SzIF Online

Négy törött tojás a gyönyörök kertjében”, avagy „a négy rothadóművész” története

Ősbemutató az Ódryn. A IV. éves zenés-színész osztály Novák Eszter rendezésében vitte színre Szilágyi Eszter Anna A Nyíregyháza utca című színdarabját.

Csak a negyedik visszatapsoláskor jelent meg a hallgatók arcán egy-egy félmosoly. Mindvégig a markában tartja a nézőt az előadás, hol akkorát szorít rajta, hogy belesajdul a szíve – például Lulu monológjai alatt, – olykor pedig enged a szorításon. A tapsrend után sem múlik ez az érzés. Mint amikor – régen – a nők levették a túl szoros szoknya-abroncsaikat, és még hosszú órákig a testükön érezték a súlyát.

 

Állandó problémája a magyar színházi szakmának, hogy a színházak kevés kortárs magyar drámát játszanak, és – túlnyomórészt – a színpadokon is csak klasszikusokat látni. Szilágyi Eszter Anna szövege minden ízében kortárs. Egy nagyon is jelen lévő problémakört mozgat; azokról a fiatal roma lányokról ír, akiket a keleti régióból – mint élvezeti cikket – Hollandiába „exportálnak”. Hosszú évek óta elő-elő kerül egy-egy hír, hogy van Amsterdamban egy utca, ahol kifejezetten a magyar prostituáltak árulják magukat kirakatokban, pontosabban árulják őket. Hollandia legborzasztóbb utcája.

 

Szeretjük homokba dugni a fejünket, és tudomást sem venni az ilyen „kellemetlen” témákról. Szilágyi Eszter Anna darabja arcon csap. Nem kertel, nem csomagol rózsaszín papírba, kiáll és azt mondja: Ez van! Lásd meg! Ám mégiscsak irodalmi műről beszélünk és annak színreviteléről, még ha a valóságos történésekkel olykor ekvivalens mozzanatokat is látunk a színpadon.

 

„…négy lett először kiválogatva a jutalomútra…” – Eszter (Ladányi Júlia), Aranka (Litauszky Lilla), Csilla (Bori Réka) és Gyöngyi (Nagy Bakonyi Boglárka) – „az első aki debilitás /a második akit eladtak / a harmadik szerelmes / a dzsóba, fuxos dzsóba / a negyedik pengének / képzeli magát átlát a / szitán átjut a tű fokán / nincs itt mit élvezni / elmenni ő fog és nem más / még idejében…”. A lányokat még a neveiktől is megfosztják, így születik meg Luna, Libertin, Lola és Lulu. Beleolvadnak az arctalan masszába, ahol a nő csak tárgy és még az sem számít, hogyha valaki „eltűnik”, mert azonnal pótolható.

 

Az Ódry Színpada elé előszínpadot emeltek, a nézőtér a negyedik sortól kezdődik. A nézők sokkal kisebb teret uralnak a tér egészéből, mint a játszók. A tér minden adottságát igyekszik kihasználni a rendező. A negyedik, láthatatlan falat áttörve lehozta színészeit a nézők közé. Beemelte a játékba a nézőteret; a szereplők ugyanott jöttek be a térbe, ahonnan a nézők is érkeznek, a színészhallgatók a színpad előtti üres sorokban ülnek, állnak; onnan másznak fel a színpadra: nem mások ők sem mint mi. Talán legközelebb rajtunk a sor.

 

HOL-NAP VE-LE-TEK BASZ-NAK KI !”

 

A rendezés nem dolgozik nagy díszletapparátussal. Letisztult színpadképet kapunk, minimális, de nem jelképes díszletezéssel. A Nyíregyháza utca lányai a magasból lelógatott plexilapok mögött ülnek bárszékeken, a plexilapok oldalra kihúzhatóak, ha az adott jelenetben nincs rájuk szükség. Mobilis díszletelem az a szobarészlet is, ahol a négy lány él. Semmi felesleges nincs a színpadon. Sokszor csak egy üres teret látunk, amit a nyolc lány jelenléte tölt meg. Kellékekből is csak a legfontosabbak kerülnek a színre. Így például a karitatív női szervezet szimbólumaként szolgáló mini virágoskertek: a kertvárosi nők metaforái, akik a házi teendőik után összeülnek és megpróbálják megváltani a világot. A virágszimbolika mint a nőiség és a női szexualitás régi attribútuma is jelen van. A nőszervezet szóvivője – a Túrórudis nő (Mentes Júlia) – rekvizituma: a hazai pöttyös. A túrórudival – férfi szimbólum? –, ezzel a „falatka otthonnal” próbálja szóra bírni és megnyerni a lányok bizalmát. Eltökélt szándéka, hogy megmenti, hazaviszi őket; ám aki nem hagyja, azt nem lehet.

 

Novák Eszter szélsőségeket visz színre. Ezek a szélsőségek előadás akusztikai terében – ami csak részben áll Szilágyi Eszter Anna szövegéből –, a szöveg által előhívott intertextusokban, az előadás ritmusában – zenés-színész osztály játssza az előadást –, a mozgásban és az énekben is jelen vannak.

 

Az előadás azonban mégsem „musicalesedik el”. A dalok összeválogatottságának eklektikája látszólag egyszerű vizsgafeladat, a hallgatók megmutathatják, mi mindenhez értenek: Majka rapszövegei ugyanúgy részei az előadásnak, akár Verdi Traviátájának cigánykórusa. Olykor el sem válnak egymástól, egymásba csúsznak, mint amikor egy lüktető dallam közben megszólal az A csitári hegyek alatt kezdetű népies műdal. Mégsem kelt disszonanciát ez a zenei montázs. A színdarab szövege is egyszerre idézi a „magas- és mélykultúra” nyelvi rétegeit. Szilágyi Eszter Annának láthatólag nem állt szándékában megkülönböztetni különböző nyelvi regiszterekkel a társadalom különböző rétegeit. Ahogyan a prostituáltak szájából elhangzik az hogy „Ó férfiak teje! / Hiába szívjuk-szopjuk, / Nem gömbölyödünk tőle, / Nem tápláltok, / csak feleslegesen csurog / Alá a fehér / szájunk ragacsos! Feszül a bőr az állon! Csurog alá / csurog az üres átok”, ugyanolyan természetességgel idéznek Adyt, Weöres Sándort, Pilinszkyt, Áprily Lajost vagy éppen Shakespeare-t. A bölcsész néző lubickol a szövegben, listát készíthet arról, hány író vagy költő egy-egy sorát sikerült beazonosítania. És a „mezei” néző? Csak elidegenítés, kizökkentés lenne a két pólus egymáshoz való közelítése? Az író hihetetlen érzékenységgel játssza egymásba az elütő szövegrészeket; amit felvezet egy Ady-sorral, azt egy alacsonyabb nyelvi szinten bontja ki. Vagy arra szolgál ez a „nyelvi játék”, hogy ne húzhassunk éles határokat a néző és az előadás, a szerep és a színész, a nem látható valóság és a látható színpadi fikció közé, semmilyen szempontból sem? Az idegenül ható idézetek akár lehetnek a honvágy verbális reprezentációi is:

 

van-e ott folyó s földje jó / mi izgatottan rángatjuk a függönyszárnyainkat / pláne hogy egyikünknél / fedett szoswörker löki / a rizsát, és dugdossa a névjegyét a melltartónkba…”

 

Az előadás ritmusát a felgyorsuló majd lelassuló tempók és a szélsőséges hangulatváltások egymásutánisága rendezi. Egy-egy monológot – monológok uralják a szöveget, alig vannak párbeszédek – mindig egy dinamikus jelenet követ. Az előadás folyamatát sokszor – talán indokolatlanul sokszor – megakasztják a lányok vonulásai a kifutón. Aletta van der Maet –,a Túrórudis nő – rendkívül hosszú monológjai túlontúl lefékezik az előadás ritmusát és ezek után a jelenetek után nem mindig sikerül visszanyerni az elveszített lendületet.

 

A hallgatók színpadi teljesítménye lenyűgöző. Láthatóan fárasztó, sőt sokszor fizikai fájdalmakat okozó mozgássorozatok közben monologizálnak és énekelnek, miközben meztelen lélekkel játsszák szerepüket. A rendezés nem engedi, hogy azonosulni tudjunk a szereplőkkel, állandó szerepváltásokkal operál. Mind a nyolcan játszanak prostituáltakat és polgárasszonyokat, és néha férfiakat is. Az előadás egyik legerősebb jelenete, amikor a férfiak fejtegetik az ősi mesterséget űzőkhöz fűződő viszonyaikat: „fogdossa / ujjazza / szoptatja / megbassza / ürítkezik / ennyi / a férfi dolga”. Brutálisan naturális és nyers.

 

A félelem és a kiszolgáltatottság az, ami a lányok mindennapjává válik. Félnek attól, hogy mi lesz, ha nem lesz meg a kuncsaft-limit, ki kapja a verést, kinek a kirakatát törik be legközelebb, vagy éppen melyik fertőzésbe fognak belehalni. Egy olyan országban dolgoznak, amelynek nyelvét nem beszélik, egyedül Fuxos Joe és Mariska M (Józsa Bettina) – a futtatók – a biztos pont nekik, ők azok akikben „megbízhatnak”. Így válnak a zsarnokok és az elnyomók bálványokká. Majd mikor a lányokból már csak roncs marad, mégis megkísérlik a szökést, akkor is, ha az életükbe is kerülhet. Már semmi sem számít. Csak el innét. De a hajó végül hol köt ki?

 

Az előadás a klasszikus színész-néző viszonyt is megbolygatja. Hogy lehet elfogadni és azonosulni azzal, ami taszít? Nem engedi Novák Eszter, hogy hozzászokjunk a nyers és taszító világhoz és egy idő után „passzívan” nézzük az előadást. Olyan pontosan felépített, feszített dramaturgiája van az előadásnak, hogy minden, a nyugalom, a szituációk stabilitása felé mutató színpadi történést kíméletlenül leural a látvány és a nyelv brutalitása. Ezt a darabnak való kiszolgáltatottságot a színészi oldalról sem lehet egyszerű megoldani. A hallgatók nem kívülről tekintettek a szerepükre, hanem benne éltek és ez láthatóan fájdalmas munka. Novák Eszter rendezése testileg és lelkileg is igénybe veszi őket. A tapsrend alatt érezhető volt a feszültség, mind a nézők, mind a színészek részéről. Csak a negyedik visszatapsoláskor jelent meg a hallgatók arcán egy-egy félmosoly.

 

Mindvégig a markában tartja a nézőt az előadás, hol akkorát szorít rajta, hogy belesajdul a szíve – például Lulu monológjai alatt, – olykor pedig enged a szorításon. A tapsrend után sem múlik ez az érzés. Mint amikor – régen – a nők levették a túl szoros szoknya-abroncsaikat, és még hosszú órákig a testükön érezték a súlyát.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva