Egy boldog boldogtalan I.

Részletek

Kései Hölderlin-versek világa

Báthori Csaba 1956-ban született Mohácson. József Attila-díjas költő, irodalomtörténész, műfordító. A klasszikus és modern német nyelvű irodalmak egyik legalaposabb ismerője.

                                                                       To die – without the Dying

                                                                       And live – without the Life

                                                                       This is the hardest Miracle

                                                                       Propounded to Belief

                                                                       Meghalni – meghalás nélkül

                                                                       És élni – élet nélkül

                                                                       Ez a legszigorúbb, Hitnek

                                                                       Feladott Csoda

                                                                                                        (Emily Dickinson: 1027)

Mint tudjuk, Friedrich Hölderlin életének második felét (1807-1843) egy tübingeni asztalos házában töltötte el. Ezt a negyedfél évtizedet a német irodalmi közgondolkodás az Umnachtung (elsötétülés, éjszakai időszak) szóval jelöli. Még ma is egyöntetűnek tűnő egyetértés övezi azt a feltevést, hogy a költő elméje 1806-7 körül elborult, és ebből a homályból haláláig nem tért vissza, nem gyógyult meg. Egy állhatatos francia kutató, Pierre Bertaux évtizedekig bizonygatta, hogy Hölderlin nem volt őrült, hanem csupán az őrült maszkját öltötte magára. Célja ezzel a szokatlan tettel az volt – állítja Bertaux –, hogy a Sinclair barátja körül csoportosuló forradalmi mozgalomban játszott szerepét kicsinyítse, s a politikai felelősséget elhárítsa. Hogy később mennyire csúszott bele a bajba, milyen mélyre süllyedt el a betegség ingoványán, nehéz megállapítani. (Bertaux álláspontját – noha vastag könyvekben, számtalan érvet felvonultatva, makacs és fáradhatatlan találékonysággal adta elő érveit – a német irodalmi világ lényegében a mai napig nem fogadta el.)

Ebben az időszakban mintegy hatvan szöveg (főleg versek, s pár prózai töredék) került ki tolla alól. Ezeket a német Hölderlin-kiadások különös rezervátumba gyűjtve, csekély és szemérmes jegyzetanyag kíséretében közlik, s lényegében az olvasóra bízzák, hogyan érti (megérti-e), minősíti (minősíti-e) ezeket a lírai termékeket. Ezt az anyagot teljesen eldugni nem volna ildomos, az értékelés bátorságot kíván, a túlzóan egyéni nézet nehezen érvényesül a nyilvánosság körében, – ugyanakkor sokan érzik, hogy az életműnek ez a része az elmúlt jó száz évben fontosságot nyert, fajsúlya gyarapodott, s ma már nem megkerülhető. A paposan szigorú sváb utód, Eduard Mörike ugyan kerek-perec lefitymálta e verseket (äusserst mattes Zeug, fölöttébb fakó holmi, így ócsárolta a szövegeket), mások ellenben másképp ítéltek. Mielőtt a költő egyik-másik kései darabját szemügyre venném, szeretnék – az idézett két vers után – dióhéjban elsorolni nyolc érvet, miután megkérdezem: miért van szemünk ma már ehhez a lírai korszakhoz, miért tulajdonítunk ma már értelmet és jelentőséget ennek a kb. hatvan versnek, s miért találunk mély viszonyulási pontokat ehhez a megrázó költői rész-korpuszhoz.

Hosszú évtizedeken át csak a jó ízlés, az 1806 előtt keletkezett Hölderlin-művek iránti tisztelet, a nagy himnuszok csodálata tartotta vissza a jelentkezőket a becsmérléstől. Könnyű volt arra hivatkozni, hogy ezek a versek semmiben nem hasonlítanak az előző időszak égbe ívelő termékeihez, hogy itt egy meglazult húrozatú líra beteges zöngeményeit (mondhatnám: egy kortalan élőhalott öregkori zsengéit) halljuk, s hogy ezek a kompozíciók nem is emlékeztetnek a költő érett művészetének motívumaira, hangszerelésére. És csakugyan, ki tagadná, hogy ezek a dalok az elme másfajta küldeményei, mint a régiek voltak? Idézek kettőt:

DER FRÜHLING 

Wenn neu das Licht der Erde sich gezeiget,

Von Frühlingsregen glänzt das grüne Tal und munter

Der Blüten Weiß am hellen Strom hinunter,

Nachdem ein heitrer Tag zu Menschen sich geneiget.

Die Sichtbarkeit gewinnt von hellen Unterschieden,

Der Frühlingshimmel weilt mit seinem Frieden,

Daß ungestört der Mensch des Jahres Reiz betrachtet,

Und auf Vollkommenheit des Lebens achtet.

Mit

                           Untertänigkeit           

            Scardanelli

d. 15 März

1842

A vers nyersfordításban:

A TAVASZ

Ha újonnan a Föld fénye megmutatkozott,

Tavaszi esőktől ragyog a zöld völgy és elevenen

A virágok fehérje a világos folyón lefele,

Miután egy derűs nap lehajolt az emberhez.

A láthatóság nyer a világos különbségektől,

A tavaszi ég békéjével elidőz,

Hogy az ember zavartalanul szemlélje az év báját (ingereit),

És figyeljen az élet teljességére.

Alázatosan

Scardanelli

1842. március 15-én

DER HERBST

Das Glänzen der Natur ist höheres Erscheinen,

Wo sich der Tag mit vielen Freuden endet,

Es ist das Jahr, das sich mit Pracht vollendet,

Wo Früchte sich mit frohem Glanz vereinen.

Das Erdenrund ist so geschmückt, und selten lärmet

Der Schall durchs offne Feld, die Sonne wärmet

Den Tag des Herbstes mild, die Felder stehen

Als eine Aussicht weit, die Lüfte wehen

Die Zweig’ und Äste durch mit frohem Rauschen

Wenn schon mit Leere sich die Felder dann vertauschen.

Der ganze Sinn des hellen Bildes lebet

Als wie ein Bild, das goldne Pracht umschwebet.

d. 15 Nov. 1759

A nyersfordítás:

AZ ŐSZ

A Természet ragyogása magasabb jelenség,

Ahol (amikor) a nap sok örömmel ér véget,

Az esztendő ez, amely pompával teljesedik,

Ahol (amikor) (a) gyümölcsök vidám ragyogásban

                                                                       egyesülnek.

A földkerekség olyan díszes, és ritkán ver lármát

A zaj a nyílt mezőkön (át), a Nap melegíti

Az ősz napját szelíden, a mezők mint

Kilátás, úgy állanak messze, (s) a szellők átfújják

Az ágakat és gallyakat boldog zúgással

Ha (amikor) az üresség már akkor elcserélődik a mezőkkel.

A világos kép egész értelme (úgy) él,

Mint (valami) kép, amelyet arany pompa leng körül.

1759 nov. 15.

A kérdés tehát: miért vesszük észre ma pontosabban e szövegeket, mint régen? Talán új érzékszervünk támadt a huszadik század vajúdásaiban?

I.. Az elmúlt évtizedekben úgy érzékeltük, hogy a modern költészet megszaporodott – és a szaporaság ellenére is egyenként érvényes – beszédmódjai tágították türelmünk, felfogóképességünk határait (noha el is szakították tőlünk az elmúlt évezredek költői hagyományának nagy részét). Ami régebben üresnek, mattes Zeugnak tűnt (Mörike), az ma, talán éppen esendő természetének köszönhetően, lényegesnek és fontosnak bizonyul számunkra, sőt éppen ebben a mattes Zeugban véljük megtalálni az emberi lét alapkérdéseire adandó válaszokat. Járulékos, öntudatlanul képződött humanitás-készlet ez, olyan figyelmi szög és érzékelési kilátó, amely a modern poézis egyenrangú szemléletmódjainak megsokasodása nélkül nem jött volna létre. Ebben az x+1-sorban komoly hely jut a (bármely okból) „sérült”, hátrányos helyzetben keletkezett, vagy nem nyíltan tökéletességre törekvő szövegeknek, amelyek néha egyenesen versengésbe sodródnak a robusztus alkotók népes és számolatlan termékcsaládjaival. A kánon-táblázatok ilyenféle átrendeződése, semmi kétség, a Hölderlin-féle kései verseket is kiváltságokhoz juttatja. (Most az egyszer, munkahipotézisként, vegyük olybá, hogy ezek a művek egy betegségtől érintett elme alkotásai, – bármit jelentsen ez.)

II.. A huszadik században az értelmezői közösségek zöme belátta, hogy az elme bántódása nem zárja ki érvényes költői életmű létrejöttét. Ez a bántódás lehet ideiglenes vagy végleges, fokozatai változhatnak az esztendők során, és adódhat eset, hogy az alkotói tevékenység (átmeneti vagy végleges) megszűnéséhez vezetnek. Ha Georg Trakl, Christine Lavant, József Attila vagy Paul Celan alkotásrendjét vizsgáljuk, az elmebeli „elváltozás” különböző árnyalatait látjuk, de egyik esetben sem jutna eszünkbe ma már, hogy – bármely életszakaszukban létrejött – szövegeiket alacsonyabb rendűnek tekintsük a korábbiakkal vagy későbbiekkel. Éppen az elme rengései és színeződései kényszerítik ki belőlünk a részvételi (nem pusztán hűvösen analitikus) szemlélet más-más árnyalatait, készségeit, – s ezeket aztán alkalmazhatjuk a hagyomány eddig homályban lappangó műveinek mérlegelésére is. Minden érthetetlen vers eljut hozzánk az időben, csupán az időnek létre kell hoznia a jelentés-kiegészítő anyagokat, versnézeti ágazatokat. Az idő legnagyobb hozománya az igazság, a sokáig mérhetetlen dolgok mértékegységeinek kiötlése. A Hölderlin-versek méltányos kezelésére Shakespeare Lear királya kínál megoldást (I. felvonás, 4. jelenet). Ott Kent azt mondja a királynak: Különbségekre szeretnélek megtanítani (I’ll teach you differences). Ebben a jelenetben tudjuk meg: vannak keserű és édes bolondok. És azt is halljuk, hogy a bolond feljajdul: nem hagynak egészen bolondnak lenni. Ezt a három szempontot kell alkalmaznunk itt is.

III.. A Hölderlin életével és költészetével kapcsolatos írásos anyagok az utóbbi évtizedekben megsokasodtak (különösen kiszélesítette látómezőnket Gregor Wittkop Hölderlin Der Pflegsohn című szöveggyűjteménye, amely jelentős mennyiségű új dokumentummal növelte az eddig ismert halmazt). Ezen anyagok ismerete (főleg a hivatali gyámnak és lányának, Ernst és Lotte Zimmernek leveleire gondolok), úgy hiszem, némileg gyengítette azt az álláspontot, hogy Hölderlin teljes tudatzavarban szenvedte volna végig ezt az életszakaszt (bár mondja: Ich bin ein armer Mensch, szegény szerencsétlen vagyok), – és felvetette azt a feltételezést, hogy a költő filozófusi életet folytatott a tübingeni toronyban (hogy Ernst Zimmer szavát vegyem kölcsön). Világossá vált pl. ebből a könyvből az is, hogy Hölderlin, főleg az első torony-években, rengetegetírt (vagy írt volna, ha nem veszik el tőle az íróeszközöket); de, sajnos, ez az anyag nem maradt ránk. A kötet olyan élettényeket is világossá tesz, amelyek Hölderlin tökéletes apotaxia-állapotát az elszenvedett büntetésekkel, sérelmekkel, kirekesztésekkel arányosnak mutatják. (Megemlítem azt a tényt, hogy a költőt saját anyja jó húsz éven át soha nem látogatta meg a sovány három óra járásra fekvő Nürtingenből.) Apotaxia: visszavonulás minden eleven szférából, teljes elzáródás az emberi világtól. Hölderlin már ún. egészséges éveiben is eremitákkal foglalkozott, s azt írta: Der deutsche Dichter schweigt (a német költő hallgat). Ma már, miután más némákat is szemünk elé sodort a történelem, egyenértékű válasznak tartjuk a szótlanságot, a művésznek talán legradikálisabb válaszát bizonyos korok „ellensúlyozására”. Voltak, akik csak átmeneti hallgatásra kényszerültek (Paszternak, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza), voltak, akiknek ez a végleges sors jutott (Robert Walser), és akadtak, akik fokozatosan csendesedtek el (Paul Celan). A lényeg: az élettörténet bővülő ismerete felgyorsította azt az érdeklődést, amely az élet kegyetlenségeinek feltárulása közben váratlan – a versekhez társítható – tartalmakkal töltötte meg a kései életművet. Ma már tudjuk: egy költő életében bekövetkező, méltánytalan csapások elszenvedése igenis pótlólagos esztétikai részvételt is gerjeszt az életmű számbavételénél. Az irodalmi mű vizsgálatához legalább három dolog kell: szakmai ismeret, ízlés és emberiesség.

IV.. A huszadik század elejének avantgárd mozgalmai, Freud fellépése és a tudattalan szerepének felfedezése, az art brut érvényességének elismerése, Prinzhorn korszakos könyvének, a Bildnerei der Geisteskrankennak megjelenése 1922-ben, a naiv művészet értékének meglátása: mind-mind azt eredményezték, hogy a „hátrányos” helyzetbe szorult egyedek tevékenységét, vagy eleve lebecsült, értéktelennek ismert buzgalmakat a szakmai világ(nak legalább egy része) vizsgálatra méltónak kezdett tekinteni. (Hölderlint, mint említettem, munkahipotézisként tekintsük most az egyszer, 1807-1843-as időszakában, elmebetegnek.) Ha a tudattalan vagy az álom törvényeit tükröző, vagy az automatikus írásmód egyenrangúnak minősül egyéb magasrendű írói tevékenységekkel; ha a skizofrén betegek művészeti terápia keretében létrejött termékeit művészetnek ítéljük; ha a naiv művészek alkotmányait alkotásnak nevezzük (gondoljunk csak a legnagyobbra, Henri Rousseau-ra), akkor feltolul a kérdés: nem tekinthető-e ezek elődjének Hölderlin kései művészete? Vagy legalábbis: nem találunk-e olyan szempontot, amely ezeket a gyatra holmikat (Mörike: mattes Zeug) műalkotásként is értelmezhetővé teszi? Kibővültek a művészetfogalom határai, művészetnek tekintünk ma már olyat is, ami száz éve még kuruzslásnak, hagymáznak vagy abrakadabrának minősült, – s persze, az is tagadhatatlan, hogy ezzel a szemlélettel a hagyomány hatalmas művei felé valahogy észrevétlenül barikádokat építettünk. Vagy legalábbis: lassan eltompítottuk azt az érzékszervünket, amely Goethe életének teljesítményeit, vagy egy Buddenbrook-ház szabású regényt hosszú ideig felfoghatóvá tett. Némi túlzással azt mondhatnám, nyertünk a réven: pontos eszközeink támadtak a félreeső, szokatlan, sokáig indokolatlanul ócsárolt mű-fajták és mű-tartományok értelmezéséhez, ellenben azt láttuk a vámon, hogy immár hallatlan erőfeszítésekre kényszerülünk, ha mondjuk Dante Divina commediáját kell élvezettel magunkra vennünk (minden értelemben). Ma már meddő dolog azon töprengeni, pontosan milyen okoknál fogva szűnt meg a művészet (úgy tűnik legalábbis), és miért nem tudjuk magunkhoz édesgetni több ezer éves művészeti örökségünk hatalmas alkotásait. Egy vonatkozásban – és minket most ez érdekel – bizonyára nyertünk: ma már tudjuk, hogy a bolondok vagy boldogtalanok beszédében több értelem van, mint annak előtte sejtettük volna. Hölderlinnél látjuk: ideái úgy lebegnek a sematikusnak tűnő szavak hullámvizében, mint a láthatatlan bóják. Valaha lényeges kijelentések határait jelölték, most azonban lappanganak a szavak alatt, – de érdemes keresgélni őket.

V.. A kései Hölderlin-korpusz hozzáférhetőségét ma már könnyíti az az irodalom-lélektani törvény, hogy minden későbbi szöveg (akár összefügg a lebecsült anyaggal, akár nem) mozdít az előd eredeti állapotán: az új írói eljárásmódok, ötletek, szemléleti burjánzások, szóhasználati szokások, versengő értékrendek folyton el-elmozduló vonatkozási hálóban tartják a régi szövegeket, és észrevétlenül apró kis értelmezési réseket nyitnak azok felületein. Furcsa törvénye a hagyomány megértésének, hogy minél hosszabb ideig tartunk „értelmetlennek” egy szöveget, annál erősebben foglalkoztatja figyelmünket, vagy azt is mondhatnám, annál kínosabb ezt az „értelmetlenséget” elviselni. Bizonyos fejlődéstörténeti higiénia igénye egyre inkább megkönnyíti, hogy a szövegen felkapaszkodjunk. Különösen akkor – és Hölderlinnél ez az eset –, ha a lebecsült szövegek más „értelmes” életműrésszel állnak kapcsolatban, egyéb törésvonalakhoz kapcsolódnak, vagy sajátos – a szokványosnál tetemesebb – botrányt okoztak a korban vagy utókorban. Itt azt mondhatnánk: ezek a szövegek elliptikusan illeszkednek a megelőző, sértetlen életműhöz, egy megbotránkoztató mértékű kudarc utórezgései, de mégis vékony szellemi szálakkal kötődik az előzményekhez, mintegy halk visszhangokban levezeti azokat. Nem szabad abba a hibába esnünk, hogy túlzó mértékben talánnyá nyilvánítsunk olyan termékeket, amelyek a szerves fejlődésvonaltól kissé eltérő eredményeket kínálnak. Ezek a művek önmagukban nem igazolnák, hogy nagy költészetnek tekintsük őket, – egy életpálya záró szakaszát azonban igenis hitelesíthetik. Nagy költőknek még a hallgatása is közlés, és általában bármiféle lírai közlés a teremtés külön rezervátuma. Milyen igaza volt Eric Friednek: a versírás nem irodalmi tevékenység.              

VI.. Éberségre intő tény, hogy Hölderlin költészete – különösen a Hellingrath-féle kiadás kezdete óta – nagy lírikusok gondolkodását befolyásolta, sőt módosította-mélyítette (Rilke, Trakl), és ez a hatás-robbanás a kései művekre is vonatkozik. Paul Celan még verset is írt Hölderlinről, éppen e korszakkal összefüggésben (Tübingen, Jänner: Käme, / käme ein Mensch, / käme ein Mensch zur Welt, heute, mit / dem Lichtbart der / Patriarchen: er dürfte, / spräche er von dieser / Zeit, er / dürfte / nur lallen und lallen, / immer-, immer- /
zuzu. // („Pallaksch. Pallaksch.“) (Ha jönne, / ha jönne egy ember, / ha világra jönne egy ember, ma, / a pátriárkák fényszakállával: / csak, / ha erről az időről beszélne, / csak / gügyöghetne, gügyöghetne, / mindörök-, mindörök- / re nekünk szegeződve. // („Pallaksch. Pallaksch.) Látjuk, Celan a verset Hölderlinnek a torony-időszakban használt – máig megfejtetlen – szavával zárja. És Pilinszky is szemlátomást e második korszak alakját idézi meg híres Hölderlin-versében: December hője, nyarak jégverése, / drótvégre csomózott madár, / mi nem voltam én? Boldogan halok. (Hölderlin) Meglehet, hogy a nagy utódok inkább Hölderlin emberi sorsához, élethelyzetéhez kötődő, nem az egyidejű szövegek hatásából táplálkozó utalásrendet használnak, de – főleg Celannál – valószínű az „életlelet” és a „költői lelet” összefonódása, egymást gerjesztő mágiája. Nem kétséges, hogy az áldatlan helyzetből szólamló költői alany eleve erős rokonszenvet kelt (a szenvedés mélyebb éthosz, mint a bármiféle ellentéte vagy hiánya), s még az általános költői megszólalásról is mond valami eddig ismeretlent. (Olvassuk el egyik kései – még az Umnachtungot megelőző időszakból származó – versét, a Blödigkeitet.) Szeretném idézni Robert Walser egy levelét (Max Rychnernek, 1926. március 18-án): Kerr kérdését, hogy vajon a verskészítéshez nincs-e szükség bizonyos fokú elbutulásra (Verblödung), izgalmasnak találtam… A butaság fogalmában, igenis, van valami ragyogóan szép és ragyogóan jó, valami hallatlan finom érték, valami, amit épp a legintelligensebbek oly sóváran kerestek és ma is igyekeznek elsajátítani… A költészet minden árnyalatában, mondhatjuk: az intellektualizmus „csak” a szolgáló, és az a költő alkotja a legjobbat, amelyik számára ez a szolgáló a legkészségesebben, tehát úgy alázkodik meg, ahogy azt a művész, az alkotó kívánja; és Kerr butaságra vonatkozó kérdését is az említett szolgáló használhatósága, rugalmassága szerint kell lefordítani… A költemény az intellektus birtokosának abbéli öröméből fakad, hogy amannak nagy részéről nyugodtan lemondhat. Úgy tűnik, nem lehetne ennél pontosabban meghatározni sem Hölderlin, sem Walser, sem az art brut művészeinek alkotáslélektanát. Az intellektus háttérbe szorulása nem szünteti meg, csupán más eszméleti éghajlatra helyezi a költői tudatot, s a kettőt – Hölderlin esetén – egy földrengésszerű eseménysor (Diotima halála, a Sinclair-szervezkedés kudarca, idegösszeomlás) éles cezúrája választja el egymástól. 1806 után pontosan a Kerr-féle „butaság” megerősödését látjuk, az intellektus készséges önmegvonását, Hölderlin költészetének nagy éghajlatváltását. A nagy költők tanúságtétele tehát a legerősebb érvek egyike.  

VII.. Már említettem a nagy francia germanista, Pierre Bertaux nevét: ő volt az, aki a huszadik században – a kritikai kiadások mellett – döntő ösztönzést adott a költő körül kialakult, megcsontosodott előítéletek lágyításának. Ő igazolta aprólékos gondossággal Hölderlin jakobinus vonzalmait, ő tárta fel és értelmezte helyesen a bordeaux-i út részleteit és érzelmi hátterét, – hatalmas Hölderlin-könyve mértékadóan megvilágosította látásunkat, erősítette a költő iránti megértésünket. Ő, a külföldi, találta meg a módot, hogyan kell beszélni az egész hölderlini életmű egységéről. Úgy tűnik, voltaképpen mindegy, hogy Bertaux-nak minden vonatkozásban igaza van-e. Látásunkat döntően élesítő, célra tartó pályákra zökkentő szemlélete lehetőséget ad minden Hölderlin-vers (a második szakaszt is ideértve) összefüggő, összetett megértéséhez, s egyúttal megalapozza azt a humánus szemléletet, amely nélkül egy ilyen életmű hiteles elemzése érvénytelen (szerintem a második életszakasz verseit csak Bertaux könyveinek megjelenése óta vagyunk képesek adekvátan olvasni). Bertaux érdeme, hogy egyike volt azon keveseknek, akik racionális nyelven próbálták megközelíteni és közelünkbe varázsolni a költő nem egyszer töredékes, viszontagságos állapotban maradt, vagy isteni homályban fogant nagy kijelentéseit. Az én koromban ő volt az egyetlen, aki érthetően tudott Hölderlin verseiről beszélni. És még valami: a Hölderlin-olvasás egyik visszatérő tapasztalata, hogy lépten-nyomon elénk vetődnek olyan megrázó kijelentések, amelyeket a röptében elkövetett olvasói fegyelmezetlenség figyelmen kívül hagy. (Hangsúlyozom, ezeket nem ő fedezte fel, – de az, hogy kiemelte őket a halmazból, szinte felfedezésszámba megy. Hányszor és hányszor fordult már elő, hogy bizonyos műveket, mondatokat, szavakat évszázadokig nem ért meg az utódok vakvilága… Nem mindenkinek hivatása újat teremteni a semmiből, – de olykor ezzel egyenrangú cselekedet, egyenesen erkölcsi tett, ha valaki újra megnevezi azt, ami már létezik, vagy mondhatnám: eljuttatja hozzánk, ami egykor létrejött. Bertaux olvasásakor éreztem csak azt, amit Hölderlin élete és versei folytonosan üzennek: a fájdalomnak egyetlen szárnya sincs, tele van súlyokkal, – és úgy repül felénk.)

Idézek kettőt Bertaux kiemelései közül.

Az egyik: Hölderlin térfogalma. Érdekesség itt, mondja Bertaux, hogy a térbeli dimenzió érzékelése szorosan összefügg a nehézkedési erő jelenlétével, s ez a mozgásképzet állandóan szorongatja a fantáziát. A vertikális irány tapasztalata (fent/lent, felfelé/lefelé) vagy zuhanást, vagy felfele irányuló lendületet jelent. A horizontális szemlélet pedig a távolságok, a tengernyi végtelenségek sóvárgására utal (átmenni, visszatérni, Kelet-Nyugat közötti mozgás fecskéknél, folyamoknál stb.). Ebből fakad az a hölderlini parancs, amely aztán Rilkénél visszatér: Komm, daß wir das Offene schauen! (Jöjj, nézzük a nyitott tereket! azt, ami Nyitott;  Brot und Wein, Bor és kenyér). Vagy másutt: Komm! ins Offene, Freund! (Jöjj, menjünk a nyílt terekbe, barátom! Der Gang aufs Land, Kiruccanás vidékre).

A másik: hazaszeretetének egyetemessége és forradalmi hevülete. A szellemi embernek nincs hazája, ezt már a görög filozófusoktól tudjuk. Hölderlin ezt a belátást kiegészíti és megemeli. Egyik kései levelében (1803. decemberében, kiadójának, Friedrich Wilmansnak) a „hazaszeretet énekei”-ről beszél („väterländische Gesänge”). Ezzel azt akarja mondani, hogy a németek, az akkori uralkodó körülmények között, „jelenleg”, még nem rendelkeznek „hazával”. A hazateremtés vágya egyelőre: elvárás és követelés. Akik a haza atyjának nevezték magukat, azok tolvajok, mondja a Halál a hazáért (Der Tod fürs Vaterland) első változatában; és becsapták a németek jámbor szívét. Egy másik versében (Der Main, A Majna) hazátlan énekesnek nevezi magát, aki Iónia gyönyörű szigeteiről álmodozik, idegenek közül idegenek közé kell kivándorolnia, hiszen még nem következett el a „haza fordulata” (a „vaterländische Umkehr”). A haza Hölderlinnél a természet és az ember kölcsönös egymásrautaltságán alapuló, eszményeket tisztelő, földrajzi határokat megszüntető képzet, közös eszmék gyűjtőfogalma, a humanitás egyik szinonimája. Egyik homburgi töredék így szól: daß aber uns das Vaterland nicht werde / Zum kleinen Raum. Aztán: Mein ist / Die Rede vom Vaterland. Das neide / Mir keiner (hogy azonban a haza számunkra ne váljék kicsiny térséggé; s aztán: Én a hazáról beszélek. És ezt / ne irigyelje senki tőlem).

Ebben a vonatkozásban Hölderlin nem áll távol a weimari klasszikusok modern szemléletétől. Goethe azt írja a 95. xenionban: Deutschland? Aber wo liegt es? Ich weiß das Land nicht zu finden. / Wo das gelehrte beginnt, hört das politische auf (Németország? Hol van az? Képtelen vagyok megtalálni ezt az országot. / Ahol a műveltség kezdődik, ott véget ér a politika). A huszadik század legszebb elméi pedig ugyanezt a nyájas, görög bölcsességre emlékeztető korszerűséget idézik a költészetben is. André Frénaud például azt kérdezi: Où est mon pays?... Hol a hazám? Nem ott, ahol születtem… / Az ittennel határos távolokban. /  Keresem, megvan, és már újra eltűnik. /…/ Hol a hazám? Az út körül. /…/ Minden az én hazám, amit elviselhetek. (Somlyó György fordításában idéztem)

VIII.. Hölderlin második, „néma” életszakaszával foglalkozni, ebben van valami a líra halála utáni költészetfilozófiák humánus ábrándjaiból, feltámadási rögeszméiből, e halál konkrét jegyeit kereső igyekezetből. Úgy érezzük, a líra halálát itt egyetlen lírikus sorsában még élesebben látjuk, és Hölderlin eltünedezésének története és természetrajza sokat elővételez a huszadik századi lírai elhallgatás-módok, kihátrálások, csendes megszakadások változataiból. Itt egyetlen lírikus kudarca szemlélteti az egyetemes Líra utolsó stádiumát, egyetlen megsemmisülés mintázza már a későbbiek vereségét. A költészet Hölderlinnél magánüggyé válik (mint későbbi nagy költők esetén), a teljesítmény- és eszmény-elvű alkotásrend másodlagossá silányul (ha nem lehetetlenné), élet és hivatás ellentétbe kerül egymással és versengésük közben az egyik feltétlenül alulmarad, s mondhatnám: a költő úgy érzi, az egész emberiség ellenségévé vált, miközben a kiválasztottak kasztjához szeretne tartozni. Témaköre leszűkül, beszéde gügyögés csupán (lásd Paul Celan versét), szíve csak a halottaknak él, ahogy Hölderlin mondja, boldogságát csak a szenvedésben, szenvedését csak a boldogságban vélheti megragadni. Egyik töredékében azt üzeni a későbbi jó embernek: gondolja el, napjaink mennyire / tele voltak boldogsággal, tele szenvedéssel (er denkt / Wie unsere Tage wohl / Voll Glücks, voll Leidens gewesen). Hölderlin, azt hiszem, haláláig megőrizte a költői hivatásba vetett hitét, Diotima iránti hűségét, görögség-rajongását, magasság iránti sóvárgását, az emberi lénnyel szembeni tartózkodását, – azaz: mindvégig ugyanazon a nyomon haladt, mint a kezdetekben.

A modern elhallgatási rítus lényeges eleme, folytathatnám, a szórványosan megnyilvánuló íráskészség, a közlési inger megszűnése, a nyilvánosság kizárása, az akár az életfeltételeket is semmibe vevő ragaszkodás a költői önazonossághoz és autonómiához, a nyilvános költői szerep elutasítása, s mondhatnám egyetlen szóval: a Semmi választása. Nincsenek többé könnyek a tömegek elkápráztatására, a költői tekintet ökörszeművé üvegesedik, személye az élet agglegényévé válik, bezárkózik a legmagasabb emeleten. Visszatérek a Lear királyhoz, hogy lássam, helyesen fogalmaztam-e. Ott azt mondja a bolond a királynak: Most egy nulla vagy számok nélkül. Én jobb vagyok, mint te most. Én bolond vagyok, te semmi vagy. Kérdezem újra: Hölderlin a Semmit választotta-e csakugyan? Nem, azt hiszem, mégsem a Semmit választotta, hanem a bolond létet, az utolsó pár szót, amelyet még a költői szabadság tudatában volt képes kimondani. A tudat szűkülése itt általánosabb érvényű a szokványosnál: a költő tudja, hogy a világ fontos dolgairól nincs mód beszélni többé, ezért a maradék sávban beszél az egyértelmű, de örök érvényű dolgokról és folyamatokról. Miközben arra törekszik, hogy legalábbis verseiben ne legyen kevesebb, mint a múltban, a szüntelen eltűnést, a mindennapos láthatatlanná válás ceremóniáját választja. Senkit nem fogad bizalmába, de ő nagyon is élesen látja belülről saját bizalmasait: közvetlen környezetét, Zimmeréket, egy-két egyetemi hallgatót, névtelent. Azt hiszem, a tübingeni torony, a herisaui pszichiátriai intézet (Walser), és a szárszói panzió (József Attila) a világ leghatalmasabb botlasztókövei. Ezek az alkotók nem semmit hoztak létre sanyargattatásuk legviszontagságosabb korszakaiban sem. Valahogy megsejtették annak a kornak érkezését, amely csak a káosz nyelvén képes kifejezni önmagát, a folyamatos érték-árulásban látja a fennmaradás egyetlen módját, és az isten háta mögötti elbújásban és hivatás-gyakorlásban a továbbélés lehetőségét. Cordelia, amikor a Lear király negyedik felvonásában beszámol arról, hogyan találták meg az apját, azt mondja: énekelve, mindenféle gazzal befedve. Nem tudnék pontosabb megjelölést a modern költői létezésre. Dalolni kell, míg mi magunk dal nem leszünk, hordoznunk kell e szomorú világ terheit, és kimondani szó szerint, amit érzünk, és nem azt, amit elvárnak tőlünk. Lehet, hogy Hölderlin vétkezett élete első felében, mert vakmerően az égre tört, de annyi bizonyos, hogy utolsó évtizedeiben kitalálta nekünk az egyszerű költészetet a némaság határán. És most erről – és főleg az írás elején idézett két versről – beszélünk még pár szóban.