Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Mazula-Monoki Zsuzsanna versei

Fotó: A szerző archívuma.

azzal nyugtatjuk / magunkat hogy hajnalra / esőt mondanak

Bővebben ...
Próza

Várkonyi Sára: A tónál

Fotó: Horváth Andor Péter

És miről írtál? Hogy a tesóm… a féltesómat elrabolja egy emberkereskedő, de a delfinekkel együtt megmentjük. Az apának eszébe jut, hogy Hararében iskolába menet a sofőr egyszer ledudált egy kislányt az útról, aki a hátára kötve cipelte az iker öccseit.  

Bővebben ...
Költészet

Benyó Tamás versei

Fotó: Gajdos Attila

Miért elégszünk meg / az olcsó külcsínnel, / ha megtapasztaltuk, / milyen / szabadon / lebegni / a magzatvízben

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Tamás álma (részlet)

Fotó:

Legyen egy hűvöskék szoba, mint dédmamánál. Fehér lepedőkbe vagyunk csavarva, arcaink – minden éjszaka után – nyomot hagynak. Vállamra fordulok, a hátad nézem. A fakó part jut eszembe, fjordok szürke foltjai, tenyered középen két tátongó sebhely. Ujjaim átfúrják a nyers húst, az erek felkiáltanak és a sirályok szétrebbennek. Aztán Jeruzsálem.

Bővebben ...
Költészet

Bodor Emese: Jan Palach nekifeszül a szélnek

Fotó: Sükösd Emese

Melyik város emlékezne szívesen / azokra, akiket falhoz állított?

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Nyerges Gábor Ádám ismét a Litmusz Műhelyben

Fotó: Bach Máté

Visszatérő vendégünk volt az adásban Nyerges Gábor Ádám költő, író, szerkesztő, akinek ezúttal nem a szokásos Litmusz-kérdéseket tettük fel, hanem egy részletet hallgathattunk meg Vasgyúrók című, megjelenés előtt álló novelláskötetéből, valamint verseket írtunk közösen a dobókockákkal.

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Nyerges Gábor Ádám - Kerber Balázs - Körtesi Márton Litmusz versei

Fotó: Litmusz Műhely

Azt hiszem, lehallgat a telefonom. / Ő koncentrál, ha kókad a figyelmem, / Neki címzik tán a promóciót is, / Már nélkülem is rákattint időnként. / Ez a bánat, ez a bánat a civilizáció.

Bővebben ...
Próza

Kocsis Gergely: Várni a váratlant (regényrészlet)

Fotó: Raffay Zsófia

Rettegve érzi, hogy egyre jobban csúszik bele ebbe az álomvilágba, hívogatja, beszippantja. Térdhajlatában ugrálni kezd egy ideg, két rángás között végtelen lassúsággal telik az idő, a levegő is ritkásabbnak tűnik, légszomj gyötri. Hangokat hall a feje fölül, ez a lehetetlen közeg nagyon felerősíti a lépések döngését, mintha valaki a fején lépkedne. Pontosan tudja, ki járkál ott fent, és azt is, hogy miért csap zajt.

Bővebben ...
Költészet

Réder Ferenc versei

Fotó: Fárizs Mihály

Négy hónapja mozdulatlan. / De a hasa / ma egy kicsit langyosabb.

Bővebben ...
Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...

A kegyetlen látás

Igen ám, de akkor mit jelent látni? Hiszen valamit lát meg az ember, nem írva lát! Dehogynem; azt hiszem, éppen ezt szeretném bejelenteni, leszögezni, kőbe vésni: az író írva lát. Mint minden ember egyébként: milyen biztosítékunk lehet arra nézve, hogy a szemtanú éppen azt mondja, amit látott? A valóság, láttuk már, illékony.

Demény Péter 1972-ben született Kolozsváron. Déry Tibor-díjas író, költő, egyetemi oktató. A Látó folyóirat szerkesztője. Műfordítói munkássága is jelentős. Legutóbbi kötete: A lélek trolija (Korunk–KOMP-PRESS, Kolozsvár, 2013.)

 

A kegyetlen látás[1]

 

Egy ideje, és ez az idő meglehetősen hosszú immár, nagyon érdekel az igazi transzszilvanizmus néhány nagy alakja, személyisége. Jómagam is döbbenten veszem észre, mennyire szubjektíven válogatok – ilyenkor azzal vigasztalom magam, nem kutatóként viszonyulok ehhez a múlthoz, csak íróként. Ez megnyugtat, bár az íróság korántsem olyan léha foglalkozás, mint ebből a hanyag vigaszból kitetszik.

 

És éppen szubjektív, messzemenően személyes viszonyulása miatt nem léha. Emberek megsértődhetnek és meg is sértődnek, de a magad bőrét is a vásárra viszed. Ez nem fogja megvigasztalni őket, az azonban biztos, hogy egy majdani erkölcsi könyvelésen nem lesz mindegy, magadat feltártad-e, vagy minden önvizsgálatot megúsztál. A más sebeit megírni talán immorális (nem tudom eldönteni, hol húzzak határt morális és immorális közé), a magadéit a tükör lélekmotra, ha szabad ilyen költőien fogalmaznom.

 

Az irodalom egészen más erkölcsi törvények között működik, mint a valóság: ami a valóságban a valóság, az az irodalomban a vágy. Szerb Antal írja, hogy Verlaine kétségtelenül szörnyű ember volt, minden erkölcsi normát áthágott, Rimbaud-val volt viszonya akkor, amikor ez közbotrányt jelentett, áldott állapotban levő feleségét megrugdosta, alkoholizmustól szenvedett – mégis csodálatos verseket írt a tisztaságról, mert a költészetben nem a valóság számít, hanem a vágy.

 

Kós Károlyt, Makkai Sándort, és akiről ez a kis könyv szól: Bánffy Miklóst szeretem. És a leginkább azért szeretem, ami a vágy mellett a legfontosabb az irodalomban: a szeme miatt. Egy írónak látni kell, és nem megalkudni a látvánnyal, és ezt a követelményt Bánffy a lehető legmagasabb színvonalon teljesíti.

 

Itt persze ismét beleütközünk abba a kérdésbe-problémába, amelyet már fentebb pedzegettem: hol a valóság, és honnan kezdődik az irodalom?

 

Nos, meglehet, hogy egyszerűsítek, mégis úgy gondolom, az irodalom azt tesz a valósággal, amihez éppen kedve van. A kettő között nincsen közvetlen megfelelés: senki nem fogja zokon venni, hogy egy portré (hiszen vizsgálódásom középpontjában ez a műfaj?, eszköz? áll) nem hasonlít a modelljéhez, annál is kevésbé, mert ahogy az idő telik, egyre kevésbé tudja egyre kevesebb ember, milyen is volt az „eredeti”. De hát mi az a „tudja” is, mire vonatkozik? Közhelyszámba megy, hogy ahány szemtanút végighallgat a rendőrség, annyian mondanak annyifélét. A látás, nem is szólva a megítélésről és az értelmezésről, akkor is szubjektív, ha sokan nem hajlandók elismerni ezt.

 

Igen ám, de akkor mit jelent látni? Hiszen valamit lát meg az ember, nem írva lát! Dehogynem; azt hiszem, éppen ezt szeretném bejelenteni, leszögezni, kőbe vésni: az író írva lát. Mint minden ember egyébként: milyen biztosítékunk lehet arra nézve, hogy a szemtanú éppen azt mondja, amit látott? A valóság, láttuk már, illékony. Nem a hazugságról beszélek, hanem a látás megtisztításáról, önmagunktól való elválasztásáról. Erre azonban semmiféle lehetőség nincsen – mindenki végzetesen nem azt mondja, amit lát, hanem amit ő lát.

 

Az irodalomhoz azonban önbizalom is kell. Nem gőg, legalábbis nem a folyamatos gőg: jó író csak az, aki olykor önmaga bontja le saját meglátásait, hiszen egyébként miféle hitele lehetne? Vladimir Nabokov könnyedén ír le olyanokat, mint hogy „ezt meg ezt a szereplőmet elvétettem azzal meg azzal”, ám ezt a pökhendi magatartást annyi intertextualitásban és humorban oldja fel, hogy miközben arrogáns, már távolodik is önmagától. Önbizalom viszont kétségtelenül: mint Heidi Urban de Jauregui mondja, Thomas Mann azért tudta már gyermekként megítélni Heinét, és professzoraival vitatkozni fölötte, mert bízott abban, hogy ítélete helyes.

 

Egy gróf természetesen nem szenved szerénységben (lám, hogyan lopakodik vissza a valóság a hátsó ajtón): Bánffy minden mondatán érződik osztálya fensőbbsége. Hadd tegyem hozzá, az ő esetében ez a fölény teljes mértékben indokolt. Értelmes, művelt, jószemű, sok helyen nagy író, akiben még az a gonoszság is megvan, mely Dickenstől Dosztojevszkijig és Bret Easton Ellisig a legnagyobbak egyik, mélyen jelentős vonulatában is ott motoz. Aki lát, és közölni akarja, amit lát, az nem lehet humánus, hiszen a humanizmusával fontos szeletet veszít abból, amit lát; aki író, az másként humánus, mint a többiek, hiszen éppen attól író, hogy másutt húzódnak a gátlásai.

 

Mi hát a portré? Ahogy én látom, a portré a szöveg egyik fűszere. És Bánffy még úgy használja ezt a fűszert, mint a nagy tomporú, nagyszájú, konzervatív szakácsnők: hisz még abban, hogy egy embert meg lehet határozni, le lehet írni. Aki felbukkan regényeiben, novelláiban, emlékirataiban, drámáiban, karikatúráiban, az mindig valamilyen, és ezt a valamilyenséget Bánffy nem bontja le. Nincs annyi édesapja, mint a Harmonia cælestis elbeszélőjének. Az arcképek árnyalódhatnak, a történet alakítja a szereplőt, de Bánffy még a történetben, az eleje-közepe-végénben is bízik, és nem azt gondolja, amit e kis kötet írója, hogy valóság nem létezik. A portrék „kivehetők”, kidomborodnak, körvonalazhatók. Bánffy teljesen figuratív festő.

 

Ki a jó portretista? Az, akinek alakjai a valóság részeivé válnak; akinek az esetében csak a szőrszálhasogatók kérdezik meg, vajon az eredeti tényleg olyan volt-e. Én legalábbis mindig beértem Bánffyval, és ha összevetettem közismert szereplők arcképét a mástól származókkal, csak azért tettem, hogy lássam, hogyan ragadja meg ugyanazt a személyiséget egy másik tehetség – hiszen voltaképpen azt sem tudhatom, milyen az az „ugyanaz”. Én azokban a művekben is, melyeknek erősebb a valóságra vonatkozottságuk, szereplőkről olvastam, akiknek a neve véletlenül megegyezik egy történelmi személyiség nevével. Ha az az alak élt ott, a papíron, akkor már nem is érdekelt, élt-e a valóságban is, és gyakran vettem zokon egyesektől, hogy csakugyan éltek. Úgy éreztem, elrontották, lealacsonyították egy író tehetségét azzal, hogy merészeltek másmilyenek lenni, mint amilyeneknek mondjuk az Emlékeimben megismertem őket. A portré feladata nem az, hogy hű legyen, hanem, hogy művészet legyen.

 

 


[1] Részlet egy készülő Bánffy-esszéből. A szerző a szöveg írásakor az NKA alkotói ösztöndíjában részesült.