SzIF Online

Semmi felfelé

Három szomszédja volt a csúcson Zsibinek, jó negyven éve nem látott mást, csak őket. Szögvasék nem messze tőle, a kempingházak felett laktak, kicsivel közelebb a csúcshoz, de persze nem annyira közel, hogy kiérjenek a napra, oda, ahol már nem árnyékolják kamrasötétté a hegyet a fenyőfák. Oda nemigen jártak. Legfelül meg Bohdan élt, az egyetlen, aki kimerészkedett a napfényre.

 

Kálmán Gábor 1982-ben született Érsekújvárott. 2006-ban végzett az ELTE magyar szakán, 2011-ben jelent meg Nova című regénye a Kalligram Kiadó gondozásában. 2012-ben Bródy Sándor-díjat kapott. A regényből rádiójáték készült 2013-ban, 2014-ben jelent meg szlovák nyelven, Karol Wlachovsky fordításában.

 

A fenyőárnyéktól kamrasötét hegyoldalból váratlanul bukkant elő az elhagyott kempingházcsoport. Úgy valahogy, mint lapozáskor a mesekönyvekből kinyíló, gondosan behajtogatott kartonlap-vár. A fák  körbenőtték a tisztást, de egy vonalon túl nem merészkedtek, az ágak sem nyúltak a házak irányába, mintha attól félnének hogy az ablakokon benézve akasztott halottakra bukkannak, akik a keresztgerendákon csüngnek. A ködtől nyákos háztetők hullámpaláján megállt a rohadó avar- és fagallytörmelék, az ablakok négyszögeiben meg a piszkos félhomály. Évszaktól, napszaktól függetlenül folyton nehéz, ragadós csend ült a házak között, a tűlevelű fák szorosan közrefogták a kis teret, a faágak közé bepréselődő köd bezárta a csendet, mintha egy alaposan szigetelt süketszobába.

 

Ha Zsibi gondolt volna olyan bonyolultakat, hogy a tárgyak akkor is léteznek-e, mikor nem látjuk őket, ott vannak-e, tapinthatók-e, elhasználódnak-e olyankor is, az évtizedek óta nem használt faházcsoport kapcsán akkor is csak úgy tette volna fel a kérdést: hogyan lehetséges, hogy vannak dolgok, amik akkor sem léteznek, ha ott vagyunk.

 

Persze Zsibi nem gondolt ilyesmiket. Évek óta egyáltalán semmit nem gondolt. Kiakadt, bamba tekintete nem merengő volt, sűrű, tudatlan üresség inkább. Alkoholtól duzzadt, göröngyös arcában elvesztek a szemek. Szembogara és írisze már szinte egybefolyt a fehérjével, de nem mintha hályog takarta volna a szemét, inkább csak úgy szétfolyt, mint a tintafolt az itatóspapíron.

 

A háromsornyi kempingházra vigyázott eredetileg, amik évtizedek óta látogató nélkül álltak a hegycsúcs közvetlen szomszédságában. A csúcstámadó mászók utolsó tábora volt valaha, de Zsibi már nem emlékezett, hová is tűntek, miért is tűntek el. Reggelente kivánszorgott a viskójából, mint sok évtizede minden nap és lenézett, le a hegyről az egykori ösvényen lefelé, oda, ahol a lent-et a fent-től elzáró ködfelhők rétege véget ért. 

 

Már nem tudta, minek néz abba az irányba, sosem érkezett onnan lentről semmi felfelé. Zsibi mégis, mint egy kísértet, nap mint nap ott ácsorgott, lábán fekete gumicsizma és elfelejtett háborúk honvédségi szövetpantallója, felül valahakék, szürkévé foszlott szerelőmellény. 

 

Zsibi sosem viselt kabátot és sosem fűtött, hiába tombolt a legkíméletlenebb téli hideg, hiába lepte be a hegyet a szifonhabszerű hótakaró telente. Olyankor mondjuk nem is kellett neki a fűtés. A faágakra ülő hóréteg dunnaként borította a kempingházak körötti teret, lezárta mint egy konzervdobozt, csoda hogy tavaszig volt elég levegője Zsibinek. Faházában csak egy derékalj pár réteg lópokróccal, régi újságokkal bélelve és egy rozzant kályha, amit csak sütéshez használt.

 

Három szomszédja volt a csúcson Zsibinek, jó negyven éve nem látott mást, csak őket. Szögvasék nem messze tőle, a kempingházak felett laktak, kicsivel közelebb a csúcshoz, de persze nem annyira közel, hogy kiérjenek a napra, oda, ahol már nem árnyékolják kamrasötétté a hegyet a fenyőfák. Oda nemigen jártak. Legfelül meg Bohdan élt, az egyetlen, aki kimerészkedett a napfényre. 

 

Szögvas és Szögvasné Zsibihez hasonlóan szótlan emberek voltak. Faházukban döngölt padló, két ágy és egy asztal, fedett teraszukon kétlapos, fával fűtött sparhelt. Felette kifeszített zsinegeken, falraszögelt fémkampókon füvek, fűszerek, állatmaradványok száradtak. Bőrök, húsok, mosatlan belek. A polcokon fűszerek, edények, rozsdás konyhai eszközök: Szögvas néni konyhája. 

 

Szögvas néni évek óta főzött valamit sparheltje nagyobb főzőlapján egy hatalmas fekete fazékban, ami alatt folyamatosan ropogott a tűz, mint a mozgó gesztenyeárusok fémdobozában. Még a maskara is hasonló volt rajta, télen-nyáron ugyanaz a sokrétegű népi hacuka, hozzá nem illő éjfekete, földig érő szövetkabát, a vállán megkötve. Kitartóan főzött, bár már nem volt kinek, mióta nem látogatták a kempinget. Mégsem hagyta abba soha, szórta a kondérba a hozzávalókat, kormos hab áramlott ki a peremén, kilötyögött a terasz földjére.

 

Szögvas néninek valamilyen furcsa oknál fogva folyton rángatózott a feje oldalra, mint egy kicsavart rongybabának. Ritmikusan, óraműpontossággal. Szemből nézve közvetlenül az áll alatt, hátulról a tarkó mértani közepénél meg-megtörve, mindig balra, mintha valamilyen gerincideg becsípődése okozná. Mindeközben a kezében óriás fakanállal keverte megállás nélkül a kondérban lévő kotyvalékot. A keze körbe-körbe járt, azonos sebességgel. Mindig balról jobbra. Ahogy a barnává aszalódott faviskó teraszán állt a kondér felett, gyászos, fordított ingaórának tűnt, épp csak nem jelezte az éjfelet. 

 

Szögvas úr mindeközben a távolt kémlelte, pont úgy, mint Zsibi. Rozsdaszínű, borostás arcán semmi érzelem, szájában addig égett érintetlenül a sodort dohány, míg el nem érte cserepes-kérgesre edződött ajkait, meg sem érezte a parázs sokszáz fokát, még akkor sem, amikor már égett bőr szaga terjengett körülötte a levegőben. Folyton elnyűtt zakót hordott fekete pantallóval, fején hatalmas, fekete kalap, mint a vásári cigányoké.

 

Zsibi és Szögvasék szinte sosem hagyták el a házukat. Száraz, tiszta időben néha elláttak a faágak között egymásig, ilyenkor csak úgy mellesleg átintegettek. Zsibi és Szögvas bácsi hosszan nézték egymást, beszélgetés helyett, mondhatni így társalogtak: Szögvas néni még mindig nem kész a főzéssel, de lentről se jön senki a kempingbe, akinek enni kéne adni.

 

Nagy ritkán, évente alig pár alkalommal köszönt le a hegytetőről Bohdan. 

 

Nem véletlenül élt emberemlékezet óta a hegyen. Odalent talán meg is ölték volna a külseje miatt, vagy bezárták volna. Bohdannak ugyanis nem voltak végtagjai. Pontosabban voltak neki, de csak az egyik karja fejlődött ki úgy-ahogy. Senki sem tudta, miért, senki nem is firtatta odafent. Talán valamiféle gyermekágyi betegség miatt. Egyetlen karjával fákba, kövekbe kapaszkodva-lendülve, csúszva tudott csak közlekedni évtizedek óta fent a hegytetőn, így teste a sok kapaszkodástól szépen lassan rájaszerűvé deformálódott. Feje és arca szabályosan összenőtt a vállával és mellkasával. Úgy festett a sziklákon, hóban, avarban, fától-fáig lendülve-csúszva, mint egy vízben lebegő, fodrozódó testű rája. 

 

Ha lelátogatott, megállt egy cigarettányi időre Szögvaséknál, nézték a készülő ételt, egy-egy tőmondattal rendszerezték a világ dolgait-változásait. Hogy odafent még ki-kisüt a nap, odalentről még továbbra sincs semmi hír. Bohdan ilyenkor méltatlankodva hajtogatta, hogy hát persze, kemping így, kemping úgy, de négyüknek az a feladata, hogy jött-ment trógerek a csúcs közelébe se tegyék a lábukat. 

 

Lecsúszott Zsibihez is Bohdan ilyenkor, apró kavicslavinák követték-előzték meg érkezését, felverték a lomha, ragadós csendet a pókhálós kempingházak között. Ahogy karjával egyre-újra lendített zsákszerű alakján, kilengette a fák koronáit, rezegve be-beszúrt a napfény, tűpárnába a fémhegy. 

 

Zsibi le sem nézett rá mikor megállt mellette, hümmögött valamit jóváhagyólag, nézte a lent kavargó ködöt, amiben eltűnt a fenyőfákkal benőtt egykori ösvény.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva