet otthon, pusztán azt, hogy az országhatárokat emberek kreálták, vagyis műviek. Izland azonban egy sziget északon, amelynek a határait soha nem az ember rajzolta fel. A hegyek, a hó és az óceán olyan természeti elemek, amelyek mindig is hatalmasabbak voltak bármiféle humán elgondolásnál. Jón Kalman Stefánsson trilógiája ennek a természeti hatalmak által körülzárt és meghatározott világnak a működésébe enged betekintést

 

Vannak történetek, amelyekről nagyon nehéz beszélni, méghozzá azért, mert nem valakiről szólnak, hanem magáról az emberről. Jón Kalman Stefánsson Menny és pokol trilógiája éppen ilyen. A létezést járja körül, mint előtte már oly sokan. Stefánsson szövegvilága képes az egyént középpontba állítva egy olyan kollektív emlékezetet létrehozni, amelyet mindenki egyszerre érezhet idegennek és mégis a sajátjának. Magyarul a Jelenkor kiadó gondozásában jelent meg a három egybefüggő kötet, Egyed Veronika fordításában és jegyzeteivel.

 

Az európai ember abban a tapasztalatban éli az életét, hogy az országok valójában nincsenek is egymástól olyan messze. Ez nem jelenti azt, hogy nyelvtől és nemzetiségtől függetlenül mindenből lehet otthon, pusztán azt, hogy az országhatárokat emberek kreálták, vagyis műviek. Izland azonban egy sziget északon, amelynek a határait soha nem az ember rajzolta fel. A hegyek, a hó és az óceán olyan természeti elemek, amelyek mindig is hatalmasabbak voltak bármiféle humán elgondolásnál. „A hegyek hatalmához nem ér fel se élet, se halál, se a földnyelven egymáshoz bújó házak, amikben élünk.” (I., 9.) Jón Kalman Stefánsson trilógiája ennek a természeti hatalmak által körülzárt és meghatározott világnak a működésébe enged betekintést, amely annak ellenére, hogy különleges élőhelynek számít, olyan kérdéseket enged felvetni, amelyek nem kizárólag az izlandi embert, hanem az egész emberiséget érintik, talán éppen szélsőségességük miatt.

 

A regény elbeszélőit a beszédhelyzet alapján halottaknak kell tételeznünk. Olyan két világ között ragadt lények ők, akiknek semmijük nem maradt, csak az emlékezetük. Bizonytalan küldetést teljesítenek szavaik által, az elmondottak rést hasíthatnak a világ szövetén és segíthetnek élőn, holton. Hiszen a sötétségben az ember egyedül az emlékezetét hívhatja segítségül. Egy ilyen nyitány allegorikus kezdetnek hat. A holt elbeszélők újra meg újra saját szövegtérhez jutnak a nagyobb fejezetek elején, ahol minduntalan kísérletet tesznek arra, hogy elmagyarázzák: miért is mondják el a történeteiket. Pedig a történetek eleve arra valók, hogy mondják őket, néha minden cél nélkül is. A sodró erejű elbeszéléssel szembesülő olvasó el is feledkezhet arról, kiktől is hallja mindezt. Én jobb szó híján szellemeknek hívom őket. A történetek maguk is felvonultatnak holtakat, akik megszólalnak, figyelnek a sarokból, számonkérnek és néha segítenek átkelni a hegyeken. A fokalizált szereplői perspektíva miatt bizonytalanok vagyunk ezeknek a lényeknek a létezésében, azonban újra meg újra mellbe vágja az olvasót, hogy a narrátori szólam szükségszerűen létező, mi több, igaz alakokká formálja ezeket a kísérteteket. Kevés dolog biztos ebben a szövegvilágban, megkérdőjeleződik élet és értelem, szerelem és hit, de hogy Izlandon lehet látni holtakat, afelől nincs kétség. Ennek a felismerése hátborzongató és misztikus tapasztalat.

 

A főszereplő fiú, csupaszon, névtelenül, család nélkül áll a világban, amely (mint kiderül) nem szokatlan életmodell. Az izlandi ember a hegyek árnyékában magányos és folyton fázik. „Izlandon úgysem látni mást, csak hegyeket, vízeséseket, zsombékot, meg ezt a furcsa napsütést, ami, ha átszűrődik az emberen, költő lesz belőle.” (I., 138.) A szöveg hatalommá emeli az irodalmat, olyan hatalommá, mint amilyen a hegyek és a hó. Először úgy tűnik, a fiú és barátja, Bárður azok, akik fogékonyak erre a hatalomra, aztán idővel kiderül, az ember lelke eleve át van itatva irodalommal, a kérdés csak az, mennyire hajlandó elfogadni a szó uralmát önmaga felett. A fiú pusztán abban különbözik az őt körülvevőktől, hogy amikor a tengeren halálra fagy a legjobb barátja, amiért otthon felejtette az anorákját, nem a többi halászt, a tengert vagy a feledékenységet hibáztatja, hanem a szavakat. Bárður ugyanis olvasott indulás előtt, magával akarta vinni a szavakat, az emlékezetébe csomagolni őket: „nélküled nekem már nem kedves semmi” (I., 65.), emiatt hagyta otthon az anorákot. A fiú azzal az eltökélt szándékkal indul útnak, hátán a gyilkos könyvvel, hogy megöli magát. De amikor visszatér a városba, az egyik fő karakter, Geirþrúður, a modern és éppen ezért átkozott nő menedéket nyújt neki. Így már nem is olyan könnyű meghalni.

 

A három kötet tulajdonképpen csak jelképesen különül el, hiszen egyetlen hatalmas történetről van szó, amely (akár bármelyik elbeszélés) három egységre bontható. A szöveg együvé tartozását a magyar kiadás gyönyörűen valósítja meg vizuálisan Tillai Tamás borítótervével, a háromba hasított hal képével. Az első kötet (Menny és pokol) az előbb felvázolt történetet meséli el. Azt tudjuk meg belőle, hogyan kerül ki a fiú a halászok közül Geirþrúður kétes hírű házába, ahol szabad olvasásból élni. A második kötet (Az angyalok bánata) véleményem szerint a legfontosabb szövegrész. Cselekménye szerint a fiú kénytelen néhány levélért átkelni a nagydarab postással, Jensszel az északi partok hegyein egészen a Jeges-tengerig. A téli hegyek gyilkosak, könnyű rajtuk meghalni. A kötet pontos hidegtapasztalatok lírai leírásával táncol az élet és a halál közti vékony határvonalon. A szereplőkhöz hasonlóan a szöveg is lassan és nehezen emeli a lábát, miközben a kultúrát uraló férfiasság egész eszmevilága kénytelen szembekerülni a nyegle álmodozók tág gondolkodásmódjával. A fiú és Jens egymással folytatott küzdelme, amelyet kizárólag a halál közelsége képes megidézni, olyan ősi kérdéseket képes felvonultatni, amelyek bárhol máshol a banalitás veszélyével fenyegetnének. De ott, ahol a fagy megdermeszti a lábakban a vért, megvakít és megsüketít a vihar, más kérdéseket nem lehet feltenni. „Ha az Ördög teremtett valamit ezen a világon a pénzen kívül, akkor az a hófúvás a hegyekben. […] szerinted a pokolba visz-e minket, vagy a világ végére; csak azért kérdezi, hogy úrrá legyen a késztetésen, nehogy az a szégyenteljes dolog essen meg vele, hogy megöleli Jenst. Mi? Kicsoda? […] Fiú: Hát a nő, akit követünk.” (II., 297.) Ezen a ponton a legerősebb a hatása annak, hogy a narrátor nem tereli önmagára a figyelmet. A halott asszony, aki átvezeti a szereplőket a viharon, a fiú gondolkodásmódját ismerve először pusztán álomnak tűnhet, amíg hitelt nem nyer. Nagyon izgalmas, és a kötet olvasása után is nyitott kérdés marad az egyik mellékszereplő kiléte. Hjaltié, aki ugyan élő embernek tűnik, de mindazokra, akikről beszél, már senki nem emlékszik. Az élők a Hjalti névre is csak távolból gondolnak, mint valakire, aki rég meghalt már. Hjalti hovatartozása kovácsolja valóban mítosszá a történet hátterében felvonultatott szellemi jelenlétet.

 

A harmadik kötet (Az ember szíve) ügyetlenül kerekíti le az első két rész által megmozgatott, létezésre vonatkozó kérdéseket. A női emancipáció, a testi és a lelki szerelem kerül itt előtérbe, amelyek a második kötet kérdései után szinte kisstílűnek hatnak. A megoldások hirtelenek és tündérmesébe illők, a zárlat azonban mégis beleesik a banalitás csapdájába. „mert hát hol kezdődik az élet, és hol akad meg a halál, ha nem a csókban?” (III., 470.) Mindez nem csorbítja a trilógia jelentőségét, ugyanis narratológiai szempontból továbbra is izgalmas lehetőségeket rejt és az előzőekhez hasonlóan magas színvonalú olvasmányélményt nyújt, azonban méltatlan kalandregényes záróakkordoknak érzem a gyors eseményeket a korábbi két kötet lassú, szívveréshez hasonló lüktetéséhez, sötét és hideg világának érzékletes bemutatásához képest. A harmadik könyvben beköszöntő tavasz nemcsak leírásai által, de tematikájában is kifesti a szövegvilágot. A korábban hóban, fagyban, halálban felvetett kérdések egy ilyen környezetben már nem kaphatnak valódi tétet.

 

A trilógián átívelő önreflexió mind a nyelviségre, mind az elbeszélés elbeszélés voltára felhívja a figyelmet. Tautológiának tűnhet, de ez a szöveg nagyon erősen mondani akar, magára a mondás aktusára nagy hangsúly kerül, összhangban az irodalom mint hatalom toposzával. Van ebben a nyelvben valami nagyon egyszerű és letisztult, miközben mégis erősen lírizált. „A tengerről beszélnek, meg az embertpróbáló nehézségekről; a halakról egészen szenvedélyesen szólnak, az ereikben tőkehal úszkál, májukba cápa merül, vihar van, rettenetes fagy, a tenger pedig halálfekete; Brynjólfur remeg, erősen az asztalba kapaszkodik, nehogy kizuhanjon, miközben Kolbeinn vaskos nyelve só után kutat a saját ajkain.” (I., 236.) Először idegen ez a sodró szövegalkotás, a mondattagolás nem követi az írás hagyományait, inkább a szóbeliség jegyeit hordozza. Ugyanez igaz az ismétlődő formákra is. A trilógia egyrészt hatalmas méretéből kifolyólag mintegy szükségszerűen ismétli önmagát, azonban nem az írott irodalom hagyományos módján, inkább a szóbeliség memorizációs megoldásait követi. Az első kötetben még vontatott lehet újra meg újra olvasni ugyanazokat a gondolatokat, amelyek örvényként kapcsolódnak egymáshoz, áthidalva az eseményeket. Később valódi ritmussá válik. Ez a forma felidézi a rapszodoszok pozícióját, de nem csak az ismétlés módja és a folyamszerű szövegalkotás áll az eposz műfaja mellett.

 

A középpontba állított fiú mintegy hősként vonul végig a történeten, nem feltétlenül azért, mert mesés tetteket hajt végre, hanem mert egy olyan kérdezésközpontú gondolkodásmódot képvisel, ami nemcsak a 19. század legvégén (amikor a trilógia játszódik), vagy Izlandon szokatlan, hanem általános probléma a humán világképben. Hol a helye a társadalomban a gondolkodónak, aki nem képes beilleszkedni a hagyományos dolgozói szférába? Ez a kérdés a fiút nem igazán foglalkoztatja, csak a válasz hiányát érzékeli a bőrén. Egy ilyen alkatot nem a helye és a megélhetése érdekel. „Jéghegy, gondolja, jegesmedvékkel teli jéghegy, fel fognak falni. De amikor végre sikerül kiűznie a fejéből, újra meglepik az élettel kapcsolatos nagyobb kérdések, történetesen, hogy éljen-e, és miért, és hogy megérdemli-e egyáltalán. Jaj, a bizonytalanság mohó ragadozóként kering a feje fölött.” (I., 182.) Ezek az alapvető filozófiai kérdések alakulnak és mozognak minduntalan a szövegvilágban. Attól, hogy a kérdezés mint életmód központi szerepet kap, megmutatkozik az is, milyen erős az ember számára a fordított, a válaszorientált gondolkodásmód. A válaszok viszont ténylegesen nem visznek előre. „Fiú: Az olyanok mint te, néha egyszerűen csak gyávák, mert nem merik meggondolni magukat. Apám a viharban fulladt vízbe, mert kimentek a tengerre, pedig látszott, hogy rossz idő lesz, és a legtöbben nem is mentek sehová. Pétur ismerte a kapitányt. Igazi férfi, mondta róla, nem félt az semmitől, soha. […] Meg is haltak mind a hatan. […] Hogy milyen végtelenül egyedül kellett lenni ezen az istenverte világon, csak azért, mert a kapitány olyan fene nagy férfi volt? Az átkozott férfiasságotok elfojt mindent, ami jó, érzékeny és szép, megöli magát az életet.” (II., 304.) A második kötetben Jens alakja a hagyományos férfiideát testesíti meg, aki csak a viharban képes igazán emberré lenni, aki akkor is felmegy a hegyre, ha tudja, hogy belehal. A fiú hősi pozícióját éppen az legitimálja, hogy lebontja ennek a férfias ideának az igazságát, miközben mégis képes megérteni őt.

 

A szöveg a fiú alakján kívül számtalan életutat vet fel és mutat be, a mellékszereplők száma szinte követhetetlen. Ezek az epizódok kilépnek abból a gyermeki, már-már kedves elbeszélői hangból, amely a fiú alakját kíséri. A mellékszereplők mind hasonlítanak a fiú gondolatvilágához, úgy tűnik, Izlandon az emberek az ideák utáni vágyban pusztulnak el. (Lehet, hogy mindenhol máshol is.) Ennek ellenére nem merik vagy tudják olyan nyíltan magukévá tenni ezt a szemléletet, ahogy a fiú. „Az egyik priccs be volt szegelve, két vékony léccel keresztben, ez volt a norvég Ole ágya; te nem ismered Olét, az aztán egy bajnok volt, mondták a fiúnak. […] Ole norvégul jórészt elfelejtett, izlandiul viszont szintén nem tanult meg rendesen, így egy teljesen új nyelvet teremtett magának valahol a kettő között […] Aztán meghalt, vízbe fulladt az Alsó-mólónál, szélcsendes időben: látta, ahogy a Hold tükröződik a víz sima felszínén, és fel akarta hozni onnan. Megfulladt, mert a szépséget kereste. Igen, bizony így volt. Pedig már előre befészkelte magát a legjobb hálóhelyre a következő út idejére; sehol máshol, csak itt akart aludni. […] Hát ezért van beszögezve az ágy.” (II., 51.) Ezek az epizódok hol hosszabb kitérők, hol rövidebbek, mint Oléé, azonban sűrűn átszövik a főnarratívát. Néha egy-egy képből vagy hasonlatból bomlanak ki, néha csak a személyükhöz kapcsolódó jelző idézi meg a különböző mellékalakok történetét.

 

A számos mellékszereplő mozgatása az állandó jelzők okos használatán múlik. Stefánsson képi világa megejtő, általában állatokhoz hasonlítja az embereket, legfőképpen akkor, ha jellemük legmélyebb vonását szeretné ábrázolni. A leggyakoribb kép adja magát, a halak és a tenger sós, fényes, ficánkoló világa mind a tájban, mind pedig az emberekben markáns jel marad, de bizonyos esetekben más képi világ is megjelenik. „Óláfiával sohasem beszélt, soha nem állt elég közel hozzá ahhoz, hogy érezze a nagy, nehézkes test súlyos, édeskés kipárolgását, és sohasem nézett úgy az asszony kerek szemébe, hogy megláthatta volna benne az esőt és az ázott lovakat.” (II., 45.) Óláfia figuráját többször is említik és mindig ezekkel a képekkel kerül kapcsolatba hol kisebb, hol nagyobb teret hasítva magának a szövegtestből. Az állandó jelző megerősíti az eposz műfajának megjelenését, de össze is tartja a szerteágazó szereplőgárdát.

 

„(M)int minden igazi könyv, ez is arról szól, hogy hogyan legyünk emberek, és hogy milyen pokolian nehéz az.” (III., 314.) A Menny és pokol trilógia egy igazán szép regény. Leginkább attól az, hogy valóban emberekről szól, egyetlen figurája sem papíralak, allegória, ezért hát mindegyik gyönyörű és egyszerre csúf. Merem eposznak hívni, nagyeposznak, mert úgy szól az emberről, ahogy a klasszikus görög forma teheti, és egy olyan hőst állít középpontjába, aki a boldog névtelenséget választaná, ha valaha felkínálták volna neki a lehetőséget. És az ilyen emberekről énekelni kell.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva