Áprilisi folyóiratszemle

Részletek

Havi szemle feledés ellen

Sok minden történt legutóbbi folyóiratszemlém óta a kultúrfinanszírozás bugyraiban: az NKA pályázati eredményein kívül az NMI kirívóan magas összegű, váratlan osztogatása is tárgyiasult. Hogy mindezt ilyen bonyodalmasan kellett körülírnom, az annak a következménye, hogy bár a végtermék azonos (pénz), az odáig vezető út aligha lehetne különbözőbb: előbbiről szakmai kuratórium döntött, a politikum tavalyi túltengését (vö. bűnben fogant Mozgó Világ, kisemmizett 2000 és tsai) néhol látványosan kompenzálva, utóbbit egy meg nem nevezett szakértő félig-meddig megfogadott tanácsai alapján osztották szét – tehát nem hogy szakmai kuratórium nem volt, pályázni sem lehetett. Előbbi döntésről elmondandó, hogy vannak váratlanul pozitív elemei: a 2000 feltámadása, a hároméves támogatási rendszer visszavezetése feltétlenül ilyen, szerkezetileg ugyanakkor mintha továbbra is úgy 2002-ben járnánk: az online lapok töredékét sem kapták a print médiumoknak, a Kulter például egyenesen semmit. Hogy az összehasonlíthatatlanul nagyobb pénz fölött diszponáló NMI döntésével kapcsolatban elegáns kommentárokba bocsátkozzak, az ugyanakkor sokkal nehezebb: nemcsak, mert a megsegíteni szándékozott (?) vidéki folyóiratok között váratlanul (?) feltűnt Hitel, Kortárs, Magyar Napló, Magyar Krónika, Magyar Szemle ötös csekély 470 millió támogatásban részesült, ami részeire bontva is többszöröse eddigi éves működési költségüknek, hanem mert minden logikát nélkülözve kaptak 30-40-50-100 milliókat élvonalbeli és harmadosztályú, negyedéves és havi folyóiratok egyaránt, összesen tizennyolcan. Mivel ezek a folyóiratok általában az NKA-tól sem távoztak üres kézzel, a Hitel vagy a Magyar Napló a következő három évben 147,1 millió forintból gazdálkodik majd (!), a Jelenkor vagy a Tiszatáj pedig 77,1-ből; de még a NKA hároméves támogatásaiból kiszorított Eső is mintegy 12 millióból kell kihozzon idén négy számot, miközben mondjuk a Prae 2,5-ből. Az előbb felsorolt pénzekből tisztes marketing- és honlapfejlesztési munkák lehetnének elvégezhetőek, de van egy sanda gyanúm, hogy ahol eddig ragaszkodtak az elavulthoz (lásd mondjuk a Bárka honlapjának vizuális rettenetét) ott eztán is így lesz, irodalom és marketing kapcsolata pedig ettől a pénztől sem szökken majd szárba. Pedig nem ártana, mert strukturálisan, hosszú távon nem jut el több olvasóhoz egy-egy folyóirat, ha én vagy Kovács Lajcsi hatvanezret kapunk két versért vagy egy kritikáért. Hogy ez bármely kedvezményezett számára problémaként képződik-e meg, az viszont nem etikai, hanem stratégiaalkotási kérdés: a helyzetbe hozott értelmiség minőségét is jelzi majd, sikerül-e bármit előrelépni, mire a nagy pénz kifut. Ha nem, akkor annyit ért, mint Venezuelának az olajvagyon.

***

Ez az április döbbentett rá igazán arra, hogy mennyire hiányzik a magyar folyóirat-palettáról a Lettre: míg tavaly jószerével kéthetes olvasó-edzőtáborba vonulhattunk a Könyvfesztivál előtt, hogy megismerkedhessünk a díszvendég Szlovákia kurrens irodalmával, idén nem igazán voltak hasonló kalauzaink. Erős világirodalmi szám ugyanakkor akadt: a Prae a huszadik századi Brazília egyik legjelentősebb írójára, João Guimarães Rosára emlékezett halálának ötvenedik évfordulóján – mely egyben egy nagy születésnek, Gabriel García Márquez Száz év magányának az évfordulója is. A híresen poliglott, tucatnyi nyelven beszélő Rosa ugyanakkor Márqueznél jóval ismeretlenebb a magyar közegben – leginkább, mert a világhírnevét megalapozó nagyregénye, az 1956-ban született Grande Sertão – Veredas (kb. „Nagy bozótos pusztaság: ösvények”) a mai napig nem került lefordításra, és kétséges, ekkora késés után sor kerül-e erre valaha. (Remény azért van: a szintén brazil Raduan Nassar hetvenes években született modernista kisregényeit múlt évben kiadta a Jelenkor, ez azonban még semmit sem garantál.) A Prae Pál Ferenc tömör és informatív előszavával és egy érdekes életrajzi elemekkel, de nekem talán kicsit sok nyelvi belemagyarázással teli tanulmány-esszével vezeti fel a brazil író alkotásait: egy Pál által újrafordított novellát és néhány részletet a már említett Grande Sertão-ból. Utóbbinak külön érdekessége, hogy egy pályázatnak köszönhetően a regény ugyanazon részletét olvashatjuk négy különböző fordításban, ami sokkal érdekesebb, mint elsőre gondolnánk, mert rámutat: nincs olyan egyszerű mondat, amit négy ember ne négyféleképp fordítana. (Csak egy példa, a nyitómondat felütése négy változatban: „Diadorim és én, kettecskén.” „Diadorim és én, kettesben.” „Diadorim és én, mi ketten.” „Csak mi: Diadorim és én.”) Hogy mennyire szervesíthető vagy izgalmasan idegen Rosa művészete a magyar irodalomba, az persze kérdés: a Párbaj című novella például egyszerre van tele szenzációsan hangzó, tökéletesen ismeretlen természeti reáliákkal (a fütyülőludaktól a mocsármályván át a kedvenc mondatomig: „Mókuskakukkok telepedtek a kakastaréjfa vöröses ágaira”), és ír le többé-kevésbé hagyományos realista eszköztárral egy üldözéses bosszúdrámát, melynek sajátossága, hogy a vérbosszú kötelességébe lassan belefáradó üldöző bosszúszomja végül kicsorbul gyenge egészségi állapotán.

Ami ugyanakkor a Prae Rosa-blokkon túli felét illeti, az szokás szerint hullámzó színvonalú: Szvoren Edina novellája most is remek (ha marketinges lennék, azt mondanám, ez itt „Az árnyék nélküli asszony modern, leszbikus környezetbe helyezve”; de hát itt leginkább egy szvorenesen lassú, hétköznapi rutincselekvéseket leíró mondatokból építkező, az elejtett félmondatokkal jól machináló történetről van szó, melynek mélységét hiány, identitás és szeretet összefüggései adják, s melynek az árnyék eltűnése kiváló, szimbólumértékű katalizátora), az üstökösként feltűnő Ferencz Mónika verseiben is találtam emlékezetes sorokat, Juhász Tibor Fizetés után a Kék Acélban című tanmeséje azonban a legrosszabb novella, amit idén olvastam: a becsülendő szociális érzékről tanúskodó morális tartalom („ismerd meg szegényeidet”, „a melós is ember”) sablonos jeleneteken és még sablonosabb beszélgetéstöredékeken keresztül materializálódik – nem vagyok benne biztos, hogy szerencsés volt megjelentetni.                

(Összeolvasó) Nem tudom, csak én látom-e így, de a magyar az elmúlt években határozottan memoárcentrikus irodalommá vált. Nem tudom, mindennek akár a legkisebb köze is van-e ahhoz, hogy az emlékezet fogalma köré épülő, transzdiszciplináris és -kontinentális diskurzus hellyel-közzel nálunk is beépült az értelmiségi közbeszédbe (Pierre Norától az Assmann-házaspárig), de ha egymás mellé rakjuk a Magvető Tények és tanúk sorozatának egyre sokasodó emlékiratait és naplóit, Nádas Péter memoárját, és mondjuk Radnóti Sándor emléktárcasorozatát, az emlékezés megannyi formája, alakzata bomlik ki előttünk. Természetesen ezek nem feltétlenül függenek össze, nem feltétlenül most kerültek napvilágra, és bajos lenne egy magánhasználatra szánt naplót és egy irodalmi igénnyel elkészített memoárt egy kalap alá venni, mégis: valamiért úgy tűnik, szélesebb írói és olvasói igény mutatkozik az emlékezés bármilyen formájára. A Magvető újdonsága e tekintetben az az intenció, hogy valamiképp emlékezetben tartsa a könyvipar láthatatlan embereinek, a szerkesztőknek a személyét (lásd a sorozat Réz Pál- és újabban Márványi Judit-kötetét). Az izgalmas azonban az, amikor ezek az írások reakcióba lépnek egymással: mondjuk, mikor Radnóti összeveti Király Istvánról szóló emlékeit annak naplójával. Vagy mikor más is úgy gondolja, hogy megörökíti az irodalom háttérembereit: például Spiró a Kertész Imrét évtizedeken át életben tartó Albinát. Én most egy sorozatra hívnám fel röviden a figyelmet: a már többször emlegetett Radnóti Sándoréra, aki, miután kiválaszt egy számára valamiért fontos személyt, minden hónap első péntekjére ír róla egy tárcát az ÉS-be – miután januárban megígérte, sosem ír majd memoárt. Azóta volt szó Szilágyi János Györgyről, Pilinszky Jánosról, Tordai Zádorról és Király Istvánról: négy nagyon különböző emberről, akik nem feltétlenül kapcsolódnak szorosan egymáshoz, de akiknek vonzáskörzeteiből mégis kirajzolódik valamiféle portré, szellemi önéletrajz magáról Radnótiról. A legérdekesebb intellektuális teleregények egyike ez: epedve várom, ki kerül sorra júniusban.

(Felfedező) Őszinte leszek: hogy Filippov Gábor munkáját hosszú ideje figyelemmel követem, annak vajmi kevés köze van az irodalomhoz. Megboldogult egyetemi éveimben nagy élvezettel jártam édesapja, a kiváló ruszista, Filippov Szergej óráira (tőle tanultam, mi fán terem az eszkatológia, hol található a harmadik Róma, és leginkább, hogy hogyan lehet egy elegáns, véleményünk végére biggyesztett „de aztán lehet, hogy tévedek”-kel lecserélni a tévedhetetlen tekintélyszemélyt vitára kész értelmiségire), tudtam, hogy ő maga is ott kering a 6-8-ban (ez tolvajnyelven az ELTE történelem szakának helymegjelölése [Múzeum krt. 6-8]: hogy mennyire belsős szleng, arra múltkor Vida Kamilla ébresztett rá, aki azt hitte, elírtam a 4-6-os villamost), de furcsa mód nemigen kerültünk egy térbe, pedig csaknem egyidősek vagyunk. Filippov képe aztán elsősorban politológusként égett bele a tudatomba, éppen ezért némileg meglepett, hogy az utóbbi három-négy évben részben az irodalom felé fordult: 2016 óta féltucat írása jelent meg az ÉS-ben. Pedig ha kicsit ráközelítünk írásaira, láthatjuk, nem mellőzik a történeti-politológusi érdeklődést: igen olvasmányos és határozott véleményt megfogalmazó, korábban is megjelenő szakkritikái kiválóan összefűzhetőek irodalomkritikáival. Kutatási területe (az európai és magyar szélsőjobb története) részben magyarázza, hogy miért képes éppoly hitelesen és értőn megnyilvánulni Zoltán Gábor Orgiájáról, Oriana Fallaci Harag-trilógiájának középső kötetéről és Róna Péter Jobbik-jelenséget vizsgáló szakkönyvéről, de ne higgyük, hogy ez egyértelmű: túl bezárkózó ahhoz irodalmár- és főképp történészszakmánk, hogy evidencia legyen, hogy egy történész biztos kézzel nyúl szépirodalmi kérdésekhez is. Filippov szemhatára azonban szívet melengetően széles: munkáiban elmélyedve ugyanis gyorsan világossá válik, hogy klasszikus européer műveltségéhez mély keleti érdeklődés társul. Ennek ordító jele, hogy az Iszlám Állammal az iszlám fundamentalizmussal foglalkozó könyvekről ír (például Simon Róbert, Rainer Hermann vagy Puk Damsgard köteteiről), de sokkal érdekesebb, mikor tudását egy kifejezetten iszlamofób szerző könyvén érvényesíti, konkrét példák során kimutatva, hogy a már említett „Fallaci – nem elsőként és nem utolsóként – a nyugati civilizációért hadakozva páros lábbal tiporja annak alapvető értékeit: az empátiát, az idegen felé forduló kíváncsiságot, a differenciálás képességét. Miközben fejlődésre képtelen állóvízként jellemzi az iszlámot, nem veszi észre, hogy harcos izolacionizmusával ő maga silányítaná pocsolyává saját kultúráját.”

Filippov keleti érdeklődésének legfontosabb irodalmi lenyomata Pamuk-sorozata: tavaly óta a török szerző hat könyvéről írt az ÉS-be. A Könyvfesztivál hetében rögtön négyről is, méghozzá egy Ex libris keretében, melyre Pamuk díszvendégsége adott alkalmat. Filippov nyilvánvalóan nagy rajongója a szerzőnek, ezt azonban leginkább azzal árulja el, hogy magyarul (még) nem olvasható regényeit, korábbi pocsék magyar kiadásait, és fikciót a valóságba játszó trükkjeit is ismeri – például, hogy egyik kötete borítófotóját egy szereplője jegyzi, vagy hogy Az ártatlanság múzeumát nemcsak megírta, de 2012-ben a maga fizikai valójában meg is nyitotta Isztambulban. Filippov látható élvezettel egyensúlyoz együtt modern és posztmodern, modernizáció és hagyomány, Kelet és Nyugat közt Pamukkal – rég hozta meg ilyen hatékonyan valaki a kedvem egy szerzőhöz.           

(Zárszó helyett) örülök kicsit: nyári pihenő előtti utolsó részünkben alapos olvasással köszöntöm az egyszer már temetett, most azonban újjáéledt 2000-t (korábban a szintén elföldelt Médiakutató is hasonló sorsra jutott: figyelem, a Zelei- féle gyászénekek a halottakat is felélesztik!), és megpróbálok belenézni az Alföld útirajzaiba és a Jelenkor Vajdaság-blokkjába is. Addig is a Könyvhét legyen veletek!