SzIF Online

„Az eset már több napja történt, a tettesek még mindig ismeretlenek”

A Vittél már bonbont? irodalmi pályázat díjazott alkotása

Borisz testvér felkiáltott és a nyáj felé iramodott, de útközben megtorpant és két kezét a szeme elé kapta, nem bírta elviselni a látványt, a söréttel megkínzott állatokat, a meggyalázott természetet. A következő pillanatban úgy érezte, ezernyi éles tű fúródik a hátába, a vállai megfeszültek, térdre rogyott és a földre szorította a fejét, forró arcát még mindig a kezébe temetve. A vasmorzsák mélyen a húsba fúródtak.

 

(Vasadi Gabriella felvétele)

 

Van valami kísérteties hasonlóság a közép-kelet-európai zsákfalvak között. A szürkeség, a porral vastagon fedett, kátyús aszfaltutak, a sanda, félig leeresztett rolók az unalomig ismételt sátortetős kockaházakon, a tyúkszar szagával keveredő kutyaugatás, vagy a villanyoszlopokon imbolygó gólyafészkek. Van, amelyik csak a nevében különbözik, van, amelyik még abban sem.

Ez a bolgár falu történetesen abban tűnik ki, hogy a közepén egy kolostor terül el, kertje kőfallal körülkerítve, a szatelittérképen világosan kivehető, hogy a legrégebbi idők óta ott van, az utcák hálózata körülfonja, a centrum maga a templom viharvert kupolája.

Innen lép ki a hajnali prima után Borisz testvér, a friss levegőtől tüsszent egyet és siet az akolba, mert a juhok már nyugtalanok, a paták türelmetlenül dobolnak a döngölt padlón. A két fekete bundáskutyát hívni sem kell, tudják, hogy itt az idő, szaladnak a nyomában. Szereti ezt a mozzanatsort, amióta ide köti a fogadalma, ő látja el a pásztori feladatokat, az állatok megismerik a hangját és követik őt. Most is, ahogy kitárja a nehéz deszkaajtót, már mozdulnak is, rendeződnek a szokott sorba kettesével, a kisbárányok az anyjuk lábát követik, a gyapjak előszőr összepréselődnek, majd ahogy az állatok kiérnek a szabadba, lassan megtelnek párával, kikerekednek, és imbolyogva vonulnak a mező felé a sáros utcán, le-letérve az árokba egy-egy falat friss fűért.

Borisz körülnéz még az ólban, hogy nem maradt-e benn egy beteg juh, vagy nem siklik-e a fal menti árnyékban egy patkány, ami ügyesen kikerülte a csapdákat. Nemsokára húsvét, gondolja, két bárányt le fognak vágni, az egyikből a szerzetesek feltámadási vacsorája készül, a másikat a szociális otthonok közt osztják szét. Ez utóbbit a közösségnek ő indítványozta, miután kiszámolta, hogy ha a nyáj évente mindig eggyel bővül, akkor öt év múlva a kolostor mezeje már szűk lesz ennyi állatnak. Borisz meggyőződéses keresztény kommunista lett volna, ha ismeri ezt a kategóriát. De ő a nyolc általános után postásnak állt, mikor pedig egy alkalommal a kolostorba hozott levelet, rádöbbent, hogy ide tartozik, neki itt van a helye. A rendbe való belépésekor a juhokkal való foglalkozást ő választotta, örömét lelte a gondozásukban, csendes engedelmességük és az ünnepi vacsorákért hozott áldozatuk tisztelettel töltötte el.

Kinn a mezőn a bárányok szétszéledtek, a kutyák egy nagy fa árnyékába vonultak, ahonnan szemmel tarthatták a többi állatot és az embert, aki leheveredett a földre, a hátára fordult, kezeit kinyújtotta fehér reverendába bújtatott teste mellett, megsimogatta a füvet. A tarkója belesüppedt a puha növények közé, a szemét is becsukta, mert kápráztatóan fényes volt a koratavaszi ég, néhány hangya átmasírozott a homlokán és poszméhek döngicséltek a füle körül.

 

A helyi polgármesternek régóta nem volt ilyen kellemetlen napja. Gyerekkori jóbarátja, a pénzügyminiszter külföldi vendégeit kellett vadászatra vinnie, de maga sem értette, mi történhetett, hogy a máskor vadaktól hangos erdő most néma és kihalt volt. Nagy ritkán egy-egy rigó rebbent fel a pocsolyák mellől szemrehányó cserregéssel, ahogy a közeledő társaság megzavarta békés fürdőzésüket.

A peckes férfiak rutinos vadászok voltak, csupa prominens személyiség, akik kevés szabadidejükben bejárták Kelet-Európa erdejeit és erős fegyvereikkel zsákmányt ejtettek, majd egyik lábukkal hanyagul a tetemre lépve fotózkodtak a vértől és vodkától megrészegülten.

Ez alkalommal jobb híján csak ittak, és egyre hangosabban tárgyalták a középkorú, fontos és befolyásos férfiakat érintő témákat, mint a politika, a nők és az autók, hol nagy egyetértésben egymás vállát veregetve, hol ádáz gyűlölettel, de egyre akadozóbb nyelvvel magyarázva. Közben csalódottságuk nőttön-nőtt, hogy nem találnak egy árva nyulat sem.

A kulacsok jártak körbe-körbe, tudatuk szűkült és egyre jobban koncentrálódott a lehetséges célpontra, bármilyen célpontra, amire végre el lehet sütni a fegyvert, meg lehet sebezni, le lehet teríteni. Az erdő körülöttük elmosódott, homályos tekintettel kutatták a mozgást, bódult elméjükben csak a zsákmányolás vágya maradt. Egyszerre csak egyikük hirtelen a vállához kapta a puskáját és lőtt. Habozás nélkül töltöttek a többiek is, a vadászat mámorító izgalma újra lecsapott rájuk, egymás után tüzeltek az erdő rejtekéből.

 

Az egyik kutya hirtelen felugrott és a füleit hegyezve pár lépést tett Borisz felé. Ő fölkelt és a kutyához ment, lehajolt és megsimogatta az okos homlokot:

– Mi az, mit hallasz Danus? Vihar lesz?

Hunyorogva kémlelte az eget, majd elsétált egy közeli tölgyfáig és a hátát a törzsének vetve imádkozni kezdett, mert megszólalt a kolostor harangja.

A nyolcadik kondulás még visszhangzott a völgyben, mikor hirtelen lövés dördült, majd mintha egy hatalmas ecsettel vörös festéket pöccintettek volna a tájra, az egyik birka marját és mellső lábait elöntötték a vérpatakok, mellette egy kisbárány homlokának közepe hasadt el, puhán beledőlt a magas fűbe, két másik juh rekedt sírással iramodott le a domboldalról vérfoltokkal szórva tele a mezőt. A kutyák eszeveszett csaholásba kezdtek és próbálták a megzavarodott birkákat összeterelni, de egy éles csattanás után, az egyik nyüszítve bukfencezett a gyepre.

Borisz testvér felkiáltott és a nyáj felé iramodott, de útközben megtorpant és két kezét a szeme elé kapta, nem bírta elviselni a látványt, a söréttel megkínzott állatokat, a meggyalázott természetet. A következő pillanatban úgy érezte, ezernyi éles tű fúródik a hátába, a vállai megfeszültek, térdre rogyott és a földre szorította a fejét, forró arcát még mindig a kezébe temetve. A vasmorzsák mélyen a húsba fúródtak az idegpályák megteltek fájdalommal, hírtelen szél kerekedett, zúgott az egész mező, minden állat vak futásnak eredt, csak Borisz maradt ott a fűben összekuporodva, nyöszörögve, míg el nem érkezett a megváltó öntudatlanság.

 

A puskapor szaga lassan kijózanította őket, a tusok szégyenlősen ereszkedtek a földre. Az erdő sokkal csendesebbnek tűnt, mintha még a levegő is elfogyott volna egy pillanatra. A polgármester nem tudta leplezni diadalát, hogy kilőtte végre azt az istenverte fekete dögöt, amelyik mindig megugatta a misére menet. Bugyuta vigyorral törölgette fegyverét.

A többiek elnémulva néztek egymásra, a véres bárányokra tett jobb lábuk groteszk gondolatától összezavarodtak. Mindegyikükben felébredt valami furcsa érzés, ami a gyerekkorukra emlékeztette őket, de rutinosan elhessegették.

– Javaslom, hogy majd tegyenek egy nagylelkű felajánlást a szerzeteseknek – nyújtotta feléjük a vodkásüveget bátorítóan a polgármester. – A rendőrökre meg ne legyen gondjuk, azokkal lehet nálunk beszélni.

Ő is majd küld valami adományt a szegényeiknek – gondolta – azok úgyis jobban érdeklik ezeket a jámbor, együgyű szerzeteket, mint hogy húsz, vagy épp huszonkét birka van-e a nyájban, kutyából meg elég egy is.

– Induljunk, jó lesz elérni a déli gépet – mondta a pénzügyminiszter.

A társaság tompa szuszogással, dülöngélve indult le a hegyről, páran pedig már tárcsázták a titkárnőjük számát, hogy különítsenek el egy összeget a kimutatásban a szokott helyre.

 

A tavasz végére Borisz atya már felgyógyult, a nyájban két bárány is született és valamelyik háztól a bundáskutya is kapott társat a tereléshez. A mezőn a fű újra kisarjadt, ott, ahol kipörkölte a sörét, a kolostor templomának kupoláján pedig szemérmetlenül csillogtak az új aranylemezek.

 

 

Huszthy Zita: 1990-ben születtem és annyi minden történt velem azóta, meg tulajdonképpen azelőtt is, hogy muszáj volt néha írnom. Irodalomból mindig ötös voltam, nyelvtanból néha négyes. Voltam egyetemista, lettem művészettörténész, dolgoztam Tescóban és múzeumban és visszautasítottam már a visszautasíthatatlan ajánlatot. De most csak írok és a férjemnek köszönhetően egy eltartott feminista vagyok. A belvárosban élünk egy kis albérletben, van külön szemetes a papírnak és a műanyagnak, szinte mindenhova biciklivel járok és utálom, ha valaki azt mondja, a korrupciót úgyse lehet teljesen megszüntetni.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva