Megbízható forrásból tudom, hogy a szentendrei HÉV-megálló trafikjában is úgy néznek a vásárlóra, amikor irodalmi folyóiratokat keres, mintha legalábbis gyermekpornográfia után érdeklődne, de emiatt még nem kell feladni, a kitartó próbálkozás meghozza gyümölcsét.

Színháztörténettel foglalkozom, így választásom – némileg eltérően az eddigiektől – hazai színházi folyóiratokra esett. Célom az írással az is, hogy a hazai színházi lapokat szemügyre véve valamelyest csökkentsem a ,,távolságukat” a többi, művészettel foglalkozó periodikától.

Amikor eljutott hozzám a megtisztelő felkérés, miszerint, szabadon választva a mai magyar folyóiratlistáról, legalább három lapot szubjektíven szemlézzek, nem gondoltam volna, hogy ennyire megnehezítem majd a saját dolgomat. Mégpedig azzal, hogy egy soha véget nem érő történetbe fogok bele.

Megvallom, elsőre kissé elrettentő volt a felkérés, hogy 2022. áprilisi-májusi lapszámairól írjak szemlét. Nem vagyok ugyanis kiegyensúlyozott folyóirat-fogyasztó (ha nem vesszük figyelembe a 19. századi periodikákat, amiket a kutatási területem miatt naponta kell elővennem), így sokáig gondolkodtam azon, mik lehetnének a választásaim.

Annak tudatában, hogy a szomszédban háború van, bennem is végig motoszkál a gondolat: az ukrajnai folyóiratok szerkesztőivel, szerzőivel, kritikusaival vajon mi történik most?

Egykor azt hittük, a világirodalmat felépíthetjük magunkban: téglánként magunkba rakjuk. Később rájöttünk, hogy ez egyszerűen képtelenség, bármennyire is segítenének a fordításokat bevezető alapos és érzékletes esszék. Mindig van, amiben elmélyülni és elmélyedni, és noha mindenben és egészen lehetetlen, legalább lélektérdig megéri.