SzIF Online

Vándorló könyvespolc 5.

Szeles Judit: Ilyen svéd; Krusovszky Dénes: Elégiazaj; Térey János: A Legkisebb Jégkorszak

Szeles Judit, Krusovszky Dénes és Térey János műveit markánsan elkülöníthető szerzői intenciók és stílus jellemzi, amelyeket első ránézésre szinte lehetetlen közös nevezőre hozni. Azonban maradva a matematika fogalomrendszerénél, és valamiféle szépirodalmi halmazokként próbáljuk elképzelni ezeket, metszetükben egyértelműen a hideg kategóriája található, mind tartalmi, mind hangulati értelemben.

 

Papp Sándor 1986-ban született Debrecenben. Kritikus, irodalomtörténész, PhD-hallgató. A KULTer.hu főmunkatársa. A FISZ tagja.

 

A FISZ könyvek Hortus Conclusus sorozatában megjelent Ilyen svéd, Szeles Judit első kötete, figyelemre méltó költői teljesítmény, mely már címében kijelöli a szövegek tematikus összetartó elemét – ami nem meglepő, tekintve, hogy a költő lassan 13 éve a svédországi Strömstadban él.

 

Így egyszerűnek ígérkezne csupán a svédség mibenlétét és társadalmi problémáit bemutató munkaként aposztrofálni a művet, ám a képlet ennél összetettebb. Igaz ugyan, hogy Svédország, a svéd emberek kerülnek a kötet fókuszpontjába, ám a kívülállóság tudatos vállalása és az ehhez társuló ironikus hangvétel által megkonstruált görbe tükrön keresztül egyszerre ismerünk rá a magyar sajátosságokra, s válnak a szövegek általános érvényűvé.

 

A kötet fagyos gerincének megmászása tehát nem egyszerű feladat, bár a nagy lélegzetvételű hosszúversek számos motivikus kapaszkodóval szolgálnak, mégis nehéz első olvasásra fogódzókat találni rajta. A személyes líra helyett egyfajta adatoló költészettel találkozunk, ahol a szövegeket szervező adathalmozás nagyfokú szociografikus igénnyel társul, ami mégsem értelmezhető pusztán egy lírai szociográfia kísérletének manifesztációjaként. Az ismétlődő történelmi adatok, a statisztikai kimutatások inkább egy motivikus hálót szőnek a szövegeken belül, a lényeg nem azok ellenőrizhetősége és hitelessége, mivel ezek teljes mértékben asszimilálódnak a Szeles Judit által megteremtett költői nyelvbe, s inkább annak mágikus, varázsszövegként való működése felé nyitják ki a befogadás lehetőségeit verseken átívelő, már-már mantraszerűen funkcionáló visszatéréseikkel. A tematika mellett ezek adják a kötet másik fontos szervezőelemét, helyettesítve a klasszikus versciklusokat folyamatos átjárást biztosítanak az egyes versek között – egyre nagyobb játékteret teremtve az újraolvasásban rejlő lehetőségeknek. Bár a szöveghelyek ritkán módosulnak, jelentésük mindig újabb árnyalatokkal gazdagodva végez egyenes vonalú egyenletes mozgást az egységes szövegegész felé. Mindemellett az adatolás mechanizmusa nem elhanyagolható mértékben járul hozzá a társadalmi problémák nagyobb csomópontjainak – mint a bevándorlás-ellenesség, alkoholizmus, nemzetiségi és politikai problémák – mélyebb kibontásához és szemléltetéséhez is.

 

Azonban nem lehet szó nélkül elsiklani a kötet könyvtárgy jellege felett sem. Császár Norbert nem pusztán illusztrációkat készített a könyvhöz, már a borítót vizsgálva is világosan látható, hogy értelmezőként is fellép: nem egyszerűen a versszöveg adott részeinek megfeleltetett rajzokról beszélhetünk, mivel szervesen illeszkednek a szöveg egységébe, új jelentéstartalmakat nyitva meg az olvasó számára.

 

Nem szokványos induló kötettel van dolgunk: nyoma sincs a lírai útkeresés bizonytalanságának, a kortárs lírai trendek követésének igénye sem merül fel, a szerző az elsőtől az utolsó versig precízen következetes formanyelvet magabiztosan használva vonja be befogadóját sajátosan lüktető univerzumába.

 

 

Míg az Ilyen svéd címadása tematikusan határozza meg a kötet szövegeit, addig Krusovszky Dénes 2015-ös könyvhétre megjelent Elégiazaj című könyve félig a versek műfaját determinálja. Félig, mivel a zaj zavaró hatása nem csak a címben érvényesül, hanem az egész kötetet meghatározó motívummá lép elő, mely inkább a romantikus elégia-hagyomány ellen dolgozva kerül egyre hangsúlyosabb szerepbe. E kettősségben kibontakozó feszültség az egész kötet meghatározó szervezőelemévé válik, mintegy gátként funkcionálva töredezetté, szaggatottá teszi a két ciklusba rendezett versfolyamot.

 

Ehhez megfelelően kapcsolódik a kötet tematikus vonulata az emlékezést állítva középpontba, Krusovszky esetében azonban nem egy kortárs lírai irányhoz való csatlakozásról beszélhetünk, nem csupán a múlt–jelen emlékezés általi viszonyrendszere és az időbeli távolság miatt megjelenő nehézségek jutnak kifejeződésre, a mérleg nyelve inkább az emlékezés korlátainak, elsősorban a feledés generálta fragmentáltság bemutatása felé billen el. Az Elégiazaj emlékezés-lírájának jelentősége az akadályok kibontásában rejlik, ahogyan exhumálja és újraboncolja a szubjektum emlékezéshez való viszonyát: a szövegek nem a boldog idill, vagy egy átfogó hiány felidézésének egysége felé haladnak, a felejtés gátja csak darabjaikat engedi át, melynek következtében szükségszerűen nem teljesedhetnek ki. A végig uralkodó személyes líra csak tovább mélyíti ezeket a kérdéseket, egészen elemi szinten jelenítve meg azokat, távlatokat nyitva a szubjektumban rejlő korlátok és az emlékező-mechanizmus esetlegességének horizontja felé. A versekké vált személyes emlékek bár sok esetben konkrét referenciával bírnak (Rückbau, A trollhättani gát megnyitása), a részletek hiánya miatt mégis bizonytalanságot hordoznak. A lírai én hiába tesz többször kísérletet a múlt megkonstruálására, az sorozatosan kudarcba fullad, csak a múlt elnagyolt körvonalai tudnak megképződni az elveszett emlékdarabok híján. Ezt a Részletek című vers bontja ki egyértelműen, ahol a szövegben olvasható párbeszéd során minden apró töredéket felelevenítő kérdésre tagadó válasz érkezik: „Emlékszel? […] Nem emlékszem.” (20.).

 

A zaj által elfedett és a felvillanó foszlányok egymást űző játékából eredeztethető a kötet jelenetszerűsége: szinte esetleges egymásutániságban villannak fel az olvasó előtt hol rövid lírai darabok, hol hosszabb prózaversek.

 

Krusovszky személyes líráján átszűrve a kortárs költészetben egyre nagyobb szerephez jutó emlékezés nem a nosztalgikus vágy, esetleg a hiányérzet kielégítésének problémáit elemző kísérletté válik, annál elemibb problémákra világít rá elégikusan hideg fényével.

 

 

Térey János már korábban bebizonyította a magyar olvasóközönség számára, hogy a verses regény nem egy halott műfaj, relevánsan meg lehet szólaltatni azt a XXI. században. A Legkisebb Jégkorszak azonban nehezen vonható ez alá az egyetlen kategória alá, hiszen emellett az antiutópia, de akár a thriller műfaji kódjait is felmutatja. A forma tekintetében elmozdulást tapasztalhatunk: a főszövegben leginkább a rímtelen szabadvers kap nagyobb teret, néhol olvashatók kötött formájú dalbetétek is. Bár ezek kontrasztja sok esetben törést okoz az epikus történetvezetésben, annak atmoszféráját tovább erősíti.

 

A könyv alaphelyzete – egy globális természeti katasztrófát követően (izlandi és szicíliai vulkánok kitörése miatt) végbemenő éghajlatváltozás – a jövőbe helyezi a történéseket. Az alapszcéna vásznára a budapesti (felső) középosztályt vetíti rá, ám mindenféle szociografikus felhang nélkül. A Legkisebb Jégkorszak az Asztalizenéből és a Protokollból már ismert helyszíneket és szereplőket mozgat ugyan, ennek ellenére nem kell megriadni a Térey-életműben kevésbé járatos olvasónak, a szöveg nem kapcsolódik szervesen a megelőző művekhez, ahogyan a szerző is jelezte, inkább egyfajta spin-off-ként értelmezhető és önállóan is élvezhető. Az ismerős karakterek jellemei a szerzőtől megszokott iróniával és cinizmussal tűzdelt, sűrű lírai nyelvben bomlanak ki, ahol minden apró részlet ellenére a válsághelyzet mégis csak keretként funkcionál. A fókuszban inkább az egyének életében, viszonyaiban – vagy azok hiányában – bekövetkező változás hatásvizsgálatára figyelhetünk fel a polifonikusan futó cselekmény során. A Legkisebb Jégkorszak esetében azonban a tiszta, fehér hó alól nemhogy virág, pozitív jövő sem sarjad. A szereplők kapcsolatrendszerét a folyamatos közeledés vágya határozza meg, amely esetenként lassabban kibomló, vagy éppen ellenkezőleg, gyorsan haladó történetszálakon keresztül fut számos nehézségen át a szükségszerű kudarcig, elsősorban epizodikus jelleggel, amely véleményem szerint kissé a regény egysége ellen dolgozik.

 

Habár a történet idősíkját a szerző a nem túl távoli jövőbe helyezi (2019), számos referenciális pont kínálkozik napjaink, vagy éppen a közelmúlt eseményeire (pl.: vaddisznó-garázdálkodás, 2013-as havazás). A valós események fiktivizálása által egyrészt a jelen olvasója számára az egyszerre ismerős, mégis ismeretlen disztópiát épít fel. Másrészt ez a fajta transzformáció teret enged a referenciapontokkal való ironikus-humoros játék lehetőségének, könnyítve ezzel a szövegtérben egymásba olvadó jelen- és jövőkép súlyos pesszimizmusán.

 

 

Szeles Judit: Ilyen svéd, FISZ, Budapest, 2015.

Krusovszky Dénes: Elégiazaj, Magvető, Budapest, 2015.

Térey János: A Legkisebb Jégkorszak, Jelenkor, Budapest, 2015.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva