Szeptemberi folyóiratszemle

Részletek

Havi szemle feledés ellen

Ki mondta, hogy csak a nyár lehet a duplaszámoké? Az biztos, hogy nem a Látó vagy a Hévíz szerkesztői, ők ugyanis amolyan későnyári-koraőszi meglepetésként váratlan duplával lepték meg olvasóikat: a marosvásárhelyi folyóirat színházi látószögű, anya-gyerek tematikájú számának mind a 224 oldala elérhető online is, a vékony folyóiratként ismert Hévíz pedig, ha számításaim nem csalnak, kétszáz oldalon kínál verset, prózát, esszét, emlékbeszédet, interjút és kvázitanulmányt, számos leggel. Ha a szám rekordterjedelmét leszámítjuk, ezek közt az első mindenképp a budapesti bemutató látogatottsága kell legyen, a Nyitott Műhely nem épp Rihanna-koncertekre méretezett belső terében ugyanis annyian gyűltünk össze, hogy valós tétre ment a székfoglaló nevű népi játék, és aktuálisnak tűnt József Attila Levegőt! című klasszikusa is – nincs olyan emlékem, amiben folyóirat, bemutató és népsűrűség ilyen relációba került volna egymással. Elsőnek ezért annak eredünk nyomába, jogos volt-e a várakozás, vagy egyszerűen a) minden szerző elhozta rokonait és üzletfeleit b) a Szálinger-Cserna-Szabó duett a marketing nagymestere (ld. még mecseki chilit és cirkuszt). Mivel – SPOILER! – rengeteg jó szövegünk akad, most mélyelemzés helyett azt a megoldást választjuk, hogy némi hevenyészett áttekintés után négyet emelünk ki egy-egy rövid kommentár erejéig.

Ami a teljes számot illeti, 11 szerző jelentkezik benne novellával, 21 pedig verssel, emellett pedig öt esszét, egy interjút és egy kvázitanulmányt olvashatunk (persze mi a különbség a lábjegyzet nélküli, olvasmányosan tudományos szöveg és az esszé közt? a helyes megoldásokat nagy kíváncsisággal várjuk a szerkesztőségbe). Feltűnő, de nem meglepő a debütánsok (Welbach Lola, Vidéki Bianka) és nagyon fiatalok (Bíró Krisztián, Ferencz Mónika, André Ferenc, Bordás Máté, Kovács Dominik és Viktor, Kállay Eszter, Hepp Iván) magas száma, ami jelzi: a Hévíz valós tehetséggondozó folyóirat, akkor is, ha nem mindegyik szöveg ugyanolyan emlékezetes vagy színvonalas. Mégis, ha csak évi egy-két kiemelkedő tehetségnek lendületet és biztatást ad a továbbiakra a közös munka, meg hogy egy számban szerepelhet Nádas Péterrel, Térey Jánossal, Háy Jánossal vagy épp Bazsányi Sándorral, már megérte. Márpedig mutatnak erre jelek, lásd Felfedező rovatunkat.

Hogy a makróból lassan átszivárogjunk a mikróba, kezdjük azzal, amit fájó szívvel, de ki kell hagynunk: ez pedig Szegő János remek Nádas-interjúja, amiről csak azért nem írunk bővebben, mert a Könyvesblog már megtette helyettünk. Így röviden csak annyit jegyzünk meg, egészen érdekes és nagyon nádasos, ahogy a szerző méréstől, versenyzésről, vagy épp a csapatsportok iránti távolságtartásairól beszél – valahogy az az ember érzése, hogy épp ezek a távolságok azok, amik végső soron kirajzolják a szerző portréját. Csak mérni ne próbáljuk őket!

Hat másik szövegről ugyanakkor röviden beszélnünk kell. Jászberényi Sándor már nem először nyűgöz le hard boiled nyomozókat megszégyenítően lerongyolódott karaktereivel, vagány dialógusaival („Hallom, kiborította dr. Evanst.” „Hallom, hogy meg fog halni.”), és X-aktákat idéző cselekményeivel. A Valaki virraszt érted kulcsszavai a PTSD, az inszomnia, és az afrikai átok, többet azonban akkor se mondhatok róla, ha örök álmatlanság sújt le rám. (Na jó, a szöveg tanulságainak ismeretében akkor azért igen. De nem itt.)  Tessék elolvasni.

Van aztán még két komplett rovat, ami egészben, nagy kanállal fogyasztandó. A gasztroesszéket tartalmazó Hajószakácsot múlt év végén egyszer már dicsértem Váncsa István egy írása kapcsán, most pedig ismételnem kell magamat, a rovat két írása ugyanis új ismeretekkel, beinduló nyálelválasztással és a lazítás kellemes érzetével is kecsegtet.  Szederkényi Olga Escoffier-portréja például épp olyan arányban tartalmaz élettörténetet, anekdotát, csavaros receptet, magyar vonatkozást (tudják, mi az a Katinka álma?) és századelős újságcikkeket, hogy egyszerre legyen jól olvasható, szórakoztató és érdekes  (gondolták volna a Ritz és Savoy kulináris felvirágoztatójáról, hogy leggyakrabban főtt krumplit evett? hogy nemet mondott az angol királyi szakács pozíciójára, mert unalmasnak találta a menüt és kevésnek a fizetést? hogy…). P. Horváth Tamás dolgozata a Mecseki Itókáról ugyanakkor tökéletesen ismeretlen utakra visz (ki hallott már likőrtörténeti áttekintésről az unicumológusokon kívül?), főképp, mert alig van, aki emlékszik még e nemes pécsi keserűre – holott, mint az írásból kiderül, Zwackék hajdani fő riválisáról, egyszersmind a walesi hercegnek igen kedves Puszta-koktél (!) egyik alapanyagáról van szó. Arról azonban, miként menekítette ki az itóka gyógyszerész feltalálóját, dr. Geiger Kálmánt az internálótáborból, csak akkor tudhatunk meg részleteket, ha elolvassuk P. Horváth esszéjét.

Ott van aztán a Hullámverés rovat is, melynek első írása Bazsányi Sándoré, aki az Egy családregény vége egyik jelenetét olvassa érzékelésprózaként, szövegfutamként, lélegzetegységként – mint azt címe („Szövegfutás – lélegzetpróza”) is mutatja, nem oktalan összeolvasni Szegő János már említett, Nádassal készített futóinterjújával, már csak azt ellenőrizendő, összeér-e elmélet és gyakorlat, szerző és értelmező futása egymással.

A hagyományosan a Hévíz részét képező emlékírások ezúttal Václav Havel születésének nyolcvanadik évfordulójáról, és Csorba Győző születésének centenáriumáról emlékeznek meg, mégpedig Fehér Renátó és Mohácsi Balázs révén. (Utóbbi írása a Literán is olvasható.) A nyíltan bohemofil (van ilyen szó?) Fehér írását azért szerettem, mert egy-két mondat után felidézte bennem azokat az időket, amikor a Könyvudvarból riasztóan olcsón megszereztem a zseniális Kérem, röviden!-t, Hável interjúkötetét, mely az egyik legzseniálisabb a műfajban, s mely után szabályos antikvárium-búvárlásba kezdtem, hogy a Távkihallgatást is becserkészhessem; ezt aztán azért szerettem meg, mert nem a politikus, hanem az értelmiségi, színházi Hávelről mutat elsősorban képet – ahogy az esszé több pontján Fehér is, néhol bevonva az értelmezésbe a szerző magyarra le nem fordított színdarabjait is. Cseh mestere ábrázolásához választott értelmezési kerete (Beckett, a Godot, Camus, a Sziszüphosz) természetesnek és sok szempontból nyilvánvalónak tűnik, mégis, ahogy egymásra montírozza a szimbolikus és politikai síkokat (Sziszüphosz a csúcson ’89-ben), magyar és más káeurópai gondolkodók, költők sorait, épp a dolog természetessége miatt bravúros. Úgyhogy ahogy Sziszüphoszt és Hávelt, úgy engem is boldognak kell elképzelnünk e szöveg olvastán.

Mohácsi Balázs Csorba Győzőt teszi a Mecseki Itóka mellé Pécs képviseletében (meg persze saját magát), határozott vonalakkal felrajzolva a mecseki alkotó pályarajzát. Mohácsi írásainak nyelvében azt szeretem, hogy mindig talál új utótagot a „vers” szóhoz (ezúttal a „versfigyelem” van soron), anyagában pedig azt, hogy sosem beszél a levegőbe: nem csak állít, bizonyít is. Jelen esetben talán kicsit túl is illusztrálta idézetekkel a szöveget, ez azonban nem von le megemlékezése értékéből: Csorbának a pesti íróról írt gúnyverse két sorát („nagysága a Pesttől távolodása / hosszmértéke szerint nő, terebélyesedik”) el is raktam magamnak.

***

Nyájas olvasóimban lassacskán felmerülhet a gyanú, hogy ezentúl kizárólag duplaszámokkal vagyok hajlandó foglalkozni. Cáfolatom jeléül most látogassunk a Hévíztől oly távoli Szolnokra, az Eső hazájába, mely folyóiratról (szerintem túl) sok rossz elmondatott már (van egy emlékem egy Dékány Dávid-folyóiratszemléről, amit utóbb – talán kegyeleti okokból – le is vettek, vagy tévednék?), most azonban elsősorban dicsérnem kell Jenei Gyula csapatát. Az irodalomtanítási fókuszú 2016/3-as szám ugyanis több remek szöveget is tartalmaz a témában – ráadásul a teljes szám letölthető szövegenként. Szenzációs Lackfi János ironikus kisszótára (Pl. „DEFINÍCIÓK: Ősi kínzóeszközök, eredetük az inkvizíció ún. bársonyos korszakára, a spanyolcsizma divatjának hanyatlási idejére tehető. Hatékonyan működtethetők a túlságosan élénk tantermi hangulat vérbe fojtására. Egy-egy remekbe szabott definíció bemagoltatásával a magukat pimaszul és dölyfösen a tantárgy iránt érdeklődőnek nevező diákok is konzekvensen leszoktathatók az irodalom iránti gyerekes és ügyefogyott rajongásról.” „DIÁK: Olyan irodalomtörténész, akinek egyes, a szakirodalom elmélyültebb tanulmányozásához szükséges létfontosságú szervei még nem fejlődtek ki, ám ez az evolúciós probléma az egyedfejlődés folyamán később megoldódik, a szériaselejt elhanyagolható.”), már csak azért is, mert az egyes szócikkek örvén számos olyan problémát földob, amire a további szövegek reflektálnak. Különösen aláhúzza a tanítás–tanulás kontextusának (diákcsoport kora, a tanulók földrajzi–társadalmi–kulturális beágyazottsága, a kultúra hozzáférhetősége, stb.) fontosságát, hogy a főszerkesztő körinterjújában aztán tapasztalt mestertanárok és tankönyvírók (Lackfitól és egymástól is) egészen eltérő véleményeket fogalmaznak meg mondjuk a memoriterek vagy a definíciók hasznáról és káráról.

Empátiája miatt kiemelkedik a szövegek közül Szilágyi Zsófia dolgozata a Móricz-tanítás lehetőségeiről: egyrészt, mert egyetemi tanárként és kutatóként nem próbál a téma szakértőjeként tetszelegni, ellenben minden lehetséges módszert (tanári kérdőívet, tantervelemzést, kiadás, oktatás és kutatás összefüggéseit) bevet, hogy megértse a probléma velejét, vagyis, hogy miért tömik a tanárok ugyanazokkal a kötelezőkkel a gyerekek fejét évmilliók óta, legyen szó Móriczról vagy általában az irodalomról. (A kérdés realista tárgyalását alighanem nagyban segíti, hogy Szilágyi egy mérsékelten irodalombarát, de annál szerethetőbb középiskolás édesanyja.) Kérdései és válaszai közül csak két különösen gondolatébresztőt emelnék ki: 1) valóban megképzi közös történettudatunkat, ha 10-14 évesen elolvassuk az Egri csillagokat, A kőszívű ember fiait és a Légy jó mindhaláligot? 2) tényleg azok a gyerekeknek szóló művek, amiket gyerekek mesélnek? „Gyerekeknek szólna Nádas Pétertől az Egy családregény vége, Dragomán Györgytől A fehér király vagy Borbély Szilárd Nincstelenekje, pusztán azért, mert egy gyermekhős nézőpontjából látjuk a történéseket?”

Általában mérsékelt lelkesedéssel olvasom Boldog Zoltán írásait, ezúttal azonban szerintem telibe talált: nagyon kreatív, használható és gyakorlatias óratervet rak le legavasabbnak gondolt kötelezőink egyikéről, a Bánk bánról. Benedek Szabolcs sajátos módját választja a szövegavulás elkerülésének: mai díszletek közé remake-eli Kosztolányi Fürdését és Móricz Tragédiáját (talán utóbbi a sikerültebb, de az előbbi sem rossz). Egyedül Kemény Zsófi utolsó mondatával nem tudok mit kezdeni: „Az irodalomoktatás arra való, hogy a diákok egyre magasabb szinten tudják az őket foglalkoztató élményeiket és gondolataikat kifejezni. (…) Biztos vagyok benne, hogy ehhez heti négy-öt válogatottan minőségi könyv elolvasása és heti nyolc-tíz alkotással és beszélgetéssel töltött magyaróra bőven elegendő.” (Kiemelés tőlem.) A megfejtéseket a szerkesztőségbe várom.

(Felfedező) Na most akkor jöjjön a vallomásos próza: mikor a Hévíz debütánsait próbáltam összeszedni, azt gondoltam, a Kovács-ikrek, Dominik és Viktor is közéjük tartoznak, lévén húszévesek, idén érettségiztek, miegymás, akkor meg legfeljebb kétsornyi örömöt engedhetek meg magamnak velük kapcsolatban, de fel nem fedezhetem őket. (Egy szöveg ugyanis nem szöveg, egy jó ötlete/napja/novellája/verse mindenkinek lehet. Négy-öt már sejtethet ígéretes pályakezdést.) Aztán kiderült, hogy 1) Sárváron már rég elémbe vágtak a felfedezéssel, 2) az ikrek írtak már két mesét a Bárkába, és egy novellát a FÉLOnline-ra is a Hévíz előtt. Hogy hány olyan író/költő/irodalmár/kritikus van, akinek életműve tízszer ennyi publikálás után is a visszhangtalan marad, azt ne firtassuk, Kovácsék ugyanis nagyjából három oldalnyi szövegmutatvánnyal felkentek a plafonra. Prózájuk akkor is zavarba ejtő lenne, ha négy hetvenöt éves szingaléz alszerpap írta volna őket vetésforgóban, na de így!

Oldjuk fel azonban a szokásos reflektálatlan rajongást: mivel vesznek meg ezek a fiúk kilóra? Ha kicsit megkapargatjuk a felszínt, valószínűleg azzal, hogy úgy tudnak egyediek lenni (furcsa ezt leírni, ha a szerzők száma eleve kettő), hogy közben szövegeik mégis nagyon otthonosak, belakhatóak. Világuk ismerős frusztrációkat, hangulatokat, karaktereket rejt (ha sarkítanék, azt mondanám: a vidéki rosszkedv alakzatait), az elbeszélés technikáját tekintve azonban van bennük kísérletezőkedv és merészség. Stíluselemeik erősen építenek az abszurdra és a groteszkre (bennem a Mikor a pogácsa sem elég kifejezetten örkényi húrokat pendített meg), hatáskeltő eszközeik pedig a váratlanság és a kegyetlenség. Kezdősoraik ilyenek: „A tál kiesett Gabi kezéből, darabokra törött. Elfolyt a húsleves. Az idő is darabokra törött.” jobb mondataik meg ilyenek: „Gabi gyomra, amit ráncos, aszott hólyaggá zsugorított a bosszú, a lackó, a ringyó anya, az áruló gyerek, a pletykás közmunkások, az irigy eladónő iránti utálat, kaktuszvirágként virult legbelül.” Mutatványnak itt az Egyezség. Én meg csak várom társadalmi nyomorunk újabb virágait.

(Zárszó helyett) Szokás szerint sajnálkoznom kell egy sort: szeptember ugyanis (nyilván az iskolakezdés apropójával) a gyerekek hónapja is volt a folyóirat-kultúrában: az Eső mellett a Parnasszus és az Alföld is gyerekirodalmi számmal jelentkezett (előbbi Ayhan Gökhan vendégszerkesztésében, értelemszerűen versfókusszal, utóbbi izgalmas körinterjúval, gyermek- és ifjúsági irodalmi kritikák sokaságával), én pedig hiába ígérgettem, nem csapásoltam fel a Prae Giger-számát, pedig. Hogy mit hoz az október, egyelőre előttem is rejtély – olvasói tippeket a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. várok, mérhetetlen szeretettel!