Szolcsányi Ákos verse

Részletek

(Szöllősi Mátyás felvétele)

Szolcsányi Ákos 1984-ben született. Költő, kritikus, az Universidad de Salamanca PhD-hallgatója. Kutatási témája García Lorca magyarországi recepciója. Kötetei: Csehország szép, útjai jók (Orpheusz, 2008), A felszínről (Kalligram, 2012).  Jelenleg új kötetén dolgozik.

Vonz

Reggel hat körül, félig telt

villamos. Kedd, szerda, még nem

számít, még csak mennek, naptól

függetlenül ugyanoda,

majd beérnek, aztán ott majd

gondolkodnak, milyen nap van.

A Vidámpark rácsos, ívelt

romjai fölötti égen

tűnik fel a nem várt rózsa-

szín, reflektornak állított

terhesben láthatár lehet

ilyen pezsgő és mégis matt.

Némán kezdődik: először

az öregek indulnak meg,

párosával dőlnek falnak,

csuklónak, korlátnak, egymás

combjára, mint sérthetetlen

dombok, szóródnak szét, bújnak

össze, tág teret hagyva az

elkövetkezőknek. Noha

egyenként nem lesznek szebbek,

tőlük bátorodnak fel a

többiek. Jegyespár fekszik

rájuk bízott babakocsi

árnyékába, csók utáni

sóhajuk jóslat, megakadt

gombjaik fontosság szerint

szakadnak le vagy maradnak

úgy, elnyúlnak, hogy felmérjék,

meddig érnek, jó lesz, szinte

észrevétlen lassan szorul

ki közülük az üres tér,

testük telten mégis nyíltan

terül szét a fenntartott hely

körül, két mell, négy kerék ring,

önfejű merőlegesük

egy a többi közt, origó

semmiképp, ha nem kevésbé

az a gimnázium bajszos

névadója, 2010-

2016, így a

szalag a lány táskáján, az

ülésen mint kívülálló

zárul gömbalakba, barna

gazdája négykézláb néz a

kuporgó fiú szemébe,

nem vetkőzik vagy közelít,

így lazítja el, reményre,

zsibbadó lábakra, elnyílt

szájra bontja, így ér a bő

nadrág cipzárjához, húzza

ki a farkát, elszántan, de

egyszeriséget, becéző,

kegyes uralmat sugalló

mozdulatok nélkül szopja,

csak az egyszerű öröm, ki

tudja, pontosan kié, a

csúcs éles, de korai nincs

mihez képest legyen, szégyen

van, de a fiú nem válik

el a ringástól, csak szipog:

minden mentségét eladta,

halkan csuklik és didereg,

két egymásba font gyűrűs kéz,

zöld körmű és barna szőrű,

szétnyílik, megsimogatja

taknyos, könnyes, izzadt arcát,

majd mikorra bántó lenne

törődésük, újra egymást

zárják össze és nem látszik,

tiszta rászorításaik

megjátszottak vagy ez a nyelv

ilyen, fejük békés, mintha

szem nem nézne róluk, vétlen

látvány pislogásuk is, ha

felgyorsulnak is és a nő

már közös kezével fogja

a sápadt korlátot, nyomja

ujját az ajtóközök lágy

gumijába, így érkeznek

meg, a rájuk kezdetektől

verő férfi kezdetektől

tartott szintjére, nem győzni

vagy veszteni fogta vissza,

engedett rá eddig, rájuk,

közös csúcspontjukra várt és

így hitt is benne, hogy ketten

együtt mennek el, van együtt,

amihez, lám, idomulhat,

negyvenes, kopasz, terpesze

a nyugodtaké, így aztán

az, hogy kétfelől csókolja

két osztálytárs, sem szánalmat

sejtet, lakmározásnak hat,

tündéri a metszet, melyben

már felismerik a sodrást,

és még félreértik, egyszer

felkínált, elrontható, híg,

címzettre és feladóra

csiszolt kiváltságnak vélik,

mintha lenne ínyenceknek

szánt levegő, innen a csók

büszkén túlzó mozdulata,

ezt felejtik el utána,

összenéznek, egyenetlen

pírfoltjaik, szájuk szélén

horgonyzó szőrszálaik, most

először nem a tükörben,

hanem a maguknak vallott

másikon látva, legyőzik

kezdő gőgjüket, csak egy szót

ismételnek, te, kezük a

combok takarásában, de

egyikőjük sincs felül, bal

lábuk fölött vetve át a

másik jobbját, támasztalan,

biztos reszketésben, rajtuk

lép át a vezető, már a

Bécsi úton, vonzza a szag

és kíváncsi, miért nem száll fel

bő negyedórája senki,

a hiányzók cinkosait

keresi, megtudni, milyen

tréfa áldozata, de ott,

köztük, ráébred, hogy épp ő

volt avatatlan vezérük,

hátradől, a fülkeajtó

mint eloltott lámpa, kattan,

így zárja ki magát és be

mindenkit, az ütközőkig

innen már lépésben mennek,

tehetetlenül, békésen,

amiért jött, megtörtént, az

ablakokon vékony pára,

csak amennyi egy rendszámot

már nem enged kiolvasni,

az utastér nyílt arcai,

mint fantomkép, egyszerűek.