Mert az a tény igazán rémes (mint ásványzöld / portalanított műbőr fotelben mozdulatlanul ülni / bénító plafonfények árnyéktalan robotvilágában), hogy / kitapintható benne a fix kamatozással együtt járó / alacsony THM, ami a születésétől fogva / együtt növekszik vele.

I. Írtak olyan orosz regényt a XIX. században, amelyben a férfi főhős nem járkál fel s alá magánkívül a szobájában? (Nem feltétlenül fűtetlen, olcsó, jelzáloggal terhelt padlásszobában, de ha abban, annál jobb). Ezt a gondolatot még elhessegeti. Továbbgondolja úgy, mintha egy kitépett, selymes, használattól maszatos folyóiratlapon olvasta volna, amit aztán összegyűr, és kidob a szemétbe. Kapucnis, indiánmintás pamutfelsőt és fémbetétes bakancsot visel az a fiú, aki éppen kiüríti a szemetest a ténfergő és túlfűtött délutánban. A bakancs Martens utánzat, úgy tűnik. De ez teljesen érdektelen megfigyelés, ezért akár nézhetne másfelé is, mintha tájékoztató táblát keresne arról a bármiről, amit illene tudnia, de nem tud. Vagy az ellenkező irányban éppen megjelenne két fejéből kilógó lángnyelvekkel, az égő hindu isten, Agni fekete koson. De akkor el kellene döntenie, hogy megőrült-e vagy sem. Egyszerűbb, ha nem lát semmit, amit azzal magyaráz, hogy elsötétült előtte a világ. Ami mégsem olyan rémes, mint amilyennek hangzik. Inkább csak őszi futam zivatarok zongoraversenyeinek néma öbleiben. Azaz tapsnélküli szünet két tétel között, amire nem riad föl, és nem dől a vállára senki. Mert az a tény igazán rémes (mint ásványzöld portalanított műbőr fotelben mozdulatlanul ülni bénító plafonfények árnyéktalan robotvilágában), hogy kitapintható benne a fix kamatozással együtt járó alacsony THM, ami a születésétől fogva együtt növekszik vele. De szó sincs valamiféle betegségről, esetleg kedélytelenségről, vagy önazonossága kóros elbizonytalanodásáról, mert a THM érti őt, foglalkozik vele, sőt, már a nevére is vette. És néha úgy tesz, mintha THC lenne, aztán azzal vigasztalja, hogy legalább nem hasonlít senkire. Az 1500 köbcentis közös tulajdonú Dacia Duster személygépkocsijuk puha ragadozó- mozgással elhalad a 8325-ös helyrajziszámú lelakott házrészük mellett, miközben mobileszközöket használva zártkerti telekrészi létezésről álmodik egy kis külterületi legelő, amelyen egyébként elfagyott almafák árválkodnak. Tehát álmodozhatna akár aranyló gyümölcsökről is. Az epefájdalom aztán megroppantja a jeget ezek ünneptelen négyzet- és köbméterein. Mindez arra figyelmezteti a pár versszak alatt jelentős változásokon áteső lírai alanyt, hogy vannak még hagyományos módon rosszul működő szervei. Ami, mindent összevetve, megnyugtató. Mégsem csak a nyugalom, hanem legalább egyetlen hagyományosan (meglehet rosszul) működő belső szerv az elengedhetetlen feltétele annak, hogy felkészültnek érezze magát a regényírásra. Olyan regényére, amelynek mindjárt az elején valaki (még nem biztos, hogy ő lesz a főhős) nem bír tovább várakozni, ezért felpattan, és fel s alá járkál egy (túlfűtött, földszinti) szobában. Kihagyhatatlannak érzi ezt a jelenetet, mint a legutolsó három havi nettó jövedelemének igazolását a hitelkérelemhez a bank. Aztán úgy hagyja abba a járkálást, hogy leül, vagy inkább lezuhan, leroskad az íróasztalhoz. Papírt és tollat vesz elő. Mit írjon? Levelet? Végrendeletet? Verset? Költségkalkulációt? Legyen végrendelet. Vagy vers. Aztán mégis inkább költségkalkulációt ír. De csak azért, mert nem talált rímet a „letargikus” szóra. Persze van más megoldás is. Egyszerűen a lehető legmesszebbre kell hátrálni ebből a csapdahelyzetből. Jó. Hát legyen az illető orosz. A letargicseszkíj szóra mintha rímelne a podavlenníj. Bár kicsit nehézkesen. Jó. A regény játszódjon a XIX. században. Később ezt megbánja, sőt szégyelli, mint a kísérletet az értékbecslő korrumpálására, de már nem számít. Az orosz férfi ugyanis nyugatra távozott, nevet és állampolgárságot cserélt. És átélt néhány történelmi korszakot, míg végül La Rochelle-ben a Residence Club La Fayette teraszáról nézi a vizcayai öblöt, vagy Fuldában a Kaufland parkolójából a Vogelberg nyúlványait. És csak lassan, nagyon lassan veszi észre, hogy elborult az ég. Mindjárt esni kezd a hó. II. A vizcayai öböl hóesésben olyan, mint egy tökéletesen ismeretlen város véletlenszerűen kiválasztott felhőkarcolójának a tetején lévő étterem üvegportálján kinézni, és hasonlatot keresni arra, amit éppen érzel. Nem tudod eldönteni, hogy ez jó vagy rossz. De hajlasz rá, hogy inkább jó. Bár azt már nem tudnád megmondani, hogy pontosan mi. Hasonlatot keresni vagy szédülni. Aztán valaki bekapcsolja a rádiót, és kiderül, hogy országos riasztást adtak ki. Igen, pontosan, éppen erre az országra, ahol vagy. Még a délelőtt folyamán várhatóan hatalmas hómennyiség zuhan a földre, maga alá temetve mindent és mindenkit, és most már csak ez számít. Meg talán még az eleve elrendeltség és a reménytelenség érzése, amelyet a digitális ingatlannyilvántartás térképének különös négyzetrácsos mintázata okoz, ahogy magába fogadja a felhőkarcoló tetején lévő étterem, vagy a fűtetlen padlásszoba, vagy a zártkerti telekrész, vagy a külterületi legelő poétikusan halvány alaprajzát, amelyre remegő ujjad éppen rámutat.