Az ajtó előtt elegáns hölgy állt. Kozák pézsmakucsmát viselt, és vállára csúsztatott afgán bundát, nyakában földöntúli lángok, éles csillanások, a szemérmetlen gazdagság gyémántkövei. A menekülő kis híján meghajolt előtte, de tudta, mert megérezte, hogy ez itt és most valami miatt, amit nem ért, de tud, nem lenne helyénvaló. A hajnalnak sem volt könnyű súlya, friss lehelete, szőke illata. Itt csak megtörtént, megtörtént vele, mint egy háború. Történt addig még egy s más, leginkább a...

– A gépezeteket ebben az őrült világban jobban elismerjük, mint az embereket. Ők az igazi hőseink. – Hagyjál ezzel a tárgyfetisizmussal! Engem a szellem nagyszerűsége érdekel. „Két dologra figyelj! Az egyik: ha túl messzire mentél, mindig idejében indulj haza! A másik: az oroszok.” Johann Siegenleben, egy félig osztrák, félig magyar impresszárió javasolta, hogy ezt az idézetet biggyesszem írásom elé. A mondatok az „Együttható különbségek, avagy mindennek pont itt vége van” című...

Mert az a tény igazán rémes (mint ásványzöld / portalanított műbőr fotelben mozdulatlanul ülni / bénító plafonfények árnyéktalan robotvilágában), hogy / kitapintható benne a fix kamatozással együtt járó / alacsony THM, ami a születésétől fogva / együtt növekszik vele. I. Írtak olyan orosz regényt a XIX. században, amelyben a férfi főhős nem járkál fel s alá magánkívül a szobájában? (Nem feltétlenül fűtetlen, olcsó, jelzáloggal terhelt padlásszobában, de ha abban, annál jobb). Ezt a gondolatot...