Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Mazula-Monoki Zsuzsanna versei

Fotó: A szerző archívuma.

azzal nyugtatjuk / magunkat hogy hajnalra / esőt mondanak

Bővebben ...
Próza

Várkonyi Sára: A tónál

Fotó: Horváth Andor Péter

És miről írtál? Hogy a tesóm… a féltesómat elrabolja egy emberkereskedő, de a delfinekkel együtt megmentjük. Az apának eszébe jut, hogy Hararében iskolába menet a sofőr egyszer ledudált egy kislányt az útról, aki a hátára kötve cipelte az iker öccseit.  

Bővebben ...
Költészet

Benyó Tamás versei

Fotó: Gajdos Attila

Miért elégszünk meg / az olcsó külcsínnel, / ha megtapasztaltuk, / milyen / szabadon / lebegni / a magzatvízben

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Tamás álma (részlet)

Fotó:

Legyen egy hűvöskék szoba, mint dédmamánál. Fehér lepedőkbe vagyunk csavarva, arcaink – minden éjszaka után – nyomot hagynak. Vállamra fordulok, a hátad nézem. A fakó part jut eszembe, fjordok szürke foltjai, tenyered középen két tátongó sebhely. Ujjaim átfúrják a nyers húst, az erek felkiáltanak és a sirályok szétrebbennek. Aztán Jeruzsálem.

Bővebben ...
Költészet

Bodor Emese: Jan Palach nekifeszül a szélnek

Fotó: Sükösd Emese

Melyik város emlékezne szívesen / azokra, akiket falhoz állított?

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Nyerges Gábor Ádám ismét a Litmusz Műhelyben

Fotó: Bach Máté

Visszatérő vendégünk volt az adásban Nyerges Gábor Ádám költő, író, szerkesztő, akinek ezúttal nem a szokásos Litmusz-kérdéseket tettük fel, hanem egy részletet hallgathattunk meg Vasgyúrók című, megjelenés előtt álló novelláskötetéből, valamint verseket írtunk közösen a dobókockákkal.

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Nyerges Gábor Ádám - Kerber Balázs - Körtesi Márton Litmusz versei

Fotó: Litmusz Műhely

Azt hiszem, lehallgat a telefonom. / Ő koncentrál, ha kókad a figyelmem, / Neki címzik tán a promóciót is, / Már nélkülem is rákattint időnként. / Ez a bánat, ez a bánat a civilizáció.

Bővebben ...
Próza

Kocsis Gergely: Várni a váratlant (regényrészlet)

Fotó: Raffay Zsófia

Rettegve érzi, hogy egyre jobban csúszik bele ebbe az álomvilágba, hívogatja, beszippantja. Térdhajlatában ugrálni kezd egy ideg, két rángás között végtelen lassúsággal telik az idő, a levegő is ritkásabbnak tűnik, légszomj gyötri. Hangokat hall a feje fölül, ez a lehetetlen közeg nagyon felerősíti a lépések döngését, mintha valaki a fején lépkedne. Pontosan tudja, ki járkál ott fent, és azt is, hogy miért csap zajt.

Bővebben ...
Költészet

Réder Ferenc versei

Fotó: Fárizs Mihály

Négy hónapja mozdulatlan. / De a hasa / ma egy kicsit langyosabb.

Bővebben ...
Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...

Jelen történetei: a múlt nemzetiesítése a tankönyvekben

Ami szűkebb, szaktudományos szempontból elsőrendű jelentőségű, az nem más, mint az, hogy Lajtai a történelemtankönyvek hosszútávú elemzésével a modern magyar nacionalizmus 18. század végi geneziséhez és 19. századi fejlődéstörténetéhez való eszmetörténeti közelítés egy olyan perspektíváját nyitja meg, mely a magyar szakirodalmon belül eddig egyedülállónak mondható.

Hőnich Henrik 1980-ban született Budapesten. Eszmetörténész, doktori tanulmányait az ELTE BTK Társadalom- és Gazdaságtörténeti Programjának hallgatójaként végezte. Kutatási területe a magyarországi késő felvilágosodás közösségképző diskurzusai, ezen belül elsősorban a korabeli politikai nyelvek és a 18. század végi magyar protonacionalizmus közti diszkurzív összefüggések.

 

Foucault szerint akkor érdemes a múlthoz fordulni, ha a jelen konstellációit szeretnénk megérteni. Első pillantásra persze úgy tűnhet, hogy a történelemtankönyvekben tematizált nemzetdiskurzus története a bolondság, a börtön és a fegyelmezés vagy a szexualitás nagy foucault-i témáihoz képest kevésbé „súlyos” történeti problematikát takar. Mint tudjuk, az ilyen „első pillantások” azonban gyakran elsiklanak az igazán fontos részletek felett. Az aprócska részlet, melyre utalni szeretnék itt, az a tét, amit a modern nacionalizmus léte és mindennapi működése a kortárs jelenben is magában hordoz. Bár sok szempontból lehet a munkát méltatni, úgy gondolom, ebben az értelemben Lajtai L. László „Magyar nemzet vagyok” címmel megjelent monográfiájának igazi jelentősége abban áll, hogy oly módon képes egyszerre több szaktudományos diskurzushoz is elismerést keltő kompetenciával és részletgazdag precizitással hozzászólni, hogy megállapításai mindeközben – mintegy automatikusan, akár a szerző aktuális szándékaitól is függetlenül – egy olyan dimenzióban is jelentést nyernek és egyúttal jelentőséggel bírnak, mely sok szálon kapcsolható a „jelen történetének” foucault-i víziójához.

Ugyanakkor éppen a kiterjedt és elismerésre méltóan igényes szaktudományos apparátus biztosítja, hogy a szövegben problematizált mindenkori múlt és az ehhez akár explicit módon hozzárendelt, akár csak impicite hozzárendelhető aktuális jövő viszonylatában nem egy magától értetődő kontinuitásnak, hanem sokkal inkább folytonosságok és szakadások bonyolult szövevényének a képzete dominál. Lajtai szövegében a legalapvetőbb, minden mást meghatározó műveletnek éppen e komplexum eszmetörténeti szétszálazására irányuló kísérletet látom, mely elsősorban arra irányul, hogy a különböző időrétegekből megragadt diszkurzív megnyilatkozások közösségképző potenciáljának történetét kibontsa, mégpedig úgy, hogy mindeközben e potenciál változásainak eredetét a megnyilatkozások kontextusfüggő jelentése és mindenkori jövőjük perspektívájából szemlélt jelentősége közti állandó feszültségben fogja meg. Ebben az értelemben Lajtai munkáját – némileg önkényesen és talán túlságosan is merész módon, a tudatos szerzői intenció ilyen irányainak meglététől avagy hiányától függetlenül is – elsősorban a nacionalizmus mint a modernitás legalapvetőbb közösségi formációképző viszonyulási módjának – ismét foucault-i metaforikát használva – archeológiájára irányuló vizsgálódásként szeretném láttatni. A foucault-i terminológia használatával pedig nem a Lajtai-féle szöveg és a francia filozófus ouvre-je közti explicit hatástörténeti – vagy ha tetszik, stílszerűen: genealógiai – kontinuitás sugalmazása, hanem sokkal inkább a monográfia lehető legszélesebb értelemben vett elméleti alapzatának tipológiai pozicionálása a célom.

Bár a kötet egyértelműen a multidiszciplinaritás jegyeit mutatja és a szerző teljesítménye joggal kelthet elismerést és érdeklődést a kultúratudományos paradigmával rokonszenvező irodalomtudósban és történészben egyaránt, jelentőségét és különlegességét ezúttal mindenekelőtt a kötetben található vizsgálódások legszélesebb paradigmatikus keretét adó dimenzió, az eszmetörténet szempontjából szeretném taglalni. Mindezt az Eszmetörténeti Könyvtár darabjaként megjelenő kötetről azon okból kifolyólag érdemes külön is kiemelni, mivel – Takáts József találó megfogalmazásában – a több mint ötszáz oldalas műben egyszerre „több könyv is lapul.” Lajtai, mielőtt a tankönyvek konkrét elemzésére rátérne, megmutatja, hogy az eszmetörténetben oly gyakran emlegetett „kontextualizáció” műveletét igenis lehetséges és érdemes is komolyan venni. A munka első felében „a magyar nyelvű nemzeti történetírás korai történetét” és „a történelemoktatás hazai intézménytörténetét” egyaránt kismonográfia-szintű terjedelemben és igényességgel foglalja össze,[1] amivel a tankönyvek elemzése szempontjából valóban megkerülhetetlennek tekinthető eszme- és intézménytörténeti kontextust vázolja föl. Az eddigiekből is sejthető módon, de az alcímben foglaltaknak is megfelelően tehát a monográfia olvasásakor mind egy szimpla pedagógiatörténeti ihletésű „tankönyvtörténethez”, mind pedig szövegelemzések kontextusfüggetlen halmazához képest is összehasonlíthatatlanul többet kapunk.

A munka mindezen erényeit szem előtt tartva és elismerve, de immár igazán közel lépve az eszmetörténet konkrét szaktudományos szempontjaihoz, úgy gondolom, ami a mű ez utóbbi szempontból vett jelentőségét adja, az elsősorban Lajtai azon gesztusa, mellyel a modern magyar nacionalizmus megképződésének egyik evidens diszkurzív helyeként a 18. század végétől a 19. század közepéig-végéig terjedő időszakban megjelent, illetve használt magyar nyelvű és hazai tárgyú tankönyvek korpuszát jelöli ki.[2] Ezzel a nacionalizmus problematikájának újszerű történeti megközelítését ajánlja, melynek talán legfontosabb ismérve, hogy olyan forrásokra koncentrál, melyek eszmetörténeti jelentősége mindenekelőtt a recepciós oldal felől közelítve magától értetődő.

A történelemtankönyveknek a korai modern magyar nacionalizmus kialakulása szempontjából vett meghatározó volta főként azon tulajdonságuknál fogva tűnik elsősorban evidensnek, hogy a nacionalista tömegkultúrának a modernista nacionalizmuskutatók által leírt, egyre inkább homogénné váló közösségi tudásformáját a lehető legprecízebb formában mutatják fel, egyszerre funkcionálnak ugyanis e tudás konkrét hordozóiként, illetve a domináns közösségi múltértelmezésért folyó diszkurzív versengés tereiként. Ebben a perspektívában tehát a történelemtankönyvek elsősorban mint a kollektív identitásképzés evidens helyei tételeződnek, olyan objektumokként, melyek adott történelmi kontextusban alkalmasak a befogadói oldal vonatkozásában a közösségi lojalitások intenzitását és irányait hatékonyan alakítani. Miként Lajtai bemutatja, az ország iskoláinak többségét kitevő katolikus oktatási intézmények vonatkozásában az 1777-es első és az 1806-os második Ratio educationis rendelkezései nyomán, a történelemoktatás közép- és felsőfokú oktatásban való kötelezővé tételével, valamint az „egyetemes” helyett a „hazai” történelem oktatását előnyben részesítő új „paradigma” kialakításával állt elő az a helyzet, hogy a történelemtankönyvek e minőségükben igazán meghatározóvá válhassanak (188–189).

Úgy tűnik azonban, hogy a két Ratio által elvi szinten a történelemoktatás fókuszába helyezett állampatriotizmus, az állampolgári kötelességeket és az uralkodó iránti feltétlen lojalitást középpontba állító, a dinasztiához való hűség megteremtésén keresztül egy birodalmi horizontú patriotizmusérzet megalapozását is célzó múltértelmezés nem volt alkalmas arra, hogy domináns pozícióba kerüljön a hazai történelmet feldolgozó magyar nyelvű tankönyvek narratíváiban. Az elemzésekből kiderül, hogy a történelemtankönyvek konkrét diszkurzív gyakorlatában főként a közösségi múltnak ettől eltérő értékvonatkoztatási keretei domináltak, és a tankönyvek túlnyomó többsége saját tárgyát még akkor is „magyar nemzet” történetének leírásában jelölte ki, ha a mű címe adott esetben a „haza” történetének előadására utalt (395–396.). A tankönyvszerzők többsége tehát nem annyira a „haza” államközösségi programjából merített, hanem sokkal inkább a „nemzet” eredetközösségi és/vagy nyelvi-etnikus értelemben vett jelentésváltozatát működtette, illetve a közösségi múlt ezeknek megfelelő, természetesen mindig az aktualis szerzői szándékok szerint is alakított értelmezését kínálta. A történelemtankönyvek tehát nem csak mint a kollektív identitásképzés diszkurzív invenciós terei, de egyúttal az „emlékezet” olyan „helyeiként” is felfoghatók, melyek elemzése alapján a múlt nemzetiesítésére irányuló szerzői szándékok terepét és alapanyagát adó eszmetörténeti szubsztrátum vonatkozásában is következtetéseket lehet levonni.

Lajtai interpretációs eszközei igencsak változatosak: a kötetet egyfajta módszertani eklekticizmus jellemzi, ami éppenséggel nem következetlenséget jelent, hanem azt, hogy az elemzések elvi alapon hozott általános megfontolásoknak való alárendelése helyett mindig az éppen elemzett textus jellegéhez, tematikájához, problémafelvetéseihez alkalmazkodik az elemzés perspektívája, illetve a vizsgálat léptéke és így maga a választott „módszer” is. Így a monográfiában található elemzések a retorikusság, illetve a diszkurzivitás különböző szintű és léptékű „egységeinek” egészen széles skáláját mozgatják, társadalmi-politikai főfogalmak, a kor vonatkozásában hiposztazált politikai nyelvek, illetve a verbális és illusztrációs paratextusok elemzési léptékeit egyaránt játékba hozva. És bár a szerző saját témája szempontjából a Koselleck-féle Begriffsgeschichte „történészi teljesítménye által kidolgozott problémafelvetést” ítéli leginkább célravezetőnek (15–16.), és ennek megfelelően a konkrét szövegelemzések között is a fogalmak szemantikai jellegű vizsgálata a domináns irány, emellett a cambridge-i eszmetörténetben használt „politikai nyelv” elemzési kategóriáját is többször beveti (21., 34., 419.) illetve a francia irodalomtudós Gérard Genette paratextus-elméletére explicit módon is támaszkodva (267–268.) mintegy száz oldalon, külön fejezetben tárgyalja a paratextuális apparátusok címekből, mottókból, ajánlásokból, előszókból, jegyzetekből és idézetekből konstituálódó textuális, illetve a térképekből és címerábrázolásokból összeálló illusztrációs szegmenseit, valamint az utóbbi részeként az első magyar nyelvű illusztrált tankönyv képanyagát is (268–381.).

Mindebből ugyanakkor nem következik a vizsgálati témák esetlegessége: kezdettől fogva jól érzékelhetőek és az elemzések során is határozottan kitapinthatók maradnak a vizsgálódások kérdésfelvetéseit motiváló eszmetörténeti problémahorizont kontúrjai. A „nemzeti önazonosság és saját időbelisége” közti viszonyrendszer feltárására irányuló eredeti kérdésfeltevés (13.) a konkrét szövegelemzésekben két alapvető aspektusra bontva érvényesül: az etnikai dimenzió, illetve az „állam”, „ország(terület)”, „alkotmány” fogalmai által határolt konceptuális háló elkülönítésével nyílik csak lehetőség arra, hogy a múlt nemzetiesítésének a történelemtankönyvekben tettenérhető diszkurzív-retorikai műveletei, illetve az ezek során játékba hozott nyelvi eszközök a maguk többrétegűségében legyenek ábrázolhatók.

Ami szűkebb, szaktudományos szempontból elsőrendű jelentőségű, az nem más, mint az, hogy Lajtai a történelemtankönyvek hosszútávú elemzésével a modern magyar nacionalizmus 18. század végi geneziséhez és 19. századi fejlődéstörténetéhez való eszmetörténeti közelítés egy olyan perspektíváját nyitja meg, mely a magyar szakirodalmon belül eddig egyedülállónak mondható. Szélesebb értelemben pedig a munka abból kifolyólag tarthat számot a társadalom- és kultúrtörténészeken túl akár a szélesebb nagyközönség érdeklődésére is, hogy a társakhoz és a közösséghez való viszonyulási mód egy adott történeti változatának (vagyis: a nacionalizmusnak) eszmetörténeti historikumára irányuló problémafelvetése a kortárs jelen társadalmi valóságát meghatározó egyik legalapvetőbb dimenzió, a közösségképzés, illetve ezen belül az ezt napjainkban is meghatározó nacionalista doktrína történetiségére való rákérdezésként is felfogható. Következésképp elmondható, hogy Lajtai egy olyan problémahorizont felvázolását és tudományos igényű megközelítését vállalja, melyben a közösségiség legalapvetőbb dimenzióira vonatkozó kérdésfeltevések megválaszolása elsősorban nem a múlt önelvű megismerése, hanem a „kik vagyunk mi, mint történetiek?”[3] foucault-i perspektívája szempontjából tűnik fontosnak.  

 

Lajtai L. László „Magyar nemzet vagyok”. Az első magyar nyelvű és hazai tárgyú történelemtankönyvek nemzetdiskurzusa. Argumentum Kiadó–Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2013. 643 oldal, 3900 Ft.

 

 


[1] Takáts József: Nacionalizmus a tankönyvekben. Élet és irodalom, LVIII. évf. (2014. február 28.) 9. sz.

[2] A tizenhét tankönyvszerző műveit tartalmazó, összesen 168 konkrét kiadásból összeálló korpuszt egészen pontosan az 1848-ig nyomtatásban megjelent magyar nyelvű és hazai tárgyú történelemtankönyvek összessége képezi, ám mivel ezek közül nyolc tankönyv – sokszor kibővített, átdolgozott formában – az 1848 utáni időszakban is megjelent, ezekben az esetekben Lajtai a kutatást a 19. század második felére is kiterjesztette.    

[3] Takács Ádám: Történeti megismerés és történeti tudás Michel Foucault-nál. In Szekeres András (szerk.): A történész szerszámosládája. L’Harmattan – Atelier, Budapest, 2002. 21.