SzIF Online

Hartay Csaba prózái

Ha mindig csak a gyerekmedencében pancsolunk, sosem jutunk tovább. Akkor már láttam, hogy ketten is úsznak felém. Egy idősebb srác, meg egy tata. Na, gondoltam, ez a tata miattam fog itt bekrepálni a Körös közepén. De nem, kiúsztak, és megkérdezték, jól vagyok-e. Eszem megáll, mintha valami baleset ért volna. Nincs semmi baja! – kiabáltak vissza anyunak. Oké, kisöreg, most szépen visszaúszunk.

 

Hartay Csaba 1977-ben született Gyulán. Költő, író, őstermelő, Bárka-díjas. Legutóbbi verseskötete 2016-ban jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában, Fényképavar címmel. Harmadik regénye Holtág címmel az Athenaeum gondozásában látott napvilágot.

 

A jövő régészei

 

Szerinted mit fogunk csinálni, ha majd felnőttek leszünk? Hogyan telik majd el egy napunk? Milyenek leszünk? Mi is ilyen köcsögök leszünk, mint a mai felnőttek nagy része? Nem hinném, én szerintem nagyon jó fej leszek felnőttnek is. Nyugi, szerintem te is. Nem fogok ennyit genyózni a gyerekemmel, mint apámék velem. Miért nem lehet haverkodni egy gyerekkel? Ezt sosem értettem meg. Oké, ne legyen a gyerekből egy elkényeztetett majom, de én egyáltalán nem vagyok az. De miért nem lehet apuval többet ökörködni? Örökké csak mérges arccal fegyelmez, mint valami katonatiszt. Baromira unom. Nem igaz, hogy nem lehet néha lazítani. Milyen lesz felnőttnek lenni? Állítólag most a legjobb nekünk. De mi ebben a legjobb? Sehova nem mehetünk kéredzkedés nélkül, mindig nyaggatni kell anyuékat, hogy hadd menjünk horgászni, le a térre, bárhová. A diszkózáshoz meg napokig kell udvarolni nekik, eljátszani, hogy örömmel porszívózunk, meg hasonló faszságok. Zsebpénzünk alig, egy hamburgerre is úgy kell kuporgatni, meg bevetni minden trükköt, hogy összejöjjön a zseton. Mitől olyan jó buli ez? Ha most a legjobb nekünk, akkor valószínűleg rohadt szar lesz felnőttnek lenni. A folytonos munka, basszus, ott nincs vakáció meg téli szünet, ott szopás van, de végig, folyamatosan. Jó lenne valahogy milliomosnak lenni, és horgászni egész életünkben, nem? Meg néha utazgatni, veretni kurva jó kocsikkal, motorokkal. Mindig vannak ötletek, amit mások találnak ki, és rohadt gyorsan meggazdagodnak belőle, de mint a sicc. Lehet hallani a tévében, hogy ez meg az feltalálta ezt meg azt, és multimilliomos lett három napon belül. Valamit fel kéne találni, ami még nincs, és akkor kaszálni. Állítom, hogy valahol a földön most is van egy fazon, aki épp feltalál valami olyan pofonegyszerű akármit, amitől hullnak az ölébe a milliók, de dollárban, öcsém, nem forintban. Lényeg, hogy ne legyünk balfékek, ha felnövünk. Ne ilyen hosszú kabátban, kalapban járó bajszos bácsik legyünk, hanem ilyen pólós, farmeros srácok, akik negyvenévesen is húsznak néznek ki. Szerinted mikortól vagyunk felnőttek? Tizennyolc évesen már igen? Vagy húsz? Vagy csak harminc? Az tök sokára lesz. Ez a bácsiság nagyon béna dolog, ezt kéne kitolni jó sokáig, hogy ne bácsizzanak le minket, mert ha ez megtörténik, ott már nagy gondok vannak. Onnantól lehet idétlenül jófejkedni, hogy ugyan, gyerekem, ne bácsizz, tegezz nyugodtan, de akkor már késő, azért bácsiztak le, mert te már bácsi vagy, annak nézel ki, kiérdemelted a bácsiságot, ennyi, tata vagy, neked már csak nyanyák jutnak, a csajok maradnak a nagymenő srácoknak. Állítólag mi már nem is gyerekek vagyunk, hanem kamaszok. Biztos, hogy létezik egy nap, amikor még gyereknek számít az ember, mondjuk egy szerda, és akkor csütörtökre már kamasznak tartják. Mondják, hogy ez egy hosszú folyamat, de akkor is csak van egy határvonal, hogy gyerek, gyerek, gyerek, hopp: kamasz. Tudod, mit kéne? Olyan huszonöt éves korig eljutni, és megállni abban az életkorban. Ott már minden oké, jönnek a csajok, nem vagy már taknyos, de még tata sem, senki sem szólhat rád, ha van pénzed, oda mész, ahová akarsz. Nem fáj semmid, nincs semmi bajod. De az a baj, hogy nem lehet megmaradni egyetlen életkorban sem. Valamiért ez az idő folyamatosan telik. Te belegondoltál már, milyen lenne, ha megállna az idő? Mindenki ott állna mozdulatlanul, és te meg mehetnél oda, ahová akarnál. Simán bemennék tök sok helyre. És amit ellopsz, azt, ha újra elindul az idő, nem keresné senki. Úgy lenne ez jó buli. Rögtön bemennék a hamburgereshez, és összedobnék magamnak egy hambit. Bár az lehet, hogy nem lenne annyira finom, mint ahogy az a nyanya csinálja. Meg persze kivenném a kasszából a pénzt. Bankokból is! Zsákkal hordanám haza a pénzt és eldugnám a tárolónkban. Bemennék olyan lakásokba, ahol vannak meztelen nők, mert mondjuk, épp tusolni készül valamelyikük, de ugye megállt az idő, és ő is ott áll totál meztelenül. Megfognám egy ilyen nőnek a seggét, meg a mellét, az tuti, és nem ellenkezne, mert nem érezne semmit ebben az álló időben. Bemennék a suliba, teleírnám ötösökkel a naplót a nevünknél, ha nem lenne következménye ennek sem az idő újraindulásakor, akkor simán megtenném. Kocsikat is lehetne elvezetni a házunk előtti parkolóba, hogy azok onnantól a mieink, mert nem jönnének rá arra sem. Bár ott kellenek papírok. Mindegy, sok kaland lenne ebben az álló időben, az tuti. Jó ilyeneken álmodozni, de nem? Nincs mese, fel kell valamit találnunk, ami még senkinek sem jutott eszébe, és eladni amerikaiaknak, kimenni utánuk, és ott kint meggazdagodni az ötletből. De ezt minél hamarabb meg kéne lépnünk, mert hamarosan mehetünk dolgozni. Te mi akarsz amúgy lenni, ha nem sikerül feltalálnunk valamit? Én évekig régész akartam lenni, dédiék tanyája körül gyűjtöttem is egy csomó cserépdarabot a szántáson. Csontokat is találtam, de apu kiröhögött, mert azok szerinte régi disznóvágások maradványai csak, nem egy ősrégi csatában elesett katona csontjai. Pedig az mekkora lett volna! Már rég híres lennék, és lehet, hogy gazdag. Kurva disznó, hogy nem tudott egy rég elesett katona lenni. Meg azzal is elvette a kedvem a régészkedéstől, hogy egy régésznek nem elég ötösre tudnia a törit, ahhoz csillagos ötös kell, de minden dolgozatra. Én akkor ezt kapásból buktam, mert a múltkor bekaptam egy négyest. Igazából nem is a múlt, a jövő érdekel. Fel kell találnunk valami olyasmit, ami nem túl bonyolult, tehát nem kell agyalni rajta évekig, meg mindenféle fárasztó számításokat végezni, és akkor el van rendezve a jövőnk. Nem kéne rágörcsölni, hanem csak így lógni a téren, lazán sétálgatni, és hátha beugrik valami. Szerintem meglesz az, nem kell az ilyenhez professzornak lenni. Szerencse kell hozzá, meg ötlet. Tényleg, neked vannak ötleteid? Ha elmondod őket, én is előadom az én ötleteimet. És amelyik a legjobb, azt megvalósítjuk. Meg kell gazdagodnunk, de még azelőtt, hogy lebácsizzanak bennünket. Van még idő, de sajnos nem áll meg, telik. Hoppá, már fél öt? Nekem mennem kell, apu mindjárt befut, úgy akarom várni otthon, kezemben a törikönyvvel, hogy lássa, elszántan régész akarok lenni.

 

 

Elég ennyi rekord

 

Ti melyik strandra jártok? Mi a városira. Nem tudod, melyik az? Nem, az nem az, amelyikre te gondolsz, az a Tanács strandja. A Városi tovább van, rögtön ott a Kacsatónál, ez a legnagyobb strand a leghosszabb parttal. Ingyen be lehet jönni, itt nincs belépő. Páran mondják a lakótelepen, hogy a Városira csak a csórók járnak, mert ott nem kell fizetni. De szerintem ez nem igaz, mert mi nem vagyunk csórók. Apu nemrég vett egy Trabit, lecseréltük a régi fehér Skodánkat, mert örökké volt vele valami. Nem indult, utána meg pár méter után leállt, ha nagy nehezen sikerül beindítani. A Trabit egy bácsitól vettük, egy öreg tatától, ott lakik a mellettünk lévő lépcsőházban. Emlékszem, apu a parkolóban adta oda neki az ezreseket, ott számolták át a Trabinak támaszkodva. Volt valami papír is, és ennyi, a Trabi már a miénk. Úgyhogy nem vagyunk csórók, mert hamarosan lesz redőnyünk is, apuék már beszélték múltkor a konyhában, hogy kivel kéne megcsináltatni, mert már van néhány maszek mester, aki kijön, és felszereli a redőnyt. De most ne is gondoljunk a sötétségre, ami egy leengedett redőny mögött lenne, beszéljünk inkább a strandról. Jó zenék vannak a Városi strandon. Tök nagy hangfalak szólnak egész nap, és ilyen számok harsognak belőlük, mint a Bojsz, bojsz, bojsz. Meg a Seri-seri lédi. Nagyon jó hangulata van ezeknek a zenéknek, ha magamban felidézem a dallamukat, mintha örökké sütne a nap. Átúsztam múltkor a Köröst a Városin. Gondoltam, hogy nem fogod elhinni. Esküszöm anyám-apám életére, hogy átúsztam! Anyu nem nézett oda, és ahogy a móló mellett evickéltem, egyszer csak elindultam a Körös közepe felé. Úsztam, tempóztam, és amikor már túl voltam a felén, tudtam, hogy nem szabad visszafordulnom. Hallottam, ahogy anyu kiabál, de nem tudtam megfordulni, csak az lüktetett bennem, hogy irány a túlpart, ott van az a nagy móló azzal a fehér létrával, ott fogok kimászni, és onnan integetek majd a többieknek, akik a Városin napoznak. Nagyon könnyen ment a dolog, fél perc alatt odaértem, és ki is másztam a mólóra. Láttam anyut a távolban integetni, és értettem is, ami kiabál, hogy maradjak ott, ne induljak vissza, értem küld valakit. Na, mondtam magamban, ez rohadt jó, nemhogy örülnének egy gyerek sikerének, még rám küldenek valami barom felnőttet, aki majd pofázik itt nekem, hogy ez miért volt veszélyes. Kit érdekel? Ha mindig csak a gyerekmedencében pancsolunk, sosem jutunk tovább. Akkor már láttam, hogy ketten is úsznak felém. Egy idősebb srác, meg egy tata. Na, gondoltam, ez a tata miattam fog itt bekrepálni a Körös közepén. De nem, kiúsztak, és megkérdezték, jól vagyok-e. Eszem megáll, mintha valami baleset ért volna. Nincs semmi baja! – kiabáltak vissza anyunak. Oké, kisöreg, most szépen visszaúszunk, de megvárjuk, amíg elmennek a kajakosok – mondták nekem úgy, mintha kisegítőbe járnék. Na, gondoltam, ezek teljesen hülyének néznek engem. Szerintük nekiúsztam volna a suhanó kajakosoknak. Ők az idióták, nem én. Szerinted mikor jön majd el az a pillanat, amikor azt feltételezik majd az emberről, hogy nem egy komplett idióta? Mindenhol hülyének nézik a gyerekeket. Ha elmész boltba, úgy beszél veled az eladó, mintha fogalmad nem lenne, hogy hol vagy, és miért küldtek ide a szüleid. A múltkor az ABC-ben még a bevásárló listát is kivette egy kontyos nyanya a kezemből, mert ő jobban tudja, mi hol van, melyik polcon és ismeri a szüleimet is. És akkor még ott vannak a házban lakó többi felnőttek. Ha bármit csinálunk, az szerintük csakis valami felesleges baromság lehet, és hagyjuk abba azonnal, mert felgyújtunk valamit, ki fognak jönni a tűzoltók meg a rendőrök, minket meg intézetbe csuknak, a szüleinket megüti a guta, hogy milyen rossz gyerekük van, ők nem így neveltek bennünket. Ha csak az a nevelés lenne, akkor egész nap unalmas verseket kéne magolni, meg érthetetlen matekpéldák felett görnyedni, le sem akarnánk menni játszani, nem lenne szatírozás a lakótelepen, nem piróznánk, és nem építenénk várakat dobozokból meg gallyakból. Maradna a szoba, meg a sok tankönyv, esetleg lehetne néha Legózni, meg hallgatni apu Omega kazettáját, ha épp nem tilos hozzányúlni a dolgaihoz, amúgy meg mindig tilos bármihez hozzáérni, ami az övé. Ha játszom az öngyújtójával, mindig ezt mondja: Hé! Ez nem az algyői olajkutak! Úgyhogy lehetett visszaúsznom azzal a két idegennel, komolyan, én jobban aggódtam a tatáért, mert úgy nyögött úszás közben, mint akit harapdál egy nagy harcsa. Komolyan azt hittem, végleg ott merül el, és még én leszek a hibás, hogy miattam veszett oda. Szépen beúsztunk végül, utána kimásztunk a strand lépcsőjén, páran össze is gyűltek, mintha valami baleset történt volna, de közben meg beállítottam egy rekordot. Anyu utána rögtön elkapott, meg is rángatott egy kicsit, de szerencsére nem volt pofon, ahhoz túl sokan voltak a strandon. Apádnak nem mondjuk el, de ha még egyszer az engedélyem nélkül… – tudod, a szokásos duma. Most mentem volna neki a túlpartnak úszógumival? Az nagyon dedó lett volna. Meg kellett csinálnom, büszke vagyok magamra. Lehet, hogy úszó lesz belőlem. Vagy vízilabdás. Megvan az esélye, mert a Városin bebizonyítottam, hogy nem kell ahhoz felnőttnek lenni, hogy valaki átússza a Köröst. Utána kifeküdtem a parton, élveztem, ahogy megszárítja a nap a bőrömön a vízcseppeket, anyu meg hozott egy zsíros kenyeret a büféből, és hozzá egy Meggy Márka üdítőt. Pofont érdemelnél, kisfiam, de tessék, egyél, gondolom, mennyire megéheztél az izgalmaktól – vágta a fejemhez idegesen. Nem tudom, miről beszélt, itt ő izgult egyedül, én végig biztos voltam benne, hogy simán átúszom a Köröst. Ekkor megjött apu is a tehenészetből, rögtön mondta, hogy öcsi, mi lesz, gyerünk, mártózzunk meg, ússzunk egyet itt a partközelben, de anyu akkor elég szigorúan nézett rám, mintha azt akarta volna tudtomra adni, nehogy eldicsekedjek az úszásommal, mert akkor ő is hibás lesz. Van egy tök nagy rekordod, és akkor nem lehet elmondani az apukádnak, mert bűnös vagy. Utána úsztunk egy kicsit apuval is, de anyu rögtön kiállt a mólóra, és jelzett, hogy tudjuk mindketten, hol a határ. Főleg én tudjam. Nekem akkor is lett volna kedvem átúszni a túlpartra, hogy apu is lássa, mire vagyok képes, de éreztem, hogy mára elég ennyi rekord. Közben már délután öt is elmúlt, a nap is kezdett gyengébben melegíteni. Elmentünk apuval a büféhez, ő sört vett, én pedig kaptam tőle egy főtt kukoricát. Látom rajtad, hogy napközben is ittál. Most muszáj volt azt a sört? – kérdezte anyu, de nem folytatta, mert apu arca eléggé mérgesre váltott. Este a tévénézésnél utána csak megkérdeztem aput, hogy mit szólna, ha egyedül átúsznám a Köröst? Szíjat hasítanék a hátadból, kutya kölyke! – mondta, és rám szólt, hogy ne zavarjam, mert érdekli a meccs. Ennyit a rekordomról, anyu majdnem felpofozott érte, apu hallani sem akar az ilyen úszásról. De akkor is megcsináltam, és tök sokan látták. Én vagyok az első tízéves, aki átúszta a Holt-Köröst!

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva