SzIF Online

Lanczkor Gábor naplói

Vodnjan/Dignano főutcája. Annyira hosszú a város szerény méreteihez képest, mintha csak a nagytemplom harangtornyának (magassága megegyezik a San Marcóéval) végítéletnapi árnyéka mérte volna ki a helyét. Sok a lakatlan ház. Wordsworth megrendítően férfias versbeszédben siratta el bő két évszázaddal ezelőtt Velencét, az eltörölt köztársaságot. Ha látná ma Dignanót, az egykori külbirtokot, aligha találna szavakat.

 

 

Lanczkor Gábor 1981-ben született Székesfehérváron. József Attila-díjas költő, író, műfordító. Legújabb könyve Tájsebzett színház címmel látott napvilágot a Tiszatáj Könyvek gondozásában.

 

 

2017 októbere

 

 

Holtan is olyan rugalmasnak lenni, mint egy lábon száradt csertölgy.

 

 Rengeteg őzlábgomba az erdőszéleken.

 

A hétfő gyönyöre. Örökvasárnap.

 

Mintha a Hegyestű elnevezésben eleve benne foglaltatna a szelíd lejtésű kúp huszadik századi félbemetszése.

 

Ráébredtem, hogy eleven művészeti közeg híján szükségszerűen csakis olyan alkotásokat hozhatok létre, amik nem-művészeti közegekből táplálkoznak, és amelyek léte végső soron csakis valamely nem-művészeti közegtől várhat igazolást.

 

Egy Brancusi-tanulmányban a paraszt definiálásának lehetetlensége.

 

A monoszlói dombok mögött fölkel a nap, és betűz a hosszú Henyei-medence legelőnyi tisztásaira. Opálos fénnyel párállnak a ritkuló lombok. Mintha egy rejtélyes patakmederben járnék, amit a lépteim szabályoznak, olyan a csupa-harmat fűben járni.

 

Majdnem hatórás autóút Ližnjanba. Rijeka után nem a sztrádán megyek tovább, hanem letérünk a régi főútra, ami az Isztriai-félsziget keleti partján halad. A mélyben a tenger és Cres szigete; az erős fényben a fenyők és a sovány, sziklás talaj bokrai fűszeresen illatoznak. Ližnjanban köd fogad.

 

Már sötétben hajtunk le az öbölbe. Apály van, iszamosan feketéllnek a parti kövek egy halászhajó reflektorának fényében.

 

A vaskos harmattól reggel kilenckor még nem látszik az emeleti ablakból a tenger. A pálmalevelek hegyén vízcseppek. Később valamelyest kitisztul az idő, és föltűnnek a vízbenyúló szárazulat vonalai. Aztán megint elborítja a távlatot a pára. Tűz a nap.

 

A hullámverte parttól pár méterre tyúkgombák fehérlenek-sárgállnak a fűben. A lányaim tengerbe nyúló antik palotaromok között pancsolnak.

 

Egy dombtetőn Valle apró középkori városmagja. Mintha zsugorított múmiafej lenne az egykori civitas, a körkörös utcák minden félköríve egy-egy városnegyed, megnevezésében is. Az óváros nyugati oldala és a főutca házai mögött egymásba érő, tágas kertek. A tenger nem látszik ide, talán ezért is hat olyan gőgös-fenségesen a Castel visszafogott velencei gótikája. A városháza előterében nemesi családok kőcímerei, és utóbb fehér festékkel lemázolt feliratok a múlt század harmincas éveiből. Ép a MVNICIPIO jellegzetes fasiszta tipográfiája. A barokk dóm olyan méretű, hogy ma akár egy nagyváros hitbéli igényeit is kielégíthetné. Se hirdetmények, se miserend: nincs nyoma, hogy használatban lenne. A külsőbb körön az egykori zsinagóga: puritán román épület. A homlokzat nagy Dávid-csillaga fölött kereszt, az ajtó helyén vasrács, szemközt katolikus oltár.

 

*

 

Pula. Van abban valami nyers, allegorikus szépség, ahogy egy-egy utcatömbben egymásba csattan a harmincas években épült fasiszta blokk és a háború utáni foghíjra fölhúzott jugoszláv épület.

 

Ködös humanista ellenérzést neveltek belém a római amfiteátrumokkal szemben mentoraim. Ez most megváltozott, de tökéletesen. A pulai aréna mögötti utcából figyeltem a tengert a szemközti ívek mögött. A szögletesre faragott köveket. Az egykori küzdőteret.

 

Mintha vissza lenne hajtva az ideális görög homlokzat két széle (és a timpanon is új méretre lenne szabva), olyan Augustus nyurga templomának szemközti nézete a négy korinthoszi oszloppal, és az előtér oldalában még eggyel-eggyel.

 

Egy nagy magyar vers (Márai Sándor írta 1945-ben):

 

Thalassza! Thalassza! A tengert adjátok vissza, a tengert! És smaragdszín bort, orvietót vagy véres veronait! És meleget, aranyszín meleget! És várost, ahol a kövek között nők és költők élnek! Minden mást vihettek, Isten hírével.

 

Áthajózunk Brioni legnagyobbjára. A szigetcsoport a jugoszláv időkben el volt zárva a nagyközönség elől (az egyik kisebb szigete ma is el van). Római palotaromok, szép középkori templomok, szívet-szemet gyönyörködtető kőutca a kőfejtő szélén, egy velencei palazzo és Tito villái – Veli Brijun egyik kitüntetett látványossága az ezerhatszáz éves olajfa, mely mostanra háromfelé hasadt, az istenek pajzsának keménységével tárva föl belsejét. Az északkelet felé mutató harmada alá lett dúcolva, de a lombozat ma is dús ezüstfénnyel zöldell, és teli van gyümölccsel – déli oldalán már feketére értek a bogyók.

 

A sziget északi részén kétarasznyi dinoszaurusz-lábnyomok vannak az üledékes tengerparti kőzetben. Mintha gyönge áramütés rázna meg újra és újra, ahogy a háromujjú láb karmainak helyét tapogatom.

 

Ashwani Kumar hosszúverses, szürrealista vízióját fordítom Varanasi városáról, és közben zsigeri vágyakozás fog el, hogy megint utazzunk el Indiába, hogy megint a bőrömön érezhessem az utcaszinten legális formában létező időtlen és mégis jelenidejű önkívületet.

 

Az ősforrás, Alkaiosz töredékesen fennmaradt verse szerint az Állam hajóján viharban állni nem gyönyör; hajótörést szenvedni se gyönyör. A versbeszélő inkább borozna, és átaludná a nappalt.

 

Az óraátállítás éjszakáján zenés-irodalmi este tartunk egy két évtizede legalizált pulai foglaltházban. Otthonosság-érzés; ennyien maradtunk, és jó ez így.

                                       

Kész az Új bor.

 

*

 

Vodnjan/Dignano főutcája. Annyira hosszú a város szerény méreteihez képest, mintha csak a nagytemplom harangtornyának (magassága megegyezik a San Marcóéval) végítéletnapi árnyéka mérte volna ki a helyét. Sok a lakatlan ház. Wordsworth megrendítően férfias versbeszédben siratta el bő két évszázaddal ezelőtt Velencét, az eltörölt köztársaságot. Ha látná ma Dignanót, az egykori külbirtokot, aligha találna szavakat.

 

Hízó félhold; a dagályba nehézkedő tengeri táj acélszürke, és úgy zúg, mint a Fekete-hegy tölgylombjai.

 

Körpanoráma a világítótoronytól. Nyugaton a Kamenjak-félsziget Premantura templomtornyával és házaival, távol északon az Učka hatalmas mészkőkúpja, mely úgy fest, akár egy kitörésre kész kaldera; közbül káposztaföldek, kőfejtő, meg Lisignano templomtornya és házai. Amott Cres szigete. Lejjebb a tőle mesterségesen elválasztott Lošinj-sziget. Susak vékonyka csíkja a nyílt vízen. A délnyugati cikkelyben a kékségnek nincs belátható határa.

 

Emlékszem Susakra. A légútjaimban felgyűlt, majd az orromból visszacsorgó tengervizet fehérborral pótoltam; ott és akkor mintha egylényegű lett volna a kettő.

 

Halottak napján fürdő a napverte, hűvös tengerben.

 

„Ez nem horvát táj”, jut eszembe már Balatonhenyén Faludy György motovuni sora (maga a vers az életmű kevéssé sikerült darabjai közé tartozik). Álomból való képként maradt meg bennem a valóságos Montona látképe a völgy egyik kőházából nézve. A dombtetőn épült város; város, ahol ágfával fűtenek. Amint már leírtam, most se gondolom másként: nincs magyar táj magyar ecsettel; a táj nem tud nyelveket, csak a költészetét.

 

„A nő az új punk”, olvasom egy feminista kerekasztal-beszélgetés ajánlójában.

 

Ismerősen fogad a téli zsákfalu. Ágbogak rendje a beszántott földek szélén. Kiforrtak az első újborok. A maradék diófalevelekkel lepotyogott a maradék dió is. Meghalt az egyik öregember: nyolcvannégy éves, szikár parasztember volt, aki soha nem járt orvosnál, és semmilyen gyógyszert nem szedett; harmadnapra el is temették.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva