„A magyar nyelv hozott haza”

Részletek

Uri Asaf és Ayhan Gökhan beszélgetése

Uri Asaf Izraelben született, de gyermekkora és fiatalkora nagy részét Magyarországon töltötte. Polgári foglalkozását tekintve vegyész, ám a 2000-es évektől folyamatosan jelennek meg verseskötetei itthon. Az elmúlt időszakban egy hiánypótló munka, a Zohár nagy részének magyarra fordítása is az ő nevéhez köthető. A képzőművészként is jelentős művészt verseiről, a nyelvhez kötődő kapcsolatáról és a fordítói munka jelentette kihívásokról is faggattuk.

Ayhan Gökhan: Adorno közismert kijelentése, hogy Auschwitz után barbárság verset írni, felveti azt a kérdést, hogy és a párizsi merényletek után, az Iszlám Állam megjelenésével lehet-e még verset írni? Mi a tétje ennek? Megváltozhat-e a hozzáállás a művészethez vagy épp a művészet hozzáállása a dolgokhoz?

Uri Asaf: A versek keletkezése teljesen független a különböző háborúktól és traumáktól. Szerintem a verset soha nem lehet elhallgattatni, a vers kibír mindent. Az Adorno-féle kijelentést a kontextusában érdemes vizsgálni. Az ő meglátásában egyfajta görcs alakult ki az emberekben, ami megvonja tőlük az esélyt az ihletre, az empátia érzését bármilyen szituációval szemben. A holokauszt az én családomat is érzékenyen érintette, rengeteg rokonom pusztult el ennek következtében. Ennek értelmében én lehetnék az, aki nem lenne képes verset írni. Ám nem csak hogy képes voltam, de nem is tudnék nélküle egzisztálni, akármi is történjen. Az ember optimizmusa, hogy a legmagasabb művészeti ágak igénybevételével reakcióba lépjen a körülötte történő dolgokkal. A szabadságnak ettől a fokozatától semmi nem foszthatja meg az embert.

A.G.: És Adorno csak a verset említette…

U.A.: Valóban, verset mondott, a prózáról és a drámáról nem beszélt. Sajnálatos tény, hogy mára kialakult a szégyenteljes holokausztipar, egyre több rossz regény jelenik meg ebben a témában. Inkább ezt kellett volna Adornonak megtiltania valamilyen formában. Nyilván abban igazat adhatunk neki, hogyha verset írunk a világégések után, az élmény közvetett vagy közvetlen módon átélt hatása alól nem vonhatjuk ki magunkat. Nem lehet eltekinteni a holokauszttól, ha verset írunk, így módosítanám ezt a kijelentést.

A.G.: És ez magában foglalhatja az emberiség ellen elkövetett számos igazságtalanságot és terrorcselekményt, a kisebb-nagyobb (nép)csoportok átélte traumát.

U.A.: Igen, így tudnám ezt értelmezni.

A.G.: „Elveszítheti-e valaki azt, ami nem az övé?” Tette fel a kérdést egyik versében. Évszázadokon keresztül úgy éltünk, hogy azt gondoltuk, a zsidó-keresztény kultúra a miénk. Jelenleg nem az-e a helyzet, hogy elveszítettük, tehát már egy jó ideje nem a sajátunk. Hogy látja ezt a kérdést, az európai embert?

U.A.: Rendkívül sajnálatosak a manapság történő dolgok, de részben izraeli, részben magyar származású emberként azt kell, hogy mondjam, régi harcosok vagyunk, és úgy látom, hogy az Európában végbemenő és ijedséget keltő dolgok egy nagyon olcsó show részei. A történtek elködösítik az életünk színpadát, nem engedik a tisztánlátást, a józan gondolkodást. Az iszlám terroristák elsődleges érdeke, hogy állandóan rajta legyenek a hírcsatornákon, ellenben ha nem őket mutogatja a CNN vagy a BBC, az már-már olyan, mintha a tetteik meg sem történtek volna és ők sem léteznének. A publicitás csinálja az ő történetüket, viszont ez nem jut el Allahhoz. Véleményem szerint a zsidó-keresztény értékeket nem fenyegeti akkora veszély, mint ahogy attól sokan tartanak. Európa nem egy gyenge szűz, akit legyőznek, és utána vége van mindennek. Harcnak tekintem ezt a helyzetet, és hiszek abban, hogy idővel megoldják. Optimista vagyok.

A.G.: E kis kitekintés után térjünk rá végre az irodalomra. Verseinek egyik legfeltűnőbb jegye a pontosság és a tömörség. Ez alkotói módszer? Sokat húz? Sokból lesz a kevés?

U.A.: Igen, folyamatosan húzok a versekből. Általában úgy írok, hogy különböző naplóbejegyzéseket, jegyzeteket készítek, és azokból veszem át a versanyagaim. Naplót körülbelül 2002-2003 óta írok, s a bennük szereplő szövegeket veszem a versek forrásául.

A.G.: A készülő verseskötetnél sincs tehát ez másképp.

U.A.: Most írom az új verseskötetem. Ez úgy indult, hogy több év naplóbejegyzését próbáltam meg prózába átírni, és odaadtam Radics Viktóriának, arra kérve, nézze át, kezdhetünk-e valamit vele. Később rájöttünk, hogy a korábbiak ütemében verseskötet lesz belőle.

A.G.: A verseiben számos utalást tesz a zsidó hagyományokra. Amikor elhelyezi magát a világban, izraeli vagy magyar költőként látja magát?

U.A.: Én még nem tudtam eldönteni, tulajdonképpen melyik is vagyok. Ha izraeli költő lennék, miért nem írok héberül, ha viszont magyar költő lennék, miért ilyen egzotikus a nevem? Akad néhány furcsaság, ennek ellenére magyar költőnek érzem magam, aki visszatért Magyarországra, és elmondja, mi fáj neki és mi foglalkoztatja őt.

A.G.: Az álláspontján, a történelemhez való viszonyán változtatna, ha kizárólagosan csak az egyik nációhoz kötődne?

U.A.: Mindenképpen van bennem egy kibic magatartás. Lelkileg nem vagyok annyira összekötve a Magyarországon történő dolgokkal és a magyar történelemmel. Helyzetemből adódóan képes vagyok külső szemlélő maradni. Magyarország számomra nem egy küzdőporond, még ha egy-egy versemben reflektálok is a magyar dolgokra, de ezek elsősorban a holokausztra vonatkoznak. Egy kisebb csoport Magyarországon – részben neveltetésből, részben tájékozatlanságból – csak a gyűlölet nyelvét ismeri.

A.G.: Nyugodtan használhatjuk a történelmi tudatlanságot is.

U.A.: A nagy részénél ez az ok, valóban. Sokakat a mai napig ez határoz meg Magyarországon.

A.G.: Ennek fényében szokta tapasztalni a Magyarország ellen felhozott vádat, miszerint az antiszemita megnyilvánulások tetten érhetőek és határtalanok, vagy ez túlzásnak könyvelhető el?

U.A.: Személyesen soha nem tapasztaltam ilyesmit, bár az erről érkező hírek hozzám is eljutnak a barátaim, az ismerőseim révén.

A.G.: Általánosságban már az egy pozitív vélemény az országról, hogy itt él Magyarországon.

U.A.: 2004-ben lettem nyugdíjas, és utána Magyarországra jöttem. Mondhatom, hogy a magyar nyelv hozott haza. A magyar az anyanyelvem, itt nőttem fel, hiába éltem több mint harminc évet külföldön, a magyar nyelvből egy pillanatra nem zökkentem ki. Most újra gyakorlom az anyanyelvem.

A.G.: Az Ön fordításában jelent meg idén a Zohár, a teremtés könyve. Milyen hatást gyakorolt Önre a szent szöveg fordítása?

U.A.: Három évet vett igénybe a fordítás. Ennek az irodalomnak egy tetemes részét fordítottam le arámi nyelvből magyarra. Ez az első magyar nyelvű, jegyzetekkel ellátott fordítása a Zohárnak. A fordítással töltött éveket tudatformáló éveknek tekintem. Ez volt a legjobb módja annak, hogy közel kerüljek a szöveghez. A szimpla olvasással nehezebb lett volna figyelnem. Mindig el akartam olvasni ezt a könyvet, a fordításnak köszönhetően végre sikerült.

A.G.: Gondolom, a történelmi tragédia szólt közbe, hogy ezek a fontos szövegek sokáig nem jelentek meg magyarul.

U.A.: Annak idején a szakértők alapvető lépéseket tettek a zsidó hagyomány magyar nyelvű feldolgozásában. Komoly kulturális pezsgés volt ebben a tekintetben Magyarországon, de azok nagy része, akik elvégezték volna a munkát, az ismert okok következtében nem maradt életben. Talán a Zohár fordítása segít abban, hogy folytassuk ezt a hatalmas és szükséges munkát ott, ahol megszakadt.

A.G.: Említene fordításra szoruló szövegeket, egyéb mulasztásokat?

U.A.: A magyar olvasó egyáltalán nem ismeri a középkori zsidó bibliamagyarázók munkáit, a Bibliához írt kommentárjaikat.

A.G.: A kortárs izraeli irodalom mennyire kap Magyarországon teret?

U.A.: A héber irodalmat jól követik itthon. Néhány író, mint például Amosz Oz komoly publicitást élvez, de persze a kortárs izraeli irodalomra is ráférne a bővítés, a nagyobb merítés itthon.

A.G.: Gondolkodik újabb fordításokon a zsidó kultúra magyarországi hiánypótlásához?

U.A.: Mostanában a Misnát (vallástörvények gyűjteményét) fordítom hétről-hétre. Ebből már elérhetőek részletek a Szombat oldalán. Tulajdonképpen ez számomra a napi penzum. Illetve Mai héber vers címmel hamarosan megjelenik egy kétnyelvű kötet a Kalligram Kiadónál a mai héber költészetből. A verseket Marno Jánossal fordítjuk közösen. Annak idején Mezei András költő, szerkesztő jelentetett meg a Belvárosi Kiadónál hasonló kötetet, de annál a könyvnél a fordítók nyersfordításból voltak kénytelenek dolgozni, és ez helyenként a minőség rovására ment. A mi kötetünkben szereplő verseket rögtön héberből ültetjük át magyarra.

A.G.: Amikor elutazik Jeruzsálembe, és amikor megérkezik Magyarországra, milyen érzéssel tölti el?

U.A.: Nyugodt szívvel mondhatom, hogy elmennem és megérkeznem is jó érzés.