Szabó R. Ádám prózája

Részletek

Szabó R. Ádám 1989-ben született Gyergyószentmiklóson. Kolozsváron, a Sapientia Egyetemen végzett fotó-film-média szakon. 2015-ben elnyerte a Communitas alkotói ösztöndíját, ugyanabban az évben megnyerte a Várad folyóirat által kiírt Tabéry Géza novellapályázatot. Első prózakötete a FISZ gondozásában fog napvilágot látni.

Menetrend

Semmi sem hasonlítható ahhoz, amikor az egész éjszakás gyilkolás és az azzal együttjáró teendők (köztük a sikálás és a csontok porrá törése) elvégzése után beülsz egy napos reggelizőhelyre elvegyülni az átlagemberek között, örülve az életednek, a gőzölgő kávénak, rántottának és palacsintának, amit eléd rak a mit sem sejtő pincérnő.

Velem szemben ült ekkor is, mint néhány éve mindig, Kiskutya. Csak így hívták, senki nem tudta, én sem – pedig kérdeztem párszor az évek folyamán, de mindig elküldött a picsába néhány szóval – miért. Kiskutya arcán néhány órával ezelőtt még vércseppek és húscafatok folytak végig, nem a sajátjai, most viszont csontsárgán tükrözte a reggeli nap ablakszitákon besütő fényét. Vidámnak tűnt, nagyjából annyira, mint amikor az ember jól megérdemelt reggelijét fogyasztja egy-két hasznosan eltöltött túlórás nap után, pénteken reggel, felszabadultan, várva a hétvégét. Kiskutya még nem tudta, amit én, hogy a hétvége nem fog eljönni valakinek a teremben.

1.

Még mindig nehéz volt megszoknom, annyi év rendesnek nem nevezhető munka után is, hogy az este nyolc a mi szakmánkban az átlagember reggel nyolcát jelenti, vagyis te és a munkatársaid fenn vagytok már, csak éppen azok húzzák még a lóbőrt, akikkel most éppen dolgod lenne, de persze ők meg a feljebbvalóid, úgyhogy nem hívogathatod őket minden másodpercben, hogy mikor jönnek már?, várnod kell, tűrnöd a hallgatást, és minden újabb ciginél azt mondod, reméled, az utolsót gyújtod meg, és akkor már biztos jön, aztán persze amire tényleg megjön, már néhány órája kifogytál a hajnalban vásárolt csomag 19 szálából. Ettől függetlenül sem szoktam le a pontosságomról.

Mindig úgy gondoltam, a pontosság a legnagyobb erényem, talán anyám verte belém, amikor egyszer úgy megpofozott tíz perc késésért a fogorvosnál, hogy kevesebb foggal távoztam a rendelőből, mint előtte, de lehet, hogy genetika, hiszen neki láthatóan fontos volt a pontosság, ahogy most már nekem is az, szomorú gyerekkor ide vagy oda. És szerencsére sokszor voltam olyan helyzetben, amikor a pontosságom kifejezetten jó benyomást tett a jó emberekre. Nem olyan jó emberekre. Mármint na, értik...

Én mindig időben érkeztem, időben tettem meg a megfelelő dolgokat, aztán időben szállítottam. Vagy néha előtte. Ezért sem szóltak még meg. Egy ember maradványai két óra múlva is pontosan olyan szétrancsírozottak és halottak voltak, mint annyival előtte. A fejesek hamarabb fekhettek nyugodtan a pisztolyra tett párnáik közé, még egy napot túlélve leszámolás vagy becsukás miatt. Vagy én legalábbis így képzeltem.

Éppen megvettem az esti második csomag cigimet, és pattogtattam el élvezet nélkül az egészet, a várakozás a cigizés minimális pozitívumait is kontrasztálja (vagy mi. Nem tudom ez az utolsó pontosan mi jelent, hallottam valamelyik műveltebb kolléga szájából egyik éjjel, kávézáskor, és jól hangzott.), amikor végre a közeli kivilágított játszótéren megláttam a Kontaktot érkezni. Nem siette el a köcsöge!

Sántított, araszolt, vánszorgott felénk, mintha bizony neki is épp annyira lenne kellemetlen az egész múlt heti történet a közös barátnőnkkel, aki egymással csalt minket, mint nekem, pedig tudtam, hogy nem zavarja! Áh, nem! Ilyen Miszter Felvilágosult volt, akiről a nőm egész reggel fecsegett, hogy milyen okos, milyen sokra fogja vinni a Cégen belül, meg hogy én miért nem kérek már előléptetést végre, mert neki bizony meg kell vennie a hétvégére a félméteres kövekkel kirakott fülbevalót, amit a többi lánynak már úgy harangozott be, mintha az övé lett volna. Idegesített az egész. Én nem szerettem cserélgetni sűrűn a nőimet, bármekkora kurvák is voltak.

Szóval cammogott, mint egy kurva medve. Aztán egy végtelennek tűnő, lámpás utcán ballonban sétáló, biztos kezű, elegáns Bogart-karaktert felvonultató, film noiros snitt után megérkezett Miszter Felvilágosult.

- Megvan a cím? – kérdezte rögtön.

- Meg.

- Akkor tessék – mondta, és átnyújtotta az aznapi munkaeszközöket, utána megfordult, elindult visszafelé.

- Ennyi!? – vakkantottam utána.

Egy félfordulatnyit felém nézett.

- Ennyi.

- Anyád! És a csaj?

- A csaj? – kérdezte idegesítő felsőbbrendűséggel – A tiéd.

Azzal továbbindult.

Tudtam, hogy értelmetlen is utána kiabálni, pedig, amikor azt mondta: „A tiéd.”, már valamiért nem is kellett a csaj. Ez a köcsög intellektuális, basszus, megfordított pszichózott, vagy mi, és ő nyert. Pedig nem akart. Na mindegy.

Megvoltak végre az eszközök mindkettőnknek, éppen megfelelő számú töltény (csak minimális kiadásokra voltak hajlandóak ilyenkor, fejenként három tár, de szerették, ha legalább kettőt visszahoztunk reggel), a kedvenc, mostanra már sajátnak mondható pisztolyaink, amik elvileg közösek voltak a cégnél, de azért mindenki tudta, hogy a Golden Eagle a köcsög amcsié (aki azt képzelte magáról, hogy csak mert megtanult egy európai nyelvet, máris leereszkedő zseninek kellett volna nézzük), meg azt is, hogy csak az az állat Tomi bírta el a hosszúcsövű, messzevívő revolvert, és senki nem kérte el a másét. Inkább összeismerkedtünk a magunk eszközével, megtanultuk használni minden helyzetben, és nem cserélgettük minden éjszaka után. Azt hiszem, ez a babona tartott minket életben. Pofátlanabbak voltunk tőle, többet vártunk el magunktól, ezért éltünk és dolgoztunk egy helyen már jónéhány éve, míg olyan sokan a konkurenciánál már lecserélődtek.

Nekem egy Glockom volt, tompítóval (és még így is majdnem akkorát szólt, mint egy női revolver), szerettem, főleg a nagy tárkapacitás miatt. Így mindig többet meghagytam a kvótába, mint a többiek, ezt pedig néha egészen szépen honorálták a karácsonyi bónuszokkor. Kiskutyának egy kis Berettája volt, ami ugatott, nem úgy, mint ő, amikor néha megszólalt. Nem szeretett beszélni. De jó hallgató volt. Meg néha egészen okosakat is mondott, olyan nagy bölcsességeket, amiket az ember igaznak érez, a magáénak, életmegoldónak, de aztán tíz perc múlva nem is emlékszik rá. Csak arra, hogy hallott valami ilyet. Na ilyeneket szokott ő is mondani vagy hetente egyszer. Tök jók voltak, tényleg. De lehet, csak azért, mert az ő kínai fejéből olyan bölcsnek néztek ki ezek a szavak. Forcsün kuki.

Ezen néha jókat röhögtem magamban. Kuki. Neki sosem mondtam a képébe, csak ha nem figyelt épp rám, hé kiskuki, mi?, mondom kiskutya, nem tudod milyen időnk lesz holnap?, csak a meteorológusok olyan arrogánsak, hogy azt hiszik, képesek biztosan megmondani, én pedig nem vagyok arrogáns. Na ilyenek voltak. Fél-nagyigazságok.

Beültünk a kocsiba, és elindultunk.

Billy Joelt raktunk.

Hallgattunk.

„It’s nine-o-clock on a Saturday, the regular crowd shuffles in...”

2.

Még néhány szám járt le a közös kiegyezéssel megírt cédénkről, az első szám az enyém volt, a következő kettő az övé, aztán egyenként cserélődtek. Ez van, na. Szerettük a zenét mindketten. Csak épp általában nem ugyanazt. De jók voltunk kompromisszumban. Pedig nekem volt a nehezebb dolgom, azért Billy Joel, Springsteen vagy Waits mégsem tűnt nekem ugyanolyan furcsának, mint az a kínai vinnyogás. Azt sosem tudtam elképzelni, hogy hangozhatna ez bárkinek olyan egyformának, mint nekem kincsuncsin és vanzimvum, vagy mittomén, hogy hívták őket.

Amikor leállította az autót, még öt percet hallgattunk. Ezt mindig nehéz volt kibírnom, Kiskutya viszont ragaszkodott hozzá minden misszió vagy mifene előtt. Azt mondta, megnyugtatja. És néha tényleg. Főleg, hogy én közben még szívtam egy cigit a kocsiban. Azt mondta, a füst nem zavarja. De amúgy is kit érdekel, őt mi zavarta? Én voltam a főnök. Asszem.

Aztán jött az éjszaka első lényegi része. A rutin része volt végrehajtani: észrevétlenül kinyitni a kaputelefont, felsétálni a lépcsőházban, egy kicsit hallgatózni, meg feltörni a kulcsot. A Cég kényes volt a módszerre. Én nem ellenkeztem, megtanultam. Működött.

Ilyenkor már mindenki aludt, még azok is, akik egész nap attól rettegtek, hogy az utolsó felszólítás után tényleg jön egy Behajtó, ilyenkor még ők is édesdeden húzták a lóbőrt, nem is gondolva arra igazán, hogy többet nem fogják látni a reggeli nap fényét (a reggeli napfény a kedvencem fényem, azért emlegetem annyit, merthogy fotós vagyok szabadidőmben). Mi pedig jöttünk, kopogtatás nélkül mentünk be, felmértük a terepet, a családot, ha szerencsénk volt, nem volt gyereke a hapsinak, olyankor gyors volt az egész. Meg kevésbé kellemetlen. Mert azért kellemetlen, na, egy tízéves gyerek húsát áztatni savba, majd behordózni a vörös masszát. A legjobban azt szerettem, ha szingli volt és pasi. Legalább egy órával kevesebb munka.

Az aznap este is gyorsnak ígérkezett, hapsi otthon, egyedül, én vállaltam, addig Kiskutya figyelte a terepet, hallgatózott, hogy hall-e valaki, egy tompa pukkanó hang, és már gyűlt is a vértócsa a párnán. Csak azt nem vettük észre elég hamar (pedig az aktájában írta), hogy a pasi szabadidejében netes hímkurva volt, aki aznap este éppen valami szerelmi- és bizalmi-dolgokban szenvedő, vinnyogós kis szukával aludt, pontosabban a laptopján ki volt nyitva a szkájp, és a csaj nézte, ahogy alszik az ágyban a strici.

Kurva webcamek.

3.

A pasi lehúzta a hangot, biztos idegesítette a picsa, közben elaludt, pedig nem szokott, csak teszi magát, és még a képernyő is sötét volt az ő oldalán, a csaj viszont mindent látott, vagy legalábbis a szolidan szétloccsanó agyvelejét biztosan. De ki a franc gondolt volna erre? A hulla felpakolásakor mozdult meg a laptop egere, és épp csak elkaptam a szemem sarkából a némán sikoltozva kirohanó csajt. Gyorsnak kellett lennünk.

Én megnéztem a csaj nevét, kikerestem a pasi nyitva hagyott Facebookjáról, a kis hülye szerencsére beírta az adatlapjára, hol lakik, úgyhogy volt egy címünk rögtön. Eközben Kiskutya a hullát helyezte a kocsi csomagtartójába, nagyon nem a Cég elveivel megegyező módon, de hát mit csináljunk, ha olyan smucigok, hogy nem képesek két hullazsákot adni egy helyett.

Én beindítottam a motort, és ahogy Kiskutya becsapódott mellém, nekieresztettem a városnak. Általában nem én vezettem, csak ha nagyon szükség volt rá, Kiskutya is tisztában volt vele, hogy én vagyok a leggyorsabb sofőr, akivel találkozott, persze mindig hozzátette, hogy „vannak olyan belső ritmusú emberek, akiknek nem való a mindennapi vezetés”. És én ilyen voltam szerinte. Na, azóta tudom, hogy van belső ritmusom, akármi legyen is az.

Nagyjából 115-tel hasítottuk fel az út aszfaltját a kanyarokban, már az első perc után három karcolás borította a kocsi oldalát, de a széket rémülten markoló és káromkodó Kiskutyával ellentétben, én percről-percre láttam a javulást kanyarodási teljesítményemen, nem engedtem, hogy a negatív dolgok elrontsák a belső ritmusomat. Kiskutya annyira nem értékelte, hogy ilyen helyzetben veszem hasznát remek fél-tanácsának, de hát ezért nem ment miszter mijáginak vagy jodának, bármilyen bölcsnek is képzelte magát.

A csaj vagy tíz utcányira lakott a hapsitól. Tíz utca! Ahelyett, hogy dugtak volna tisztességgel, ezek tíz utcányit nem voltak hajlandóak sétálni, inkább fizettek a virtuális dugásért. Néha nem értem ezt a világot. Miután ezeket elmorogtam magamban, felkészültem arra, hogy lemondhatok a visszahozott golyókért kapandó bónuszomról, mert a szemközti ablakon kiszűrődő futkosó árnyékalakokról és a kiszűrődő, pánikállapotra jellemző zajokból rögtön kitűnt, hogy a csaj nincs egyedül, talán a gyerekeit költögette és a ruháikat pakolta össze, melléjük az útlevelüket meg a vészhelyzetekre félretett pénzt.

Ez bonyolította a dolgokat, de némiképp tiszteltem a csajt, hogy nem bízta az életüket rögtön a rendőrségre, hanem felfogta, hogy attól, hogy a fatökűek felfedezik a strici holttestét, még a gyermekei és a saját élete nem volt biztonságban. A valódi nevét meg, gondolom a stricis helyzet miatt, talán a gyerekeire gondolva, nem adta meg a diszpécsernek. Így szemlélve a dolgokat, talán még egyszerűsített is a helyzetünkön.

Szeretem, amikor az ilyen kis előre-elgondolásaim helyesnek bizonyulnak. Kis győzelem, de hát ezekkel szórakoztatod és tartod magad életben a rutin agyatlanságában, nem? Most pedig, ahogy viszonylag nyugodtan ízlelgettem a hűtőből kivett jeges kólát, vállon veregettem magam ezért a kis győzelemért. Minden pontosan úgy volt, ahogy sejtettem, még az útlevél is ott feküdt az összecsomagolt ruhák tetején. Talán ha öt perccel később érkezünk, már le is késsük őket. Így viszont négyre bővült a kocsinkban helyet foglaló hullák száma.

Kiskutya bezökkent a vezetőülésbe, még mindig kissé az idefele vezető út kellemetlen hatásai alatt, felbőgette a motort, ezzel együtt a soros kínai vinnyogást is, és elhajtottunk éjszakázásaink leggyakoribb helyszínére, a Technikushoz.

4.

A Feldolgozóban mindig kellemetlenül hideg volt, függetlenül az évszaktól, a Technikus ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy a kinti hőmérsékletnél mindig legalább húsz fokkal hűvösebb legyen a Feldolgozó legnagyobb részén. Az egyetlen menedéket a Váróterem jelentette, ez fűtött volt, kis radiátorok álltak a sarokban a három asztal és székek körül. És legalább volt kávé- meg kajaautomata is.

Sokszor úgy éreztem, a munkának csak ettől a részétől szeretnék megszabadulni, ez a fölöslegesen, várakozással eltöltött néhány óra nélkül lényegesen jobb lett volna a közérzetem. Elmenni nem lehetett, aludni sem, mert ha véletlenül elszunyókáltál, jött a Technikus, és jól rácsapott a fejedre ébresztőnek, az volt az elve, ha éjjel közepén ő dolgozik, más is dolgozzon, még akkor is, ha konkrétan csak kókadozik álmosan a széken. Hát ilyen önző köcsög volt ez a Technikus, nem éppen a kedvenc kollégám.

Úgyhogy végig kellett várni ébren, amíg az adott emberi hullából egy kis hordónyi lötty lett, a Technikus tényleges technikai tudásának köszönhetően. Mindig panaszkodott, hogy mennyi dolga van, meg milyen nehéz ezt csinálni, meg ilyenek, én viszont még mindig nem értettem, mi olyan nehéz az egészben. Ezt persze sosem mondtam neki, fontosnak tartottam a jóindulatát a magaménak tudni. Pont az ilyen estékre.

Hát nem szart rózsákat örömében, mikor meglátta a felhozatalt, és akkor még finoman fogalmaztam.

- Hogy képzelitek ezt, agyalágyultak?! Van fogalmatok arról, mennyi dolgom van?! Itt van a lista, amit ma estére kaptam, itt egy, maximum kettő szerepel a ti részetekről, nem négy. És ha jól számolom, itt négy kibaszott hulla van, kettő ráadásul nincs is zsákban! Mégis honnak szerezzek én ehhez anyagot?! És hordót?! Jézusom, hát épp most fogyott ki a készlet, csak három van! Idióták! – meg így sivákolt vagy egy félórán keresztül.

Szerencsére csak volt hatása a köztünk felgyűlt időnek, meg annak, hogy (ő úgy érzékelte legalábbis) én mindig tiszteltem a munkáját, nem basztattam, nem aludtam el, néha még cigit is adtam neki, úgyhogy nem kis rábeszélés után belement, hogy háromtól megszabadul szabály szerint, a két gyerek úgyis annyit foglal a hordóban, mint egy felnőtt, azzal csak eggyel lépi túl az előre megadott anyag-kvótát. A negyedikben viszont nem tudtunk kiegyezni.

- És, mégis, mit vársz el tőlünk? Mit csináljunk ezzel a szukával?

- Daraboljátok fel, és adjátok oda a kutyáknak. Vagy mittudomén, ti vagytok a nagy maffiózók, nem? Találjátok ki!

Jobb ötletem nekem sem volt, úgyhogy belementem az alkuba. Egy hullát elsózni messze nem volt olyan nehéz dolog, mint hármat. Főleg, ha senki sem kereste a csajt. Márpedig a pakolást helyettem megcsinálta, az útlevele a zsebemben feküdt, joggal gondolhatta bárki a szomszédok közül, akiknek talán feltűnhetett a hiánya, hogy fogta kölyköket és külföldre szökött.

De legalább addig se kellett potyára várakozni.

5.

Kiskutya éppen meditált, vagy mifenélt a Váróteremben, mindig ezt csinálta, amikor itt voltunk. Utáltam is érte, mert még olyankor is meditált, amikor én is a teremben voltam. Beszélgethettünk is volna, de nem, ő inkább egyedül kushadt a földön lótuszban, rám se bagózott, én bagóztam, így teltek el az éjszakáink. A táramban több golyó volt, mint ahány alkalommal két szónál többet szólt az elmúlt négy év alatt a kis sárga, s akkor is csak azokkal a félig okos idézeteivel jött. Nem tetszett, na. Irigyeltem néha a többieket, egyiknek se volt olyan fatökű partnere, mint nekem, ők tudtak beszélgetni, barátkoztak, bíztak egymásban, söröztek meg ilyenek. Mi ehhez képest csak a kocsiban isszuk a kólát. Egy flakonból. És akkor is csak én. Még az italt sem hajlandó megosztani velem.

Nem azért mondom, na, nem rossz a csávó, meg munkában, precizitásban utolérhetetlen, legjobb munkatárs, csak nem jó partner. Hiányzott az igazi szociális élet, a sztriptízbárok, a berúgások.

Mármint a közösen berúgások.

Szóval Kiskutya meditált, amikor eldöntöttem, hogy munkára fogom. Odaléptem hozzá, kezébe nyomtam a csontfűrészt, azzal leültem mellé egy székre. Még ült egy percet, kezében a fűrésszel, úgymond gondolkodott. Nem volt egy észkombájn, de azért szeretett képben lenni a miértekkel is. Csak épp kérdezni hajlandó nem volt utánuk. Előbb döfte volna át a torkán a bicskámat, minthogy megkérdezze, miért neki kell csinálnia a piszkos munkát.

Ilyenkor ült, és átgondolta (legalábbis én így képzeltem), hogy mennyivel többet dolgoztam, mint ő, az utóbbi napokban, ki vezetett gyilkolásban, vezetésben, helyzetmegoldásban. Aztán összesített, és kimatekozta, hogy visszaadja a fűrészt nekem, vagy munkához lát.

Ezúttal, úgy nézett ki, én vezettem. Kiskutya felállt, az egyik üres asztalra kiterítette az első hullát, és egy profi mészáros tapasztalatával állt neki a megfelelő pontokon szétfűrészelni a testet kisebb darabokra. Igazság szerint én sosem számoltam, hogy ki vezet épp, meg ilyenek, de azért nekem is megvolt a becsületérzetem, nagyjából éreztem, hogy mennyire vagyok előtte, és aszerint is hoztam az ilyen döntéseket. Ma pedig három embert nyírtam ki, közte két gyereket. Kiskutya ezzel szemben csak egy nőt. Szóval ő jött.

A Technikus közben odajött hozzám, láthatólag azzal a szándékkal, hogy elássuk a csatabárdot, mert két viszkispoharat tartott a kezében, és miután helyet foglalt mellettem, az egyiket a kezembe nyomta. Én átvettem, hűtöttem vele egy kicsit a tenyerem, belekortyoltam, élveztem. Vártam, hogy beszéljen ő.

- Kellemes, igaz?

- Azmáraz – mondtam elégedett vigyorral.

Hallgatott egy sort, kortyolt ő is a viszkiből.

- Na de... – folytatta egy idő után – van egy könnyítő ötletem is a számotokra.

- Hallgatlak – mondtam némi várakozás után.

- Szóval... az van, hogy nem hazudtam, mikor azt mondtam, hogy a mostanság használt szerekből nincs fölöslegem. Viszont ráakadtam a raktár hátában egy adag használható állapotban lévő szeremre, most nem foglak untatni a nevekkel, de az lényeg, hogy ezt használtuk még tíz éve, azt hiszem, akkor te még nem voltál itt, mindegy, akkor ezzel takarítottunk. Ez egy jóval gyengébb szer, a csontokat már nem oldja fel, de arra meg ott van régi darálónk. Szóval, ha gondolod, a hármas hordóban nyugodtan elszórakozhattok vele.

Hallgattam egyet, közben futattam az agyamban, hogy vajon miért akar ez itt valami jót tenni velem, valami oka csak kellett legyen a sanyarúpofának. De valószínűleg az volt, hogy valamennyire akarta magát tartani az Előírásokhoz, és ha egy régi verzió szerint értelmezi őket, akkor ez belefért, és akkor nem kellett nagyon magyarázkodnia a főnökök előtt. Szóval a saját bőrét féltette. Legalábbis én így gondoltam.

Mindenesetre, némi morfondírozás után elfogadtam az ajánlatot, és elkezdtem a régi hordót odacipelni a tárolóhoz, felbontani és beleönteni a több mint tíz éves szert. Közben Kiskutya nagyon jól haladt a darabolással, hogy azt ne mondjam, túl jól, úgy nézett ki, mint egy rutinjába szerelmes gyári munkás, pontos, begyakorolt mozdulatok, tágra nyílt szemek, gyorsan mozgó kezek. Majd hordóba hulló kezek. Azért az ilyent én nem élveztem annyira. És sosem szimpatizáltam azokat, akik igen.

Mindegy. A felvágott halmot beleborítottam időközben a szerbe, rögtön elkezdett leoldódni a hús a csontokról, iszonyú bűzt generálva, ami, ha nem lett volna az ipari gőzelszívó a tároló fölött, instantul hányingert generált volna. Így éppen csak megcsapta az orromat. Az áttetsző műanyag hordó oldalán átsütő fényben láttam, ahogy az addig vízszínű folyadék egyre vörösebb lesz, és egyre kivehetőbbek a nagyobb csontok árnyékai a löttyben.

Kiskutya odaadásának köszönhetően tíz percen belül a nő teste megint egy helyen volt, folyadékban olvadozva ugyan, de miben rosszabb ez, mint ha egy koporsóban aszalódott volna? Itt legalább elfért kényelmesen. Hallani lehetett a szörcsögést, ami a sav (vagy mifene) munkáját kísérte, nem is kellett belenéznem a konténerbe, hogy el tudjam képzelni hozzá a képet is, ahogy a csontok egyre tisztulnak, fehérednek. Valamiért tetszett ez a kép.

Talán túl sok időt töltöttem Kiskutyával.

6.

Várni, és megint csak várni. Mert az oldódásnak is megvolt a maga ideje. Kiskutya vállalta szerencsére, hogy leszűri a löttyöt majd, és odarakja a csontokat a darálóba, úgyhogy én ismét helyet foglaltam a Váróterem egyik székén egy cigi társaságában. Nemsokára csatlakozott hozzám a Technikus is.

- Lassú este? – kérdeztem, ha már ott volt.

- Mondhatjuk. Rajtatok kívül egy adagnyi volt ma. Úgyhogy miután befejezem a tiéteket, mehetek is haza.

- Fasza – ennél értelmesebbet nem tudtam válaszolni.

Ezután következett a kínos hallgatás, amit én csak az újabb és újabb cigi meggyújtásával tudtam megtörni. Közben gondolkodtam, hogy mit kéne kérdezzek tőle, hogy elinduljon a beszélgetés, de nem jutott eszembe egy épkézláb kérdés sem, az időjárásról meg anyira nem akartam társalogni. Ott ültem, vágyva a szociális interakcióra, és közben nem tudott érdekelni a velem szemben ülő figura. Na erre varrjál fület.

Aztán csak megpróbálkoztam:

- Nők? – igen, ennyire tellett.

- Hát te... – kezdte, nem ki meglepetésemre, elpirulva – épp van valakim.

Igazság szerint nem számítottam válaszra tőle, főleg nem igenlőre. De na, így legalább már emberibb volt a hapsi, ebből ki lehetett indulni.

- Fasza, gratulálok. Valaki, akit ismerek...?

- Hát... – fasza, na ezt se gondoltam volna – az az igazság, hogy igen. Épp erről akartam beszélni veled.

Valamiért úgy éreztem, ez nem indul jól.

- Szóval... az van, hogy izé... szóval, hogy igen, ismered. Nem is kicsit. És hidd el – állt rögtön védekezőbe – én nem akartam az elején, meg főleg nem így. Csak így alakult, érted? Szeretjük egymást, na.

- Ügyesek vagytok – mondtam félig szarkasztikusan, türelmetlenül, hogy nyögje már ki, kiről van szó - És mi közöm nekem hozzá?

- Hát szóval... Az a helyzet, hogy Lili az – mondta bűnbánó pofával.

Talán nem kellett volna, de tényleg szíven ütött a dolog. Eddig a pontig nem hittem, hogy bármiféle reakcióm lesz majd a névre (mert gondoltam, hogy Miatta sunyít így a kis köcsög), el is képzeltem már az elején, hogy kimondja a Nevét, mégis baromi rosszul esett, hogy tényleg megtette.

Lili! A legszebb a Cégnél. Intelligens. Kemény. Minden értelemben. Életem nője enyém volt két évig. Aztán összevesztünk és lelépett. Na meg lehet, hogy hozzá is ütöttem, de azt addig mindig szerette. Azóta nem éreztem jól magam senkivel. Régen vége volt, de mindig fájt.

Hihetetlen volt, hogy ez a név, egy ennyire régi dolog, még mindig ennyire hatással volt rám. Asszem, még mindig iszonyú féltékeny voltam bárkire, aki közel ment hozzá, talán ezért is nem kerestem a társaságát egyáltalán az elmúlt években. És a legutóbbi pasi, akire féltékeny voltam, valahol a városközpontban feküdt, az egyik fiatalabb épület alapozásában.

Persze, hogy a Technikus jófej volt a szerrel! Gondolom, ő is hallott az esetről, a házonbelüli pletykákból. S persze azért gondolta, hogy hét év után csak nem fogom beönteni őt is betonba. Nem is akartam. De megütni még megüthettem.

Meg is tettem. Elégedettséggel töltött el, ahogy láttam, hogy a kiesett szemüveglencséjét keresgéli a földön. Nem kapott nagyot, egy monokli holnap, aztán annyi. Úgy éreztem, elég méltányosan és civilizáltam kezeltem a helyzetet. A Technikus valamiért mégsem így értékelte.

- Te fasz! Te semmirekellő hústorony! – ordított felém, miközben a szemüvegét rakta össze – Kinek képzeled magad? Azt hiszed, még mindig a tiéd??! Mi?! Hogy még mindig a birtokod? Hát nem!!! Most már hozzám tartozik, engem szeret, téged meg... – itt megszeppenve hallgatott el.

- Igen? – kérdeztem nyugodtnak szánt hangon – Mi van velem?

- Hát... izé... azt mondta... nem én mondtam, hangsúlyozom, ő mondta, tényleg... De mit szabadkozok én itt neked? – kapott észbe. – Semmi közöd hozzá, te vadállat! Elmesélte, miket csináltál vele, mikor együtt voltatok! Hogy korbács, meg minden...

- Igen? – kérdeztem ismét. – És azt is elmesélte, hogy élvezte? Azt is elmesélte, hogy hogyan karmolta véresre a hátamat minden éjszaka? Hogy ő vette a korbácsot? Hogy hogy élvezte, ahogy a farkam belé...

- Elég!!! – most már remegett a dühtől. Volt valami furcsa a szemében. – Ne beszélj így róla! Nem igaz! Vagy ha igaz is, biztosan nem így... meg aztán rég volt... Nem érdekel. De nem beszélhetsz így róla, megértetted? Most már az enyém, te sosem érdemelted meg!

Na itt ment túl messzire.

- Mit csinálsz, te hülye? – kérdezte, beszarva a félelemtől, amikor belenézett a Glockom csövébe. – Csak nem fogsz kinyírni? A feljebbvalód vagyok! Pótolhatatlan! Kinek van itt még orvosi és kémiai diplomája?! Kire fognak lecserélni engem?! Azt hiszed, te többet érsz nekik?! Amit te csinálsz, bárki meg tudná...

Amúgy ebben igaza lehetett. De azért én láttam a pontos, profi munka szépségét a fején lévő lyukban.

7.

Hangos volt ugyan a csontdaráló, de nem annyira, hogy Kiskutya ne hallja meg a visszhangzó dörrenést. A hangtompító nem volt a pisztolyomon, szóval elég nagyot szólt.

- Te mit? – kérdezte megdöbbenve, amikor belépett a Váróterembe. Mindig tudtam, mennyire van felzaklatva, amikor már nem használt igéket, az elég súlyos volt.

- Személyes – mondtam nyugodtan.

- Leszar. Hulla? Technikus? Főnökök?

- Leszar.

- Mit leszar? Én szar le. Tiéd. Egész. Én nem falaz. Legyél önmagad biztos fala.

Részéről le volt tudva a beszélgetés. Pedig, bazmeg, ha valamikor, ebben a helyzetben, örültem volna egy kicsit bővebben kifejtett mondatoknak.

Nekiláttam, mert lassan hajnalodott. Közben Kiskutya tüntetőleg meditált, még a darálást sem fejezte be, az is rám maradt.

Csontszeletelés közben gondolkodtam rajta, hogy vajon most már ő volt előnyben? Az volt a baj, hogy úgy éreztem. Volt még golyó a pisztolyomban, szerencsére.

Három óra múlva pakoltuk be az ott álló teherautóba a hordókat, a nő mellé elfért a Technikus is. Még nem tudtam átgondolni rendesen, mi legyen a terv, hogy magyarázom meg a dolgokat, honnan kerítek alibit magamnak meg ilyenek. Az látszott Kiskutyán, hogy tényleg nem fog nekem segíteni egy darabot sem. Nem hittem, hogy beárul, de ha kérdezik, őszintén fog válaszolni. A Technikus elvesztése pedig tényleg nem fog tetszeni senkinek.

Kiskutya bevágta magát az anyósülésre, lótuszba dobta magát (sosem értettem, hogy fér el, de elfért), és tüntetőleg hallgatott egész úton. Lassan kihajnalodott, én pedig kurva éhes voltam. Meg lenyugodni is akartam.

- Reggeli? – kérdeztem Kiskutyára nézve.

Ő nem szólt semmit legalább két percig, aztán alig láthatóan biccentett a fejével.

8.

Szóval rásütött a reggeli nap sugara Kiskutya tiszta sárga orcájára. Reggeliztünk csendben.

Nem tudom miért, talán pont a reggel optimista fényei miatt, de meglepően derűs hangulatba kerültem, és ahogy néztem, Kiskutya is, legalábbis egyszer már elkérte a sót. Most valahogy nem tudtam még aggódni az egész Technikus-dologért. Tudtam, hogy csak ideiglenes érzés, de átengedtem magam a biztosmegoldódikvalahogynemvesziészresenkihogyénvoltam-állapotának, a teherautó elment a hordókkal, nekik mindegy, hány volt rajta, egy hétig nem lesz hír sem a dologról, meg majd az gondolják, a Technikus megszökött az országból. Jó volt az omlett. Nem volt miért aggódni.

- Rájöttem – szólalt meg hirtelen Kiskutya, diadalmas vigyorral.

- Mire? – kérdeztem meglepődve a megszólalásától. Meg az optimista arcától.

- Megoldásra – tényleg nyugodt volt, használt ragokat. A névelőket amúgy sem szokta, csak a féligazságokban. – Beárullak.

- Mi? – kérdeztem megrökönyödve. Erre azért nem számítottam.

- Beárullak. Főnököknél. Másképp mi ketten meghalunk. Így csak te. Logikus, nem?

Az volt valahol. Basszus, ennyivel vezetett?

- Nem sietted el ezt a döntést? Az is lehet, észre sem veszik majd.

- De – mondta még mindig diadalmasan – Van kamera. Mikor visszanézik, megtudják. Addig meg szólok. Bocs, egy élet többet ér, mint egy sem. – mondta végül szinte tényleg sajnálkozó arccal.

Ettől kissé elment az étvágyam. Egy ideig még tépelődtem, hogy érdemes-e vitatkozni vele, de éreztem, hogy a végén az idézettel vagy mifenével, a maga részéről megint lezárta a beszélgetést.

- Igazad van. Hibáztam, vállalom a következményeit. Talán majd csak megfenyítenek, vagy valami – mondtam kínosan vigyorogva, teljesen tisztában léve azzal, hogy marhára nem igaz, amit mondok.

Ránéztem az órámra. 6:43. A hetes vonatot talán még elkapjuk.

- Hazaviszlek, gyere – szóltam.

9.

Kiskutya a vasúton túl lakott, amikor korábban végeztünk, mindig kellett várni vagy egy félórát a kurva hetes vonatra, és általában utána is még vagy tíz percet, amíg feloszlott az autóoszlop. Most előtte értünk oda, éppen két perc volt hétig az én órám szerint.

A vasútra érve lelassítottam. A meditáló kis köcsögnek lassan esett le, mi történik, már leengedték a sorompókat, mire csodálkozva felnyitotta a szemét, hogy miért állítottam le a motort. Addigra már Glockom csövét a reggeli napfényben úszó sárga fejére irányítottam.

- Mit?

- Ott maradsz! – kiáltottam, azzal, fegyverem csövét végig rászögezve, kinyitottam az ajtót, és elkezdtem kiszállni.

Alig látszott meglepődés vagy félelem az arcán. Pofátlan nyugalommal nézte végig, ahogy kiszerencsétlenkedtem a kocsiból és elhátráltam a kettes sínpárra. És nem szólt egy szót sem utána.

Kezdett felidegesíteni.

- Na mi van, te kis áruló pöcsfej?! Nem gondoltad, hogy megvédem magam?! Mondj már valamit, te kis köcsög! Valami nagyot, okosat, olyan dőltbetűset! Most mondjad, most legyél mijági!

Csak nézett rám, és nem mondott semmit. Már hallottam is a vonat közeledését, az ideges dudálást, a mozdonyvezető már bele is fogott a fékezésbe, de tudtam, hogy nem lesz elég helye, közvetlenül a kanyar után voltunk. Ha csendben akart meghalni, hát mit csináljak?!

Aztán mégis megszólalt még egyszer.

- A vonat a kettes vágányon közlekedik.