SzIF Online

macht nichts mondta

Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című verséhez

A megszólított léte ily módon egy olyan jövő felől nyer értelmet, amely nem egyszerűen a halállal, hanem a szubjektivitás totális pusztulásával, a végességből a – koszorúba fontság által figurált – végtelenbe való átmenettel esik egybe (Befonnak egyszer téged is / valami pompás koszorúba). A végesből a végtelenbe, az ismerősből az idegenbe való átmenet egy fenomenológiai világ megsemmisüléseként azonosítható.

 

A Halottak napja Bécsben nyitányában szereplő villamos elgurulása kétségkívül a megszólított halálával esik egybe („elgurulsz mint egy villamos / utánad felgörbül a vágány”). Az elgurulás e mozzanata egyfelől – József Attila Altatójától talán nem függetlenül („A villamos is aluszik […] A távolságot, mint üveg / golyót, megkapod” [Kiemelés – B. G.])[1] – az üveggolyókkal való játék (így akár egy, az emberi életekkel „játszó” Isten alakja), másfelől, és itt ez válik döntővé, az elhaladás, valamint annak időbelisége felől is megközelíthetővé válhat. Amennyiben a villamosként figurált te halála a villamos elgurulásától várható, az ezt a gurulást lehetővé tévő rögzített pálya az idő trópusaként értelmezhető. Az egyik pontból a másikig tartó mozgás lehetőségét, a születéstől a halálig vezető utat megjelenítő villamossín eszerint a te létét illetően meghatározó: a rajta haladó villamos, vagyis a megszólított, aki a születéstől a halálig tartó utat bejárja, az idő kötött – lineárisan és teleologikusan strukturálódó – pályájának kiszolgáltatott. Kulcsfontosságú azonban, hogy a villamosként figurált te a jövőben, melyet az én beszéde implicit módon idéz meg, nem csupán elhajt: elgurulását az ezt a mozgást lehetővé tévő sínek maguk is követik. A versbeszéd tehát a jövő egy olyan képét rajzolja ki, amelyben a villamossín folytonosságának végső megszakítása által („elgurulsz” [Kiemelés – B. G.]) nem egyszerűen csak a halál – és egy, valamikor azt lehet, hogy követő feltámadás – perspektívája tűnik fel. A villamossín felgörbülése az eltelt, bejárt időhöz („utánad”) való hozzáférés, az emlékezés lehetőségének radikális korlátozásaként értelmezhető. Ha a megszólított létének időbeli dimenzióját a sín figurálja, ennek felgörbülése – a visszatérő hozzáférés ellehetetlenülése okán – egyszerre válik a te élettörténetének és emlékezetének önmagára záruló külső tárolójává, olvashatatlan inskripciós alakzatává, valamint egy, az időbeliség struktúráiból való elkerülhetetlen kiíródást, a megszólított fenomenológiai világának felbomlását színre vivő képpé.

 

A villamos elgurulásának trópusa mindazonáltal nem csupán a megszólított – legyen az maga az én vagy egy tényleges másik – jelenlétének eltörlődését figurálja, hiszen a versbeszéd közvetlenül ezután a nyomként való túlélés lehetőségét is megvonja a te alakzatától (felidézve az én eltűnésének, önnön beszédéből való kitörlődésének József Attila [Talán eltünök hirtelen…]-jében megjelenített tragikus képét). A nyomoktól való megfosztás stratégiái közé tartozik, hogy a vers a bécsi utcáról, mintegy visszafordítva Babits Mihály Csak posta voltál című versének zárlatát,[2] lemossa a lábak porát („kutyatej páfrány / tör át a járdán”), valamint az is, hogy a végsőkig relativizálja a kollektív vagy személyes emlékezetben való továbbélés eshetőségét („kit érdekel hogy erre jártál”). A megszólított léte ily módon egy olyan jövő felől nyer értelmet, amely nem egyszerűen a halállal, hanem a szubjektivitás totális pusztulásával, a végességből a – koszorúba fontság által figurált – végtelenbe való átmenettel esik egybe („Befonnak egyszer téged is / valami pompás koszorúba”). A végesből a végtelenbe, az ismerősből az idegenbe való átmenet egy fenomenológiai világ megsemmisüléseként azonosítható. A végtelen, végső soron Isten idegensége meghatározó a költemény hangütését illetően: ez a leglátványosabban a vers egyik központi motívuma, az utolsó ítélet körüli bizonytalanságban fejeződik ki: „csak a bíró késett eddig / bűn bűn alól új bűnt vedlik / s nem tudhatjuk vajon meddig / tartatunk ítélet nélkül / s mint bűnhődtünk azt is végül / nem róják-e vissza végül”.

 

A vers megszólalása a jövő – valójában egy, az idő struktúrái felől meg nem közelíthető jövő – idegenségének képét a bécsi utca mintaképpé emelésével a jelen részeként, elérkezettségében jeleníti meg („idegen lesz majd és hideg / minden akár e bécsi utca”). Erre az „elgurulsz” implicit, ám grammatikailag jelöletlen jövő idejűsége, így jelen idejű történésként való olvashatósága is ráerősít. Joggal mutat rá tehát elemzésében Smid Róbert a rekurzivitás alakzatának időtapasztalat-alakító szerepére.[3] Azonban azt is rendkívül fontos szem előtt tartani, hogy a Halottak napja Bécsben időtapasztalatának rekurzív szerkezete a fenti összefüggésrendszerben csakis az én és a te egymást kiegészítő viszonya, a költői megszólalás önmegszólításként való értelmezésének irányából gondolható el. Ebben az esetben persze számolni kell annak a helyzetnek a paradoxitásával is, hogy az én saját pusztulását mégiscsak túlélve szól önmagához, ezzel a költői megnyilatkozás sajátos, mert önnön performativitását ki- vagy leküzdeni képes erejéről tanúságot téve. A költői beszéd eszerint túlmutat a trópusok és beszédaktusok műveleteinek világán, és a nyelv egy olyan dimenzióját nyilvánítja meg, mely annak nem nyelvi vagy másként – talán egy mélyebb értelemben[4] – nyelvi tartományaként előzi meg és kíséri a cselekvő nyelv működésének összes lehetséges megnyilvánulását. Ha azonban az én és a te közötti viszony nem az önmegszólítás alakzatának megfelelően szerveződik, vagyis a versbeszéd alappozícióját nem inherens dialogikussága, és ezáltal belső széttagolódása (egy hallható énre és egy nem hallható tere való széthasadása),[5] hanem az aposztrophé általános szubjektumlétesítő teljesítménye határozza meg, az én, bár maga már az általa felvillantott jövő elszenvedőjeként jelenik meg – ne feledjük: a bécsi utca, ahonnan hangja felhangzik, épp az idegenség profán képét közvetíti –, a te számára a jövőt nem bekövetkeztében, hanem még el nem érkezettségében prezentálja. Mindez azt is jelenti, hogy amíg ebben az esetben az én beszéde a nem-létből hangzik fel, addig a megszólított pozícióját ez csupán annyiban határozza meg, amennyiben – mintegy a végtelenből ablakot nyitva annak végességére – létének diszpozícióját hangolja.[6]

 

Innen nézve válhat nyilvánvalóvá az, hogy még ha akár úgy is tűnhet, a vers képes maradéktalanul integrálni a benne szerepeltetett utalásokat, fordítás- és vendégszövegeket,[7] sőt fiktív parafrázisokat és idézeteket („Mondják”; „Mondják”; „mondja el minden esztendőben a feleségem […] ez az ő békeverse”), megszüntetve azok idegenségét,[8] épp a vers erős intertextualitása példázhatja eminens módon azt, hogy az idegenség versszervező alakzata Kányádi költeményében túlmutat a tropológia és a metrika dimenzióin. Mint ilyen, a Halottak napja Bécsben egy önmagán túlnyúló, folytonosan idegenné váló, önmagával egybeesni képtelen nyelv elgondolását hívja elő, mely – a megszólítás és önmegszólítás felőli abszolút döntéshozatal mindenkori lehetetlenségéből fakadóan – ugyanakkor elválaszthatatlan lesz a nyelvnek a megszólalás, tágabban pedig a lét, a te halál felé forduló létének lehetőségét megteremtő teljesítményétől. Az idegenség ebből a perspektívából a költői megnyilatkozás meghatározó tényezője (szimptomatikus, hogy kinyilvánítása még a prostituálttal folytatott párbeszédbe is beszüremkedik: „szegény vagyok szívecském s idegen / macht nichts mondta halottak napja van”). Mint ilyen, a költői beszédet implicit módon nem-önmagává válásában, állandó fordítói tevékenyégként strukturálva jeleníti meg („wie die glocken ihren schall verloren / felejted hamar minden örömöd […] Ahogy a harangok a harangszót / felejtem hamar minden örömöm”). Ez a beszéd a különböző nyelvek, pozíciók és költészeti formák közötti szakadatlan mozgásként válik hozzáférhetővé (nem véletlen, hogy a vers Konkoly Dániel által elemzett Kányádi-féle szavalata nem homogenizálni igyekszik a verset, hanem tulajdonképp ezt a struktúrát kísérli meg leképezni).[9]

 

Kányádi versének bámulatos műfaji, beszédmódbeli és – a recepció által újra és újra szemlézett – kulturális[10] gazdagsága strukturális értelemben tehát egy nem destruktív, sokkal inkább ontológiai alapállapotként felfogható irónia vagy tiszta permanens parabázis szervezőelvének uralma alatt áll.[11] Az, ami a nyelvben az ebben az értelemben vett irónia műveleti tartományaként azonosítható, dekonstruálhatatlan: „szóródik folyton porlódik / él pedig folyton porlódik / szabófalvától san fransiscóig / szabófalvától san franciscóig” Ugyan az itt megjelenő helyjelölők előhívhatják a magyar nyelvű közösségek világban való szétszórtságának képzeteit, és emellett az azokat megelőző sor kétségtelenül megidézi a „nyelvében él a nemzet” 19. századi nemzetközösség-megalapozó aforizmáját, az idézett szöveghely a fentiek irányából másként is olvashatóvá válhat. Eszerint a magyar nyelv a világon mindenütt egyformán, vagyis „szabófalvától san franciscóig” a széthullás és eltűnés felé tart („s lenne védelmünkre / hogy ne kéne nyelvünk / féltünkben lenyelnünk / s önnön szégyenünkre”). A „szabófalvától san franciscóig” elismétlése maga is színre viszi ezt a mozgást. Ennyiben tehát „szóródik” és „porlódik”, mégis olyasfajta ellenállással rendelkezik, amely, még ha nem is számolhatja fel az előbbi folyamatokat, valamilyen szinten képes azoknak gátat szabni („él pedig”). A tiszta permanens parabázis struktúramozzanata – egy, csak az utolsó ítélet által beszüntethető mozgás – a nyelv azon vitalizáló ereje („él”), amely a nyelvet mind a külsődleges (Isten, sors), mind a nyelvhasználók oldaláról érkező fenyegetéssel, végső soron az elnémulással szemben védelmezi (megint csak egy Babits-, ezúttal Fortissimo-visszafordítás: „vén zsidók ószövetségi / nyelvével kéne most élni / de hallgatunk senki nem mer / feleselni az istennel”). A nyelv, mint a német nyelvű szövegrészek versbéli közbeékelődése példázza, fennmarad, hiszen állandó változásban léte – melynek a magyarból a németbe való átmenet nem különleges, csupán szélsőséges esete – lényegéhez tartozik. A nyelv a Halottak napja Bécsben implicit nyelvszemléleti belátásai szerint csak azon az áron beszélhet, hogy nem egy nyelvként beszél.

 

Kányádi verse mindenekelőtt – tehát azelőtt, hogy artikulálná a magyar nyelven alapuló közösségi identitás megőrzésével és elvesztésével kapcsolatos, kételyektől és eldöntetlenségektől korántsem mentes szakaszait – a nyelv struktúrájához való hűségét nyilvánítja meg. A nyelvhez hű költői megszólalás valódi esélyét innen nézve elsősorban nem egy, az identitásalkotás oltárán befagyasztott, hanem egy, az ennek a nyelvnek az elevenségét – ha úgy tetszik, eredendő idegenségét vagy strukturális iróniáját – implicit és explicit formában egyaránt szóhoz juttató mű kínálhatja fel. A Halottak napja Bécsben azáltal, hogy finom mértéktartással és rendkívüli nyelvszemléleti összetettséggel megalkotja, valamint belakja ezt a pozíciót, a nyelvhez fűződő viszony egy, a magyar költészettörténetben egyedülálló változatát viszi színre. Kányádi Sándor költészetének irodalomtörténeti jelentősége, mindamellett, hogy az erdélyi magyarság e költészet által megszólaltatott sorskérdéseinek perspektívája aligha becsülhető le, csakis akkor válhat jobban tudatosíthatóvá, ha – a művek laudatív ontoteológiai megközelítésmódjairól lemondva[12] – a transzilvanizmus identitásközpontú problémaköréről a korpusz nyelvisége felé fordítjuk figyelmünk fókuszát. A költészetben ugyanis nincs identitás nyelv nélkül. A közösségiség lehetőségeinek megértéséhez a Kányádi-versnyelv működésének megértésén át vezet az út.

 

[1] A versidézet forrása: József Attila Összes versei II. 1927–1937, s. a. r. Stoll Béla, Balassi, Budapest, 20052.

[2] Smid Róbert elemzésében ezzel szemben rokonságot feltételez a két vers között: Smid Róbert, Daten/dátum/deteur. Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című verséről, http://www.szifonline.hu/?cikk_ID=1072

[3] Vö. Uo.

[4] Lásd ehhez: Werner Hamacher, Afformatív, sztrájk, ford. Szabó Csaba = Az árnyék helye. Tanulmányok a hatalom, a morál és az erőszak kérdéseiről, szerk. Gulyás Gábor – Széplaky Gerda, Kalligram, Pozsony, 2011, 197–226. Továbbá: Balogh Gergő, Afformatív. A performativitás kritikája Werner Hamacher munkásságában, Alföld, 2019/6

[5] Vö. Németh G. Béla, Az önmegszólító verstípusról = Uő., 7 kísérlet a kései József Attiláról, Tankönyvkiadó, Budapest, 1982, 162.

[6] Lásd ehhez: Martin Heidegger, Lét és idő, ford. Vajda Mihály – Angyalosi Gergely – Bacsó Béla – Kardos András – Orosz István, Osiris, Budapest, 20072, 293–310. (51–53.§)

[7] Ezekhez a legteljesebben lásd: Pécsi Györgyi, Kányádi Sándor, Kalligram, Pozsony, 2003, 127–129.

[8] A verset az idegenség megszüntetése felől értelmezi: Codău Annamária, Töprengés a mondás lehetőségein, http://www.szifonline.hu/?cikk_ID=1077

[9] Vö. Konkoly Dániel, Gondolatok Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című verséről és annak szavalatairól, http://www.szifonline.hu/?cikk_ID=1078

[10] Lásd ehhez: Ködöböcz Gábor, Hagyomány és újítás Kányádi Sándor költészetében. A poétikai módosulások természete a daloktól a „szövegekig”, Csokonai, Debrecen, 2002, 122–124. Bertha Zoltán, „szóródik folyton porlódik”, http://www.szifonline.hu/?cikk_ID=1076 Továbbá: Falusi Márton, Mozart és Bartók, Bécs és Kolozsvár, http://www.szifonline.hu/?cikk_ID=1079

[11] A feltámadás-hit versbéli viszonyait elemezve hasonlóra mutat rá: Lapis József, Kányádi csillagai, http://www.szifonline.hu/?cikk_ID=1142 Az irónia fenti értelmezéséhez lásd: Paul de Man, Az irónia fogalma = Uő., Esztétikai ideológia, ford. Katona Gábor, Janus/Osiris, Budapest, 2000, 175–203.

[12] E beszédmódhoz lásd: Ködöböcz, I. m.


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva