SzIF Online

Can’t Stop New York

Závada Péter: Holdkő – k2 Színház, Szkéné Színház, rendezők: Benkó Bence, Fábián Péter

Az alakok sokszor egymás szavába vágva mesélnek, vagy éppen kánonban magyaráznak. Kétségbeejtően nincsenek egyforma sorsok és egyforma szereplők, mindenkinek más a története, máskor jött el otthonról (valaki 2003-ban, mert addigra gondolta úgy, hogy ha neki igaza van arról, hogy mi lesz, hát mennie kell), de mindenki mesélni akar. Mindenki mindenképp mesélni akar arról, hogyan szökött át a határon vagy éppen milyen volt az első időszak egyetemistaként – angoltudás nélkül. A drámai, emberpróbáló történeteket megszakítják a hősies vagy éppen ironikus epizódok.

 

(galéria nyílik - Slezák Zsuzsi felvételei)

 

Az előadás tényleges kezdete bizonytalan: a színházterembe belépve a nézők egy-egy széket kapnak, hogy elfoglalhassák helyüket a térben. A falakat lepedők borítják, elhomályosítják a lámpák fényét. A lepedők redőin megtörnek a New Yorkba interjúkat készíteni érkező színtársulat filmjének képkockái. „Can’t stop New York. We’re in the Central Park, it’s beautiful, green, and almost large.” Csak középen kell (egy szabálytalan környi) helyet hagyni a súgónak, aki – nevéhez hűen – a darab felügyelője lesz. Ez máskor is történhetett már így, de semmiképp sem ennyire nyilvánvalóan. A színészek, akik valójában „csak” hangok (Boros Anna, Borsányi Dániel, Domokos Zsolt, Horváth Szabolcs, Piti Emőke, Viktor Balázs) hatszög alakban foglalják majd el helyüket a nézők körül. A darab szemlélői tehát középen ülnek, mintha közösen kellene megbeszélniük valamit, megvitatni talán egy problémás kérdést. A színészek (vagy hangok) hozzájuk képest a perifériára szorulnak, mindenkinek jut egy pódium, kottaállvány – rajta a darab „forgatókönyve”(?) meg egy szék, ahonnan lehet mesélni. Várjunk. Színházi előadáson vagyunk egyáltalán, ha ennyire nem egyértelműek, és ennyire esetlegesnek tűnnek a szerepek? Ráadásul a nincs is színpad, a megszólalóknak pedig nincsen nevük: karakterek.

 

A darab magyarázza önmagát, már a legelső percekben is: hogy semmi sem egyértelmű, a terembe érkező nézők sem tudják, hogyan viselkedjenek. Azt pedig végképp el kell felejteniük, amit eddig ’56-ról tudtak, vagy éppen nem tudtak. A hangok – egy-egy felvonás(?) kezdetén énekelnek, először arról, hogy elegük van Magyarországból és külföldön majd jobb lesz, aztán később persze arról, hogy hiányzik minden, a hely, ahonnan eljöttek. Végül már nem is magyar dallamok szólnak. Nincs egység. Az alakok sokszor egymás szavába vágva mesélnek, vagy éppen kánonban magyaráznak. Kétségbeejtően nincsenek egyforma sorsok és egyforma szereplők, mindenkinek más a története, máskor jött el otthonról (valaki 2003-ban, mert addigra gondolta úgy, hogy ha neki igaza van arról, hogy mi lesz, hát mennie kell), de mindenki mesélni akar. Mindenki mindenképp mesélni akar arról, hogyan szökött át a határon vagy éppen milyen volt az első időszak egyetemistaként – angoltudás nélkül. A drámai, emberpróbáló történeteket megszakítják a hősies vagy éppen ironikus epizódok. Az énekek mellett a szöveget időnként megtörik különböző filmjelenetek: a színészek beszélnek, milyen volt először kézbe venni az előadás szövegeit, hogyan viszonyulnak az interjúhelyzetekhez. Mindemellett a nézők – külön felszólításra, hogy ők is törésvonalakat képezzenek – verseket olvasnak a Holdról, a holdkőzetek keletkezéséről.                                        

 

Rendszerszerűen kaotikus a színdarab egésze, a történetek sem rajzolódhatnak ki rögtön és egyértelműen, néha mintha a szereplők sem tudnák, mit, hogyan és miért mesélnek. A szakadásokkal a darab hangulata is változik, csak a kérdések állandóak, körforgásszerűen ismétlődnek: mindenkinek, aki elment, tényleg el kellett mennie? Biztos, hogy mindenkinek hiteles a története? Ki melyik oldalon áll(t)? Egyáltalán mi a szabadság, a közösségnek lehet szabadsága, ha az egyénnek nincs? Függ a szabadságom államtól és határoktól? Hol van a hazám? A szereplők folyamatosan felülírják a róluk alkotott véleményünket, nyomot hagynak, mint a holdkövek Amerikán, Amerika meg rajtuk, illetve ők is folyamatosan formálódnak, állandóan változik a kép, pedig ugyanaz a téma.

 

A darab – attól függetlenül, hogy nincs lineáris történetvezetés – fenntartja a figyelmet, a különböző megszólalók önmagukban sem testesíthetők meg egyetlen jellemvonással, a szerepek megtalálják, legalábbis elhitetik, hogy megtalálták hangjukat. Azzal, hogy a filmek bepillantást nyújtanak a színdarab kulisszái mögé, ahogy a súgónak is, mint szereplőnek ez a célja, megkérdőjeleződnek a színdarab határai is. Nemcsak a nézőpontok színrevitele történik meg, hanem ezzel együtt már az értelmezés is megkezdődik. A kérdés rengeteg, de választ is kapunk, vagy legalábbis csinálunk magunknak: hogy nincs közös nevező, és bátran kell képviselnünk azt, amit képviselünk. Ha ezt kimondjuk, megszűnik ugyan az állandó bizonytalanság, de már nem lehet a sajátunk ez a válasz. A válasz, amit önállóan is megfogalmazhattunk volna. Önálló kérdéseink pedig lehetnek újra és újra, nem szűnnek meg, nem tűnnek el. A Holdkő emberi arcot rajzol ránk. Nyomot hagy rajtunk, nyomot hagyunk általa.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva